Mit tudunk Jézusról?
Jézus életét több okból is nehéz a történettudomány eszközeivel rekonstruálni. A problémák egyik gyökere az, hogy a fennmaradt forrásanyag töredékes és gyakran nehezen értelmezhető. A tudományos vizsgálatokhoz szükséges független szemléletmód kialakítását és fenntartását kivételesen megnehezíti, hogy egy több milliárd ember által prófétaként tisztelt vagy istenként imádott embert kell történeti kutatások tárgyává tennünk. A témát kutató történésznek az átlagosnál lényegesen nagyobb társadalmi nyomást kell kiküszöbölnie, amely részben a vallásos közösségektől, részben a valláskritikus ideológiai mozgalmakból származik. A keresztény egyházak aktívan befolyásolják a bibliai tárgyú történeti kutatások infrastruktúráját és menetét: a kutatók jelentős része elkötelezett keresztény hívő is egyben. Teológiai karokon vagy keresztény egyetemeken kutatnak és tanítanak, sokan közülük vasárnaponként templomban prédikálnak. Mindez egyáltalán nem zárja ki azt, hogy kiváló munkát végezzenek, de a szakmai konszenzust mégiscsak a saját teológiai nézeteik irányába próbálják hajlítani.
Ám tévedés volna azt gondolni, hogy az előítéleteket kizárólag a keresztény egyházak terjesztik: társadalom- és kultúrkritikus baloldali és jobboldali mozgalmak is olykor szélsőséges elképzelésekkel rukkolnak ki arról, ki volt (vagy ki nem volt) Jézus Krisztus: például vannak, akik már-már rögeszmésen hisznek abban, hogy Jézus feminista volt, és Mária Magdolna volt a kijelölt utódja, vagy éppen a felesége, míg olyanok is akadnak, akik szerint Jézus egész biztosan azt gondolta, hogy a felebaráti szeretet parancsa nem vonatkozik a bevándorlókra. Ha a történész rámutat, hogy mindkét elképzelés teljesen abszurd tudományos szempontból, agresszív bírálatokra számíthat jobb- és baloldalról egyaránt. Ugyanakkor a társadalom jutalmazza, ha a történész alátámasztja prekoncepcióit, és ennek a kísértésnek nem tud mindenki ellenállni, a foghíjas forrásanyag pedig tág teret nyit a spekulációknak és hipotéziseknek, amelyekből az elvárt Jézus-képet föl lehet építeni.
Mindezek ellenére a történettudomány elfogadott módszereit alkalmazva bizonyíthatóan igaz állítások tehetők a názáreti Jézusról. Jóval kevesebbet tudunk Jézus életéről, mint például Napóleonéról, vagy Julius Caesaréról, de lényegesen többet, mint például Buddháéról, Mózeséről vagy Zarathustráéról. Valószínűleg soha sem leszünk képesek Jézus életrajzát vagy személyiségét tudományos eszközökkel rekonstruálni, és tanításainak nagy része is homályban marad, ám életéről jó pár teljességgel biztos tény megállapítható. Ezeket próbálom röviden összefoglalni az alábbiakban.
A történész nem látnok, aki valamiféle transzban látja a múltbeli eseményeket, hanem tudós, aki források elemzése alapján logikailag érvényes következtetéseket von le a múltról, és gyakran használ olyan modális kifejezéseket, mint „lehetséges,” „valószínű, de nem biztos,” „valószínűtlen, de nem lehetetlen.” Kétségbe vonhatatlanul bizonyos tudásra nem lehet történettudományi eszközökkel szert tenni, de felmérhető az, hogy milyen érvek szólnak egy állítás igazsága mellett, illetve ellene, és hogy ezek az érvek milyen mértékben hitelesítik az adott összefüggést. Az alább felvázolt történeti kép talán csalódást keltően hiányosnak tűnik majd a tisztelt olvasónak, cserébe viszont jelezni fogom, mi tekinthető kétségbevonhatatlan ténynek, és mi pusztán valószínűnek, állításaimat pedig forrásokkal és érvekkel támasztom alá.
Létezett-e Jézus?
Ez a kérdés könnyen megválaszolható. Igen, létezett, és ez az igenlő válasz nem vallási hiten, hanem tisztán tudományos alapokon nyugszik. Aki azzal az elmélettel áll elő, hogy például Lenin sose létezett (az összes fénykép és filmfelvétel róla hamisítvány, írásait valójában mások írták, stb.), annak meg kell tudnia válaszolni legalább négy kérdést: (1) Ha Lenin nem létezett, akkor ki volt a bolsevik párt vezetője, a Szovjetunió megálmodója és megtervezője? Azt senki sem állíthatja komolyan, hogy a Szovjetunió sem létezett, márpedig, ha létezett, akkor valakik létrehozták, és volt vezetőjük is. Ki volt az, ha nem Lenin? (2) A bolsevikok valódi vezetőjének miért állt érdekében, hogy saját szerepét eltitkolja, és egy nem létező személynek tulajdonítsa saját sikereit? (3) Hogy lehet, hogy a kortársak nem láttak át a szitán, és hagyták magukat megvezetni? (4) Milyen bizonyítékok vannak arra, hogy a Leninről szóló dokumentumok egytől egyig hamisítványok?
Hasonló kérdésekre kell válaszolnia annak is, aki Jézus történetiségét kétségbe vonja. A keresztény vallás egész biztosan létezett már a 2. század elején (erre régészeti és szöveges bizonyítékok is vannak), illetve az első század közepén (erről szöveges források vannak). Ha a kereszténység létezett, akkor valakik létrehozták. Maga a keresztény hagyomány megnevez egy tucatnyi embert, akik a kereszténység első tanításait megfogalmazták és első gyülekezeteit megalapították: a Názáreti Jézuson kívül meg kell még említeni Keresztelő Jánost, Péter, János, és Jakab apostolokat, Mária Magdolnát és Jézus édesanyját, valamint Pál apostolt. Az említettek közül kizárólag Jézust, Keresztelő Jánost és Jakabot említik meg közel egykorú nem-keresztény forrásokban is: Jézust említi Josephus Flavius zsidó és Tacitus római történetíró, míg Keresztelő Jánost és Jakabot kizárólag Josephus említi. Ha Jézus történetiségét elutasítjuk, akkor el kell utasítanunk Keresztelő János és Jakab történetiségét is, és még inkább kérdésesnek kell tartanunk Péter, János, Pál, Mária Magdolna és Szűz Mária létezését, hiszen azt semmilyen külső forrás sem erősíti meg. Ha viszont ezek közül senki sem élt valójában, akkor ki hozta létre a kereszténységet? És akik létrehozták, azoknak miért lett volna érdekük, hogy önmaguk létezését eltitkolják, és ehelyett kitalált embereknek tulajdonítsák saját tevékenységüket? És hogy lett volna képes ezt a nagy hazugságot bárki is elhinni? Az ókorban senki sem kételkedett abban, hogy Jézus valódi személy volt, még a kereszténység kritikusai és ellenségei sem. Ha viszont valaki azzal a teóriával áll elő, hogy Jézus nem létezett, de a többiek igen, és a többiek találták ki Jézust, az vét a történettudományok metodológiája ellen. Ha más kritériumokat alkalmazunk Jézusra, mint például Keresztelő Jánosra, módszerünk aligha nevezhető tudományosnak. Ezért ha Josephus és Tacitus szavait nem tekintjük elégéges bizonyítéknak Jézus létezését illetően, akkor ugyanezen kritériumokat alkalmazva Keresztelő János, Péter, Pál, Mária Magdolna és a többiek sem létezhettek, és így visszajutunk ahhoz a problémához, hogy kik hozták létre a kereszténységet.
Mindezek fényében nem meglepő, hogy nincs olyan komoly kutatója a témának, aki elutasítaná Jézus történetiségét. Ugyanakkor abból a tényből, hogy Jézus létezett, még nem következik az, hogy az összes róla mesélt történet igaz (ez Lenin esetében sincs másképp).
Dokumentumok
A legfontosabb és legkönnyebben kezelhető források az adott eseménnyel egyidejű dokumentumok. Jézus életéből egy dokumentum szövege maradt fenn: a titulus, vagyis keresztfelirat, amit Pontius Pilatus római helytartó fogalmazott meg a Jézus kivégzéséhez vezető jogi procedúra során, és amit a kereszten helyeztek el, hogy a nyilvánossá tegyék a kivégzés okát. A titulust nagyon sokan olvasták, és a keresztények kollektív emlékezete több változatban is megőrizte szövegét: az összes változat szerint tartalmazta a „zsidók királya” kifejezést. Ebből a dokumentumból több következtetés is levonható:
Jézust római szokások szerint ítélte halálra és végeztette ki egy római helytartó.
A római hatóságok veszélyesnek találták Jézust és mozgalmát.
Jézusnak valószínűleg nagy számú és/vagy aktív követője volt, amikor letartóztatták – ezért volt veszélyes.
A „zsidók királya” kifejezés valószínűleg gúnyos utalás arra, amit számos követője hitt Jézusról. Ez a hit szinte biztosan az volt, hogy Jézus a bibliai próféták által megigért megváltó, a Messiás.
A titulus ugyanakkor arra is utal, hogy a rómaiak trónkövetelőt láttak Jézusban (nem feltétlenül értették a zsidó Messiás-teológiát), és ezt a császár hatalma elleni lázadásnak tekintették. A rendelkezésre álló források alapján nem állapítható meg, hogy Jézus tényleg aktívan szembeszállt-e Judea tartomány római kormányzatával.
Későbbi források azt állítják, hogy Pilátus római helytartó jelentést (vagy „feljegyzéseket,” latinul commentarii) írt Tiberius császárnak a helytartósága alatt történt fontosabb eseményekről, amely Jézus kivégzését is megemlítette, és ezt a dokumentumot megtalálták a császári irattárban mintegy kétszáznyolcvan évvel később, amikor Maximinus Daza császárnak (i. sz. 310-313) szüksége volt rá, hogy keresztényellenes propagandájának állításait alátámassza vele. A dokumentum szövege nem maradt fenn, de annyit tudunk, hogy nem túl hízelgő dolgokat állított Jézusról, bár azt nem vonta kétségbe, hogy Jézust Jeruzsálemben Pilátus parancsára feszítették keresztre. Lehetséges tehát, hogy valóban Pilátus jelentését találták meg – azt tudjuk, hogy római helytartók ennél kisebb horderejű ügyekről is írtak jelentéseket a császárnak – ám az is lehetséges, hogy keresztényellenes hamisítványról van szó. Pilatus feljegyzéseit, ha tényleg léteztek, láthatta még Josephus Flavius (i.sz 93 körül) és Tacitus (i.sz. 115 körül) – mind a ketten megerősítik azt az információt, hogy Jézust Pilatus végeztette ki. (Az állítólagos jelentés szerint Jézus kivégzése Tiberius császár negyedik konzulságának évében történt, vagyis i. sz. 21-ben [vö. Eusebius Hist. 1.9.4]. Ez ellentmond a Lk 3:1-ben olvasható információnak, miszerint Jézus i. sz. 29 körül kezdte nyilvános működését. Paradox módon, az ellentmondásból inkább az következik, hogy a jelentés nem hamisítvány, mert az valószínűtlen, hogy a hamisítók ilyen amatőr hibát követtek volna el. Ettől még lehet az információ téves, pl. félreírás következménye.)
Pilátus i.sz. 26 és 36 között volt Judea helytartója, bár elképzelhető, hogy helytartósága már i.sz. 18-ban elkezdődött, így Jézus halálának időpontját csaknem két évtizedes pontossággal meg lehet adni (összehasonlításképpen Buddha, Zarathustra, és Mózes esetében a történészeknek még az évszázadot sem sikerült minden kételyt kizáróan meghatározniuk, amelyben éltek). Vagyis Jézus Jeruzsálemben halt meg, Pontius Pilatus római helytartó parancsára végezték ki, valamikor i.sz. 18 és 36 között. Ez vitathatatlan ténynek tekinthető. Különféle megfontolások alapján az intervallum tovább szűkíthető, Jézust valószínűleg a legkorábban i. sz. 29-ben, a legkésőbb i.sz. 33-ban végezték ki.
A római helytartó általában nem Jeruzsálemben, hanem a tengerparti Caesarea-ban tartózkodott, vagyis Pilatus csak ideiglenesen volt jelen Jeruzsálemben, hogy a város rendjét biztosítsa a vallási ünnepek idején. Vagyis ha Pilatus tényleg Jeruzsálemben ölette meg Jézust, akkor valószínű, hogy Jézust egy vallási ünnep alkalmával végezték ki. Ezzel a következtetéssel egybevág, hogy az evangélisták szerint Jézus zarándokként a pászka (peszach) ünnepre érkezett Jeruzsálembe, mielőtt elfogták volna.
Narratívák és ellen-narratívák
A Jézusról rendelkezésre álló többi forrásunk nem dokumentáris, hanem narratív, vagyis olyan történetekről van szó, amelyeket Jézusról meséltek a követői és az ellenségei, és amelyeket valamilyen formában írásban is rögzítettek az első század vége felé. Gyakran nem lehet eldönteni, hogy ezekből a történetekből pontosan mi igaz, de ezekben az esetekben is fontos történeti következtetetéseket lehet levonni a tényből, hogy Jézusról pont ilyen történeteket meséltek.
Az egyik elterjedt történet szerint például Jézus a Genezáreti-tó vizén járt, egy másik szerint pusztán a szavával lecsendesített egy vihart, ami elsüllyedéssel fenyegette a halászcsónakot, amin barátaival utazott. Egy más alkalommal Jézus mutatta meg a halászoknak, hol halásszanak, és akkor rengeteg halat fogtak. A Genezáreti-tó (Kineret-tó vagy Galileai-tenger) Galileában, a mai Izrael északi részén van, és régészeti leletek is bizonyítják, hogy a halászat fontos gazdasági tevékenység volt ebben az időben.
Lehetséges, hogy a Jézusról mesélt csodás történeteket a hívők képzelete termékeinek tudhatók be, mindenesetre hűen tükrözik azt a földrajzi és társadalmi közeget, amiben Jézus élt. A Genezáreti-tavon történt csodák a halászok kollektív félelmeit (vihar, vízbe fulladás, rossz fogás) és fantáziáját (vízen járás képessége) tükrözi. Ezzel szemben sosem meséltek olyan történetet Jézusról, miszerint a Földközi-tenger vizén járt volna, vagy kalózhajókat pusztított volna el, vagy tenger mélyén fekvő kincseket talált volna meg csodatevő képességeivel.
Ugyanez a helyzet a kenyérszaporításról vagy a víz borrá változtatásáról szóló történetekkel. Az élelmiszerhiány a paraszti közösségek ősi félelme, és a kenyérszaporító Jézusról mesélt történetek minden valószínűség szerint Galilea zsidó falvaiban jöttek létre. Ezzel szemben nincs olyan történet, ami Jézust sikeres hadvezérként vagy kereskedőként ábrázolná, mivel Jézus nem katonák vagy kereskedők, hanem a galileai zsidó parasztok és halászok közegébe tartozott. Ezt a megállapítást akkor is igazolják a róla mesélt történetek, ha azok közül egyik sem történt meg a valóságban.
Különösen érdekesek azok a történetek, amiket Jézus ellenlábasai meséltek. Az egyik ilyen történet szerint Jézus halála előtt Éliás prófétát hívta, hogy mentse meg a kereszttől, de a próféta nem jött, és Jézus meghalt. Márk evangéliumának szerzője elbeszéli a keresztény ellen-narratívát is: Jézus valójában a 22. zsoltár első sorait idézte arámiul: Eloj, eloj lema sabaktani („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”) és a keresztnél állók az Eloj szót hallották félre Éliásnak. Figyelemre méltó, hogy mind a két történet hallgatólagosan előfeltételezi azt, hogy Jézus mélységesen csalódott volt halála előtt – ha van történeti igazság a narratívák mögött, az Jézus csalódottsága lehet.
Egy másik történet szerint Jézus démonok által megszállott személy volt, és a rossz szellemek hatalmával űzött ki démonokat másokból. A keresztényeknek két válaszuk volt erre. Az egyik logikai volt: ha a démonok űznek ki démonokat, akkor önmagukat űzik ki, márpedig „egy királyság sem állhat meg, ha önmagával meghasonlik” (Mk 3:24). A másik válasz narratív volt: amikor Jézust megkeresztelte János a Jordánban, egy szent lélek szállt belé, amit Jézus vagy a jelenlévők galamb formájában láttak. Vagyis a keresztények is elismerték, hogy Jézust megszállta egy szellem, ám ez a szellem szent volt, és Jézus „a Szentlélek által” űzte ki a démonokat. Figyelemre méltó, hogy mindkét narratíva elfogadja azt, hogy Jézus sikeres ördögűző volt, tehát még az ellenségei sem vonták kétségbe, hogy segíteni tudott a korabeli társadalom által megszállottnak tekintett betegeken.
Személyes információk, családi és gazdasági háttér
A fennmaradt történetek megőriztek néhány információt Jézus családi hátteréről. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy Jézus édesanyját Máriának (héberül Márjám, a koraközépkorban meghonosodott kiejtés szerint Mirjám), édesapját Józsefnek (héberül Joszéf) hívták – mindkettő gyakori név volt a korabeli zsidók körében – , és élete nagy részét az egyébként nem túl jelentős Názáret nevű galileai faluban töltötte. Öt fiútestvért és meghatározatlan számú leánytestvért említenek a történetmondók, vagyis Jézus családja kifejezetten népesnek volt mondható. A család fejeként Máriára hivatkoznak, aminek valószínűleg az az oka, hogy József még Jézus gyermekkorában elhalálozott. Nem sokkal Jézus nyilvános működésének kezdete előtt vagy után a család, vagy annak egy része, Mária vezetésével a Genezáreti-tó partján fekvő Kapernaum nevű kisvárosba költözött. Itt ismerkedett meg Jézus valószínűleg a későbbi Péter apostollal, és talán Zebedeus fiaival, a későbbi János és Jakab apostolokkal is.
József gyakran ácsmesterként jelenik meg Jézus történetének későbbi feldolgozásaiban, sőt Jézusról is olvashatjuk, hogy eredeti szakmája az ácsmesterség volt. Ez azonban valószínűleg alaptalan legenda, egy arámi kifejezés görög félrefordítására vezethető vissza. Jézus családja minden valószínűség szerint földművelőkből állt, és Jézus is vélhetően ezzel foglalatoskodott a Kapernaumba való költözés előtt. Elképzelhető, hogy a család rendelkezésére álló föld kevés volt az öt fiútestvér és a lánytestvérek kiházasításához, ez lehetett az egyik oka annak, hogy Jézus nem alapított családot, hanem vándortanítóként és ördögűzőként próbált megélni.
A szombati kalásztépésről szóló evangéliumi történet azt előfeltételezi, hogy Jézusnak és követőinek nem volt elég élelmük, ezért mások földjeit dézsmálták meg. A mózesi törvények szerint ez nem feltétlenül számított lopásnak, de nem különösebben meglepő, ha a helyi gazdák körében nem volt túl népszerű Jézus és csoportja, és bepanaszolták őket, ha másért nem, hát a szombati munkaszünet törvényeinek megszegése miatt. A kortársak egy része megütközött azon is, hogy Jézus elfogadta „vámosok” (vagyis adó- és illetékbeszedők) vacsorameghívásait. A „vámosokat” lényegében tolvajoknak tekintették, mert a beszedett adóból és vámból mindig csurrant-cseppent saját zsebükbe is (vö. Lk 3:12-13) , aki pedig a tolvajlásból szerzett pénzen vacsorázott, az maga is bűnrészessé vált, ezért számított botrányosnak Jézus viselkedése. Miért fogadta Jézus mégis el a vámosok vacsorameghívásait? A kézenfekvő válasz az, hogy éhes volt, de ennél összetettebb indoklásra volt szükség: Jézus azt hirdette magáról, hogy a bűnösök megtérítése a küldetése, és a vámosokkal fenntartott kapcsolatai azt a célt szolgálják, hogy visszavezesse őket a helyes útra. Egy bizonyos ponton – nem tudjuk, pontosan mikor – ez az álláspont radikalizálódott: a vámosok őszinte bűnbánata többet ér a farizeusok és az írástudók álszent kegyességénél.
Jézus pályafutása
Nincs okunk kétségbe vonni azt a hagyományt, hogy Jézus nyilvános működése Galileában kezdődött. Figyelemreméltó az is, hogy Jézus csodatételei és egyéb tettei falvakban és kisvárosokban történtek az elbeszélések szerint, de nincs információnk arról, hogy nagyobb galileai városokban, Szephoriszban vagy Tiberiaszban megfordult volna. Jézus alapvetően három tevékenységet folytatott: ördögűzés, gyógyítás, és tanítás (ez utóbbira hamarosan visszatérünk). Szinte biztosra vehető, hogy Kapernaum zsinagógájában többször is beszédet mondott.
Az egyik kapernaumi beszéd, ha hinni lehet a János-evangéliumban fennmaradt történetnek (Jn 6:59-69), kifejezetten rosszul sikerült, és Jézust összes odagyűlt híve elhagyta, kivéve leghűségesebb követőit, a tizenkét apostolt. Más evangéliumok szerint is megesett, hogy a közönség nem értette Jézus tanításait, egy alkalommal pedig, amikor Jeruzsálemből érkezett írástudók csodatevésre bíztatták Jézust, ő elmenekült a helyszínről. Ezekből a történetekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Jézus pályafutása nem volt egyenletes: hullámhegyek és hullámvölgyek követték egymást. Akadt időszak, amikor Jézus rendkívül népszerű volt, míg a rosszul sikerült performanszok után a követők tábora tucatnyi emberre redukálódhatott.
Lehetséges, hogy a tizenkét apostol kiválasztása már tudatos tervezőmunka eredménye volt: talán a kudarcok hatására Jézus szilárdabb szervezeti formát próbált kialakítani mozgalmának. Az a tény, hogy mozgalma túlélte Jézus halálát, legalább részben annak az eredménye lehetett, hogy a mozgalom már akkor is viszonylag jól szervezett volt, amikor Jézust letartóztatták. A mozgalom belső szervezetének és felépítésének részleteiről semmi biztosat nem tudunk azon túl, hogy az apostolok nyilvánvalóan játszottak valamilyen szerepet benne.
Vermes Géza, a kiváló magyar származású történész mutatta ki, hogy Jézus tevékenysége hasonló volt más galileai zsidó karizmatikus tanítók (például Hanina ben Dósza, vagy Honi, a „körrajzoló”) működéséhez. Vagyis – ebből a szempontból – Jézus nem számított kivételesnek: egy volt a Galilea zsidó vallási életét irányító karizmatikus mesterek közül. Ami Jézust különlegessé teszi, az a személye körül kialakult messiáshit.
Miért hitték Jézust Messiásnak? Hogyan lett a galileai falusi vándortanítóból és ördögűzőből országos jelentőségű spirituális vezető, akit a római kormányzat is veszélyesnek tekintett, és ezért kivégeztetett? Ez a Jézus pályafutásával kapcsolatos legfontosabb kérdés, ám jelenleg nincs rá meggyőző, tudományosan elfogadható válasz.
Lukács evangéliumának egyik passzusa szerint Jézus támogatói közé tartozott több előkelő és vagyonos galileai nő is: „Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket gonosz lelkektől szabadított meg, és betegségekből gyógyított meg: Mária, akit Magdalainak neveztek, akiből hét ördög ment ki, Johanna, Kúzának, Heródes egyik főemberének felesége, és Zsuzsanna, de sok más asszony is, akik vagyonukból támogatták őket.” (Lk 8:1-3). Ha ez az információ helyes, akkor Jézus mozgalmának jelentős társadalmi presztízsre sikerült szert tennie már Galileában, a végzetes jeruzsálemi zarándoklat előtt is. A csoport ebben az időben valószínűleg már útszéli kalásztépések nélkül is képes volt biztosítani a szükséges élelmet. Nem tudjuk viszont a választ arra a kérdésre, hogy miért pont előkelő nők támogatták anyagilag Jézust.
Jézus tanításai
Jézus eredeti tanításait sokkal nehezebb feladat rekonstruálni, mint cselekedeteit. Ezeket négy evangéliumból ismerjük, amelyek két csoportra oszthatók, és egymástól többé-kevésbé függetlenül hagyományozták a Jézusról szóló történeteket és a neki tulajdonított beszédeket. Az első csoportba az úgynevezett szinoptikus evangéliumok tartoznak (Máté, Márk, Lukács), amelyek egyazon hagyományanyag különféle változatait jegyezték fel (Márk evangéliuma a legrégebbi, Máté és Lukács is felhasználta). A második csoportot egy szöveg képviseli: János evangéliuma. A két hagyományanyag közös metszete alkotja valószínűleg a négy evangélium közös gyökerét, a Jézusról szóló legrégibb és legmegbízhatóbb hagyományokat.
A probléma lényege röviden az, hogy ha Jézus tanításait vizsgáljuk, akkor a két hagyománycsoport közös metszete csaknem teljesen üres. Míg Jézus cselekedeteiről, csodáiról valamint kereszthaláláról hasonló elbeszéléseket találunk a szinoptikusoknál és Jánosnál, addig Jézus tanításait illetően nincs közös gyökere a két evangéliumi hagyománynak. A jelek szerint Jézus első követői sok információt adtak tovább mesterük tetteiről, de csaknem semmit tanításairól.
A szinoptikus evangéliumokban Jézus gyönyörű példázatokat mond Isten közelgő országáról, amelyek gyakran a mindennapi életből ismert dolgokra és helyzetekre építenek, valamint könnyen érthető erkölcsi maximákat fogalmaz meg. János evangéliumából ez az anyag teljes mértékben hiányzik, ehelyett Jézus bonyolult teológiai eszmefuttatásokat ad elő, amelyek gyakran a fény-sötétség, élet-halál, igazság-hamisság és hasonló ellentétpárokra épülnek. A szinoptikus evangéliumokból viszont hiányoznak az ilyen jellegű tanítások. Korábbi kutatók gyakran feltételezték, hogy a szinoptikus evangéliumok tükrözik Jézus autentikus tanait, míg a negyedik evangéliumban olvasható Jézus-beszédek nem hangzottak el valójában ebben a formában, hanem az evangélium szerzője találta őket ki. Okunk van azonban azt gondolni, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű. A válaszhoz közelebb visz Jézus híres imádsága, a miatyánk vizsgálata.
„Taníts minket imádkozni, ahogy (Keresztelő) János tanította a tanítványait” – kéri Jézust az egyik tanítvány Lukács evangéliuma szerint (Lk 11:1). Válaszul Jézus elmondja a miatyánkot, ami azóta is a kereszténység legfontosabb imádsága (Lk 11:2-4, vö. Mt 6:9-13). Érdemes azonban a tanítvány kérdését alaposabban szemügyre venni: „ahogy János tanította a tanítványait” – ez a kifejezés azt feltételezi, hogy Keresztelő János szintén megfogalmazott valamilyen imádságot követői számára. Milyen volt ez az imádság? Nem maradt fenn a szövege, de feltételezhető, hogy hasonló terjedelmű és szellemiségű volt, mint a miatyánk, és a hasonlóság annyira nyilvánvaló volt a kortársak számára, hogy Lukács evangélista (vagy forrása) szükségét érezte, hogy reflektáljon rá, ezért jegyezte fel a tanítvány kérdését is. Az is lehet, hogy a miatyánk nem volt több, mint Keresztelő János eredeti imádságának kissé átfogalmazott változata.
A szinoptikus evangéliumokban találunk még több mondást, ami mind Jézus, mgind Keresztelő János szájából elhangzik (pl. Lk 3:7 vö. Mt 23:33, Lk 3:9 vö. Mt 7:19). Ez a tény legalább is felveti azt a lehetőséget, hogy a Jézusnak tulajdonított beszédek, példázatok egy részét eredetileg Keresztelő János mondta el. A negyedik evangéliumból talán azért hiányoznak ezek a beszédek, mert János evangélista tudta, hogy a valódi szerzőjük nem Jézus, hanem Keresztelő János volt. Nem tudjuk biztosan, melyik mondás származik Jánostól, és melyik Jézustól, és természetesen az is lehetséges, hogy a mind a ketten korábbi tanítók példázatait ismételték el, vagy későbbi mondásokat adtak utólag a szájukba. Csak az biztos, hogy bizonytalan, mit tanított pontosan Jézus.
Található azonban két olyan téma a Jézusnak tulajdonított tanítások között, amelyek mind a szinoptikus hagyományban, mind János evangéliumában fontos szerepet játszanak, és ezért valószínű, hogy tényleg Jézusig vezethetők vissza: a hit és a bűnbocsánat gondolata.
A szinoptikus evangéliumokban visszatérő téma, hogy Jézus mindenekelőtt hitet vár el embertársaitól; az Istenbe vetett hit időnként a csodás gyógyulások előfeltételeként jelenik meg. Az Istenbe vetett hit mellett azonban megjelenik a Jézusba vetett hit is, amelynek legősibb formája talán az az egyszerű állítás volt, hogy Jézus nem ördöngös, hanem egy szent lélek segítségével űzi el a démonokat. Később a hit tartalma az lett, hogy Jézus az Isten által megigért megváltó, a Messiás. Ahogy már említettük, valószínűleg már Jézus életében is sok követője hitte ezt (és erre utalhatott maró gúnnyal a „zsidók királya” felirat a kereszten), de az nem világos, hogy Jézus nyilvánosan Messiásnak nevezte-e magát (vö. Mk 8:29-30). János evangéliumának szintén központi témája a Jézusba vetett hit, amit maga Jézus definiál önmagáról szóló, gyakran enigmatikus mondatokban (pl. „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghalt is, élni fog; és mindaz, aki él és hisz énbennem, nem halhat meg örökre.” Jn 11:25-26). A Jézusba vetett hit a negyedik evangéliumban is a csodatettek előfeltételeként jelenik meg: hinned kell Jézusban, ha azt akarod, hogy csodát tegyen veled (vö. Jn 11: 23-27). A legkorábbi ismert keresztény író, Pál apostol teológiája szintén azon a gondolaton alapszik, hogy Isten közelgő haragjától csak azok menekülnek meg, akik Jézusban hisznek.
A szinoptikusoknál olvassuk, hogy Jézus azt állította önmagáról, hogy hatalma van az emberek bűneit Isten nevében megbocsátani, és ezzel megütközést keltett a korabeli vallási vezetőkben. A bűnök megbocsátásának „hatalmát” aztán Jézus továbbadta az apostoloknak (Mt 16:19). Ugyanez a gondolat, nagyon röviden ugyan, de feltűnik János evangéliumában is (Jn 20:23). Valószínű tehát, hogy ősi hagyományról van szó, ami Jézus halála után némiképp átalakult: az első keresztények áldozatnak tekintették Jézus kereszthalálát, amelynek célja a bűnök bocsánata volt (Jn 3:16-18). Ezt a tanítást valószínűleg retrospektíve Jézusnak is tulajdonították (Mt 26:28).
Mi tudunk?
Történeti ténynek tekinthető, hogy Jézus az első század első harmadában élt galileai zsidó vándortanító, gyógyító, és ördögűző volt. Szüleit Máriának és Józsefnek hívták, élete nagy részét Názáretben töltötte, bár később Kapernaumba költözött. Galilea falvaiban és kisebb városaiban tevékenykedett, és nem tisztázott okok miatt viszonylag nagy számú követőre tett szert, akiknek legalább egy része a Messiást látta benne. Amikor Jeruzsálembe zarándokolt, hogy a pászka (peszach) ünnepét a zsidó vallás előírásainak megfelelően megünnepelje, letartóztatták, és Pontius Pilatus római helytartó parancsára keresztre feszítették. Követői egy része Jézus kereszthalálában a bűnök bocsánatához szükséges áldozatot láttak, és ezt a gondolatot követve kezdték el a kereszténység alapvető tanításait kidolgozni.
Szeretnék köszönetet mondani Faragó Szabó Istvánnak gondos javításaiért és értékes javaslataiért.
A szerző az olomouci Palacky Egyetem judaisztikai tanszékének oktatója.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: