Számítani lehetett rá, hogy 1960 után újra súlyos földrengés rázza meg Marokkót
A szeptember 8-i marokkói földrengés halálos áldozatainak száma hétfő délre elérte a 2100-at. Az első jelentések a Richter-skálán 7-es erősségű rengés epicentrumát Marrákes városától nagyjából 75 kilométerre délnyugatra határozták meg.
A Kövesligethy Radó Szeizmológiai Obszervatórium Facebook-oldalán publikált gyorselemzés szerint a földrengés a Magas Atlasz hegyvonulat nyugati részén, nagyjából 30 kilométeres mélységben, az aljzatot alkotó idősebb kőzetekben keletkezett. A felszíni katasztrófát az afrikai és az eurázsiai kőzetlemezek határán emelkedő, geológiai értelemben fiatal hegyvonulat alatt jelenleg is zajló szeizmikus folyamatok okozták.
A magyar szeizmológusok szerint a péntek esti fő- és az ezt követő órákban kipattant utórengések során a kontinentális kőzetlemezek találkozásánál „felhalmozódott tektonikus feszültségek oldódtak ki”. Mint írják, az eseménysorozatot „valószínűleg az Imi n’Tanoute vagy Tizi Maachou vetők menti deformációk váltották ki. A megfigyelések alapján a területet jelenleg is zajló aktív deformáció és évi 1,5 milliméter nagyságú Észak-Nyugat–Dél-Kelet irányú rövidülés/összenyomódás jellemzi”.
Aktív zóna
A térség földtanát évtizedek óta kutató José A. Peláez Montilla spanyol geofizikus a Conversation oldalán hétfőn reggel megjelent cikkében azt állítja, hogy a földrengés egyáltalán nem volt váratlan – még akkor sem, ha a közelmúltban inkább a Földközi-tenger nyugati partvidékét sújtották 6,0-6,3-as erősségű rengések, 1994 után 2004-ben és 2016-ban.
Az eddigi legsúlyosabb következményekkel járó esemény azonban a mostanihoz jóval közelebb, a Magas Atlasz és az Anti Atlasz határán pattant ki 1960-ban. Az emlékezetes agadíri földrengésben akkor 12-15 ezer ember vesztette életét. Montilla szerint a mostani területen 1955-ben történt hasonló erősségű esemény, amit utólag 5,8-as erősségűre becsültek.
A geofizikus úgy véli, hogy mindezek ismeretében mérsékelni lehetett volna a mostain marokkói földrengés által okozott katasztrofális károkat.
Azt a spanyol geofizikus is elismeri, hogy a történeti méréseken alapuló kockázatelemzéssel pontosított geofizikai mérésekkel egyelőre még nem lehet még hozzávetőlegesen sem előre megmondani, hogy mikor, hol és milyen erővel pattanhat ki egy-egy földrengés. (A Qubiten a múlt héten írtunk arról, hogy jelenleg nem létezik olyan módszer, amellyel megjósolhatók lennének a mélyben zajló földtani események felszíni következményei.)
Elégtelen földrengésállóság
Montilla szerint szeizmológiai alapvetés, hogy nem a földrengések ölnek, hanem az épületek. A legalább hozzávetőleges földrengésállóságot számon kérő építésügyi szabályozás hiányában az épített környezet jelenti a legnagyobb kockázatot a szeizmikusan aktív területeken. „A szabályrendszert újra és újra frissíteni kell, ahogy egyre többet tudunk meg a földrengés-geológiáról és a földrengések épületekre gyakorolt hatásáról” – fogalmaz a geofizikus.
„Minél bővebb ismeretekkel rendelkezünk a műszeresen egyre inkább mérhető aktuális szeizmicitásról és a földrengéseket generáló aktív tektonikai struktúrákról, annál kisebb lesz a bizonytalanság, de a megelőzéshez és károk mérsékléséhez a felszínközeli talajviszonyokat is ismerni kell, nem beszélve az éptett környezet aktuális állapotáról” – írja Montilla.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
