Német farmerhegyektől az erdélyi sóbányáig: Luca Locatelli lefotózta, hogyan működik a körforgásos gazdaság
Amikor az olasz fotográfus és filmes, Luca Locatelli elkezdett dolgozni a The Circle (A kör) című projektjén, alapvetően az érdekelte, hogy miről beszélünk, amikor az úgynevezett körforgásos gazdaságot, a circular economyt emlegetjük. És ma éppenséggel sokat emlegetjük: a fogalom majdhogynem mitikussá válik, kezd úgy szerepelni a közbeszédben, mint a jelenlegi komplex válságból kivezető út egyik fontos eleme. Röviden a lineáris gazdasági fejlődési modelltől alapvetően eltérő körkörös modellről van szó, erőforrás-racionalizálásáról, ami átfogja az egész gazdasági spektrumot. Ez jelentheti a megújuló energia használatát, a hulladékhasznosítás új, innovatív módszereit, a káros anyagok, melléktermékek zöld vagy zöldebb felhasználását is. Ide tartozhat a funkciójukat vesztő ipari létesítmények megváltozó szerepben való újraélesztése és az egyes termékek élettartamának növelése (azaz ne krepáljon be a mosógép egyből a jótállási idő lejárta után), valamint a használt holmik, például a fast fashion ipar által gyártott irdatlan mennyiségű ruhanemű visszaforgatása a kereskedelembe.
Az Európai Unió tavaly a 2050-ig előirányzott klímasemlegességi céljaival összhangban egy akciótervet is közzétett a körforgásos gazdaságra való gyorsabb átállás érdekében – ennek fő indoka az EU szerint az, hogy ha a jelenlegi mértékben aknázzuk ki erőforrásainkat, akkor 2050-re Földön rendelkezésre álló erőforrások háromszorosára lesz szükségünk. A fejlett országokat, köztük Magyarországot is tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD pedig azt vizsgálta, hogy milyen lehetőségek nyílnak az egyes országok számára a körforgásos modellek megvalósítására, és hol lehetnek ennek az üzleti előnyei – ami Magyarországot illeti, a világszervezet szerint nálunk a biomassza-, illetve az élelmiszerszektor lehetnek a kulcsterületek, de látnak lehetőséget az építőipar és a műanyagipar körforgásos újragondolásában is.
Vannak azonban gazdasági elemzők, akik vitatják, hogy van-e egyáltalán értelme circular economy-ról beszélni, hiszen a másodlagos felhasználás is csak felhasználás, és az erőforrások hatékonyabb kiaknázása megint csak fogyasztásnövelő tényező lehet. Hasznosabb volna tehát a radikális fogyasztáscsökkentés, valamint a kapitalista gazdaság növekedésfétise helyett a degrowth, vagyis a nem növekedés stratégiája. És valóban, miközben fenntartható termelésmódokról beszélünk, mintha szemérmesen kerülgetnénk a túltermelés és túlfogyasztás fogalmait, amelyek persze megint csak körkörös folyamatot takarnak. Leegyszerűsítve: ha a marketing újabb és újabb javak iránt kelti fel az igényünket, akkor ezeket fogyasztani fogjuk, egyre növekvő mértékben. (Tökéletes példa erre a SUV-ok elterjedése: az autóipar nagyobb haszonnal képes eladni a nagyméretű autókat, mint a kicsiket, így felépítette a „városi hobbiterepjáró” kultuszát, létrehozta a SUV iránti fogyasztói igényt, hiába nem jó sem a városoknak, sem a természeti környezetnek.) A nagyobb kereslet aztán gazdasági növekedést generál, ami hasznos a profitmaximalizálásra törő vállalatoknak és a szavazatmaximalizálásra törő kormányoknak, de káros a Föld nevű bolygónak.
Mit tehet egy fotós?
Kevesebbet kellene fogyasztani, és kész? Egy fotográfus, illetve egy fotóművészeti projekt nem döntheti el ezt a kérdést. Azt azonban bemutathatja, hogy milyen működésmódok állnak korunk a körforgásos gazdaság mögött, és milyen történetek sejlenek föl a háttérben. Locatelli, akinek kiállítása ma, szeptember 21-én nyílik a torinói Gallerie d’Italiában, arra volt kíváncsi, hogy mennyire vehető komolyan a circular economy mint ajánlat azoknak a gazdasági szereplőknek, amelyek nem akarnak belesimulni a termelés és szolgáltatás hagyományos láncolataiba. Ténylegesen hol vannak és mit csinálnak azok a vállalatok, amelyek ebben a modellben működnek? A fotós ezen felül a fogalmainkat, a percepciónkat is teszteli. A haladáselvű, felfelé törekvő, a lineárisan fejlődő tudománynak és technológiának köszönhető pozitív jövőt vizionáló modernista világkép gyanúba keveredett: önmagában a technológia nem hoz sem jólétet, sem boldogságot, főként nem oldja meg az emberiség előtt tornyosuló problémákat. A kör viszont olyasmi, amit elsődlegesen pozitív jelentésekkel ruházunk fel, és közvetlen módon kapcsolunk a természet működéséhez. A természet és az élet körforgását szoktuk emlegetni, meg a vele összhangban működő „ősi” termelésmódokat. Körnek ábrázoljuk a Földet, az égitesteket egy papírlapon, és ekként képzeljük el a bolygót körülvevő szférákat. A zárt, harmonikus forma komfortos érzetet kelt. Elképzelhető, hogy a körkörösséget, körforgást a középpontba helyező gazdasági paradigma megnyugtatóbb, érthetőbb és követhetőbb, mint egy nyitott végű modell?
Locatelli anyagának címe, a The Circle ezt a mitikus, nagy kört idézi meg, miközben akár hétköznapinak is nevezhető esetek nyomába ered. A fotós több év alatt kutatott föl olyan vállalkozásokat, kezdeményezéseket, amelyek ezt az elképzelt pozitív modellt testesítik meg. Projektjéhez végül az egyik legnagyobb olasz pénzintézet, az Intesa Sanpaolo adott anyagi támogatást – nagytőkések a nagytőke alapmodelljeit kikezdő gyakorlatok bemutatásához –, kutatómunkáját pedig a körforgásos modell elterjesztését célzó Ellen MacArthur Foundation támogatta. Így állt össze az a fotóanyag, amelyet most Torinóban prezentálnak, az említett bank kortárs művészeti galériájában.
Izland, a mintaország
A kiállítási anyag alapján Izland tűnik a körforgásos modell mintaországának. Az ország lakossági és ipari villamosenergia-szükségletének 100 százalékát vízi, illetve geotermikus energiaforrásokból állítja elő. Az izlandi innovációt mások mellett a Carbfix nevű vállalkozás jeleníti meg, amely Hellisheiðiben, egy házikóban működik, és egy közeli üzem szén-dioxidját hasznosítja újra buborékos ásványvíz gyártásához, illetve a talajba injektálja, hogy a kőzetekkel reakcióba lépve a bazaltképződésben játsszon szerepet.
De a fotós másutt is talált számára jónak tűnő gyakorlatokat, olyan helyeken is, ahol a gazdasági környezet nem feltétlenül segíti ezek elterjedését. Így került ide például a Tordai sóbánya (Salina Turda) esete Erdélyből, ahol a kitermelés megszűntével turistalátványosságot, szórakoztató föld alatti múzeumot alakítottak ki.
A norvégiai Lefdal Mine Datacenter is bezárt bányákban látta meg a lehetőséget: ezekben létesített adattároló központokat, összesen 75 föld alatti csarnokot használnak, 120 ezer négyzetméteren. A tetszhalott ipari környezet máshol is teret ad a kreatív ötleteknek. A németországi Ferropolis Gräfenhainichenben, a Bauhaus-központ, Dessau közelében, használaton kívüli vasipari objektumból lett korszerű, látványos ipari múzeum, témapark és eseményhelyszín. A fejlesztés egy szélesebb projekt, a New European Bauhaus részét képezi, amely a zöld gondolatot kreatív megoldásokkal összekapcsolva viszi be a mindennapok tereibe. A Ferropolisban elektronikus zenei fesztivált is rendeznek, a MELT-et, amelyről a mi nemrég zárult INOTA fesztünk is eszünkbe juthat - igaz, a MELT-et 1997 óta rendezik meg rendszeresen.
A német SOEX használt ruhákat, például farmernadrágokat újrahasznosító vállalkozás, és több mint húsz éve foglalkozik az ebben rejlő különféle lehetőségekkel. Bitterfeld-wolfeni telephelyükön hétszázötven dolgozó egyedileg válogatja szét a holmikat, amelyeket aztán többszáz kritérium alapján szortíroznak, címkéznek föl, csomagolnak és adnak el újra. Napi kétszáz tonna ruha megy át a rendszeren. Locatelli Franciaországból, Szlovéniából és Olaszországból is hoz példákat textil-újrahasznosításra: leginkább fonalakat, ruhaanyagot gyártanak az egyszer már elhasznált holmikból. A toszkánai Prato környékén annyira beindult ez az ágazat, hogy a világ textil-újrahasznosításának 15 százaléka itt zajlik, 2,5 milliárd dollár értékben.
Az Aquafil nevű cég kifejezetten luxusbrandeket – mint a Burberry és a Gucci – lát el olyan fonalakkal, amelyeket halászhálókból, ipari vásznakból és régi szőnyegekből készítenek. A recycling izgalmas példája a PAMELA (Process for Advanced Management of End of Life of Aircraft) nevű projekt, amely kiszolgált repülőgépeket hasznosít újra. Ennek részeként, a franciaországi Tarbes repülőtere mellett a Tarmac Aerosave évente jelenleg harminc gépet szed darabokra, ezek anyagát és alkatrészeit pedig 92 százalékban képes újra felhasználni. Céljuk a következő 15 évben hatezer kiöregedő gép felhasználása.
Az Ecoduna nevű osztrák cég emberi fogyasztásra szánt algát tenyészt; az ehhez szükséges szén-dioxidot más üzemek kibocsátásából nyeri, és a folyamat során teljes mértékben felhasználja. Arra is ügyel, hogy lehetőleg vízveszteség se keletkezzen a zárt rendszerű termesztésben. Az olasz Nemo’s Garden egyenesen tenger alatti farm, amelyen egyebek mellett dohányt termesztenek – a projekt azzal kísérletezik, hogy alternatívát kínáljon a természeti erőforrásokat felzabáló, a biodiverzitást csökkentő monokulturális növénytermelési módokra, főként ott, ahol a klímaváltozás következtében romlanak a mezőgazdasági termelés feltételei.
A svájci Romande Energie, egy 1180 méter magasan levő hegyi tavon, a Lac de Toules-on működteti a világ legnagyobb, magaslati napelemparkját. A 2240 négyzetméteres, úszó napelemrendszert pilot projektnek szánják, hogy más, hasonló adottságú területeken is megvalósíthatók legyenek efféle energetikai beruházások.
Ez mind szép és jó, de vajon a kétségkívül látványos, egyedi modellek léte mit mutat, azon kívül, hogy lehetséges a nem, vagy kevésbé kizsákmányoló működés a kapitalizmus jelenkori keretein belül? Illetve az interpretációban milyen hozzáadott értéket jelent itt a dokumentum-fotográfia? Hiszen a lokációkon, tájakon és objektumokon kívül nem látjuk az embereket, hiány van személyes történetekből, a tevékenységek közvetlen hatásaiból és így a példák sora némileg elvont marad. Magyarán: a nadrághegyeken túl jó volna látni például azt is, hogy kik azok a dolgozók, akik a használt darabokat válogatják, és hogy vajon ezen a szinten is fenntartható és korrekt-e egy-egy bemutatott üzleti modell. De ne legyünk telhetetlenek: a működő ötletek és megoldások már önmagukban is reményt keltenek.
Luca Locatelli: The Circle. 2023. szeptember 21. – 2024. február 18., Gellerie d’Italia, Torino
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: