Sikerült megfejteni hogyan dorombolnak a macskák
Hogy az állatok milyen frekvenciájú hangokat képesek kiadni, az többnyire a gége simaizomszövetei által alkotott úgynevezett hangredők méretétől függ. Ezért is volt rejtély mindeddig, hogy a viszonylag kis méretű házimacskák (Felis silvestris catus) a magas frekvenciájú nyávogás mellett miként is képesek olyan alacsony frekvencián dorombolni mint a náluk jóval nagyobb testű gepárdok és hiúzok. A dolog nyitjára a Bécsi Egyetem kutatói derítettek fényt – írja a New Scientist.
A Current Biology folyóiratban megjelent tanulmányuk szerint az ausztriai kutatócsoport betegségük miatt örökre elaltatott házimacskák preparált gégéjét vizsgálva jött rá a dorombolás fiziológiai nyitjára. Hipotézisük szerint ugyanis a speciális vokalizációt a macskagége izomösszehúzódási képessége teszi lehetővé. A kutatók ezzel szemben azt találták, hogy amikor levegő áramlott át rajtuk a kipreparált gégék izomösszehúzódás nélkül is doromboló hangot adtak ki: az alacsony frekvenciájú hangokat ugyanis a hangredőkbe ágyazott laza kötőszövet tette lehetővé. Ezeket a kötőszöveti struktúrákat már korábban is azonosították a házimacskákban, de eddig nem hozták összefüggésbe a dorombolással.
A kutatók szerint ugyanakkor eredményeik nem jelentik azt, hogy az izomösszehúzódás ne játszana szerepet a vokalizációban, mert az izmok továbbra részt vehetnek a doromboló hangok fokozásában.
Azt azonban ez a kutatás sem tisztázta, hogy miért is dorombolnak a házimacskák. Az etológiai megfigyelések szerint ugyanis egyes esetekben a dorombolás az elégedettség és a további interakcióra való bátorítás jele, de az is lehet, hogy afféle hangterápia, amellyel önmagát nyugtatja a macska és a dorombolás olyan akusztikai mechanizmusként is működhet, amely elősegítheti a sérülések utáni gyógyulást.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: