Az archaikus kutyafajták még értik a farkasok vonyítását
Ismert, hogy a magyarul vonyítás néven számon tartott jellegzetes vokális szignál a farkasok (Canis lupus) legjellegzetesebb hangadása: a ragadozók így kommunikálnak nagy távolságokból fajtársaikkal, de így jelölik ki territóriumuk határait is, és válaszvonyítással osztják meg egymással aktuális helyzetüket is. Az is köztudott, hogy a farkasok mellett a kutyafélék (Canidae) családjának több fajánál sem ritka ez a hangtípus.
A minden más állatnál korábban háziasított kutyáknál (Canis familiaris) sokkal komplikáltabb a helyzet. Míg a farkashoz nagyon hasonlító szánhúzók gyakran vonyítanak akár indokolatlan hangokra (sziréna, harangszó, zene), addig más fajtáknál sohasem tapasztalható efféle hangadás.
A Communications Biology folyóiratban hétfőn, február 6-án jelent meg az a tanulmány, amely az ELTE Etológia Tanszékén végzett legfrissebb hiánypótló kutatás eredményeit ismerteti, és amely eddig nem ismert összefüggésekkel gazdagítja a farkasok és a kutyák vokális kommunikációját tárgyaló szakirodalmat.
A kutatást ismertető tanszéki közlemény szerint a kutatók mindenekelőtt arra voltak kíváncsiak voltak, hogy vajon tényleg hajlamosabbak-e bizonyos fajták vonyítani, és ha igen, akkor ennek van-e köze a fajták farkasokkal való genetikai közelséghez, illetve távolsághoz. 68 családi kutya bevonásával tesztelték, miként reagálnak az alanyok a farkasvonyításra.
Első körben kiderült, hogy azok az ősinek nevezett fajták, amelyek közeli rokonságban állnak a ma élő farkasokkal, gyakrabban válaszolnak vonyítással, míg a modern, vagyis genetikailag távoli rokonoknak számító fajták egyedei jellemzően ugatással reagálnak. „Vagyis úgy tűnik, hogy bár a legtöbb fajta képes vonyítani, a modern fajták már nem használják ezt a hangadást az eredeti funkciója szerint. Ennek az lehet az oka, hogy a modern fajták kialakítása során már eltérőbb volt a kutyák szociális környezete, mint az ősi fajtáknál, és már nem volt szükség a nagy-távolságú kommunikációt szolgáló hangtípusra” – idézi a közlemény Lehoczki Fannit, a tanulmány főszerzőjét.
A tesztsorozat kiderítette azt is, hogy azok a fajták, amik a vizsgálatban többet vonyítottak, egyúttal több stresszjelzést is mutattak. Ezek alapján az ELTE etológusai azt feltételezik, hogy az ősi fajták jobban „értik” a farkasok vonyítását, mint a modern fajták. Faragó Tamás, az Etológia Tanszék szenior kutatója szerint ez azt jelenti, hogy a teszthelyzetben az ősi fajták egyedei „egy idegen falka territóriumán érezhették magukat, ami stresszt váltott ki belőlük, és így, a farkasokhoz hasonlóan, vonyítással jelezték jelenlétüket a vonyító falkának, hogy így elkerülhető legyen egy esetleges találkozás, ami igen veszélyes lehetne a kutyának”.
A most ismertté vált eredmények alátámasztják azt a korábbi feltételezést, miszerint a háziasítás megváltoztatta a kutyák hangrepertoárját, az eltérő funkciókra történő szelekció pedig markáns hatással volt arra, hogy a különféle fajták tagjai miként dolgozzák fel és miként alkalmazzák a fajon belüli kommunikáció ősi formáját.
A kutatók a nem és az ivari státusz mentén is vizsgálták, mivel ezek a faktorok a kutyaviselkedés számos aspektusát befolyásolják. Kiderült, hogy a hím nemi hormonok szerepet játszanak a hangadásban. Az ivaros és ivartalanított nőstények között nem találtak különbséget, a hímeknél viszont az ivartalanított, tesztoszteron nem termelő kanok hosszabban vonyítottak ivaros társaiknál. Az ivartalan kanok félősségét bizonyító kutatási eredmények ismeretében az ELTE etológusai úgy vélik, hogy a vonyítás az ilyen szituációban leginkább a félelem jele, a kutyák ilyenkor a vonyítással erről próbálják meg biztosítani a farkasokat.
Alább a hétfőn publikált kutatás videós összefoglalója:
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: