Új középkor felé haladunk?
Szinte mindenki érezte már úgy, hogy napjainkban rossz irányba mennek a dolgok, és sokaktól az sem idegen, hogy a „sötét középkorra” jellemző tendenciákat vélnek felfedezni közgondolkodásban, vagy épp a világpolitika történéseiben.
A neomedievalizmus, hogy a jelenség szakszerű megnevezését használjuk, nem új felismerés, hanem már legalább a 20. század eleje-közepe óta többen (például Nyikolaj Bergyajev vagy épp Umberto Eco) pedzegetik létezését. Az Impakták podcast aktuális adásában a téma szakértőjével, Kelemen Zoltánnal, a Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékének munkatárásával beszélgetünk arról, hogy hol is figyelhetők meg napjainkban ezek a „középkori” mintázatok.
A neomedievalizmus definíciója azért sem egyszerű, mert nagyon különböző megfigyeléseket próbál összesíteni. Beszélhetünk egy kulturális megközelítésről, ami azon a felismerésen alapul, hogy a televízió megjelenésével háttérbe szorult a szövegalapú kommunikáció, és ismét a vizuális kommunikációra került a hangsúly, hasonlóan a középkorhoz, amikor festmények és ikonok alakíthatták a közbeszédet. Szintén itt lehet megemlíteni a „középkori tartalmak” egyre népszerűbb popkulturális fogadtatását, ami már a lovagregényekkel elkezdődött, de nem véletlen, hogy a képzeletbeli középkorokban játszódó A Gyűrűk Ura vagy a Trónok harca univerzumok ennyire népszerűvé válhattak. Vannak, akik szerint az antibiotikum-rezisztencia, illetve az egyre gyakoribb zoonózisok a globalizációval megsépkelve újból elhozzák a világméretű járványok korát, amit egy időre magunk mögött tudtunk. A mi szempontunkból talán legfontosabb iskola azt vizsgálja, hogyan kérdőjeleződik meg az a politikai, katonai és gazdasági hatalomgyakorlás, amit a vesztfáliai béke óta adottnak tekintettünk.
Az elmúlt pár év történései még több súlyt adnak azoknak a nézeteknek, amelyek szerint a körülöttünk lévő államszerveződés több mint száz éve nem látott kihívásokkal néz szembe: rég nem látott méretű zsoldoshadseregek jelentek meg, nyelvi és etnikai alapú szeparatista törekvések erősödtek fel, miközben a nemzetállamokat összegyűjtő regionális szövetségek és azokra épülő politikai szereplők egyre inkább megerősödtek. Ebben a kontextusban már korántsem elképzelhetetlen, hogy a 19. század vége óta a nemzetállamok vezetésére szerveződő főhatalmak kora után valami új, valami más következhet.
A beszélgetésben szót ejtünk arról is, hogy mennyire volt illuzórikus (és csak Európára értelmezhető) az a fajta szuverenitás, amit a vesztfáliai béke hozott létre és garantált; hogy Prigozsin volt-e az új Wallenstein; hogyan próbálta korábban a Hamász magát eladni klasszikus, szuverén főhatalomként, miközben mások szuverenitását alapjaiban kérdőjelezte meg, és hogy mennyire foghatók fel a modern NGO-k az egykori ferences és domonkos rendek szekuláris megfelelőjének.
A címlapkép forrása a GetArchive, a podcast zenéjéért pedig köszönet jár Tövisházi Ambrusnak.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: