Válságban a liberális világrend, de lesz-e, ami felváltja?
Liberális világrend. Az elmúlt évek nyelvi háborúja elérte, hogy ezt a szókapcsolatot ne lehessen szabadkozás nélkül leírni – a „Világrend” az olyan bilderbergi szabadkőműveses, a libernyákokat meg ismerjük –, pedig ez csak annak a berendezkedésnek a tényleges elnevezése, ami a második világháború óta jellemzi a fejlett országokat. Jelszavai: demokrácia, jogállamiság, szabadság, emberi jogok, szabad verseny. Ezek az elvek kötnek össze egymással bizonyos globális szereplőket, meghatározott szabály- és intézményrendszerek alapján.
Az 1945 utáni kétpólusú világ nyugati szövetségi rendszerét meghatározó liberális rendben a multilaterális intézmények, például az ENSZ, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF), valamint a NATO-hoz hasonló katonai szövetségek voltak hivatottak biztosítani a békét, a biztonságot és a boldogulást. A hidegháború végével az egész globálissá is tudott válni, ami persze még mindig nem világbékét jelent, de a Szovjetunió bukása után bővülni kezdett az elitklub: egyre többen csatlakoztak a nemzetközi egyezményekhez vagy épp a világrend olyan sikerprojektjeihez, mint az Európai Unió.
A huszonegyedik században aztán sorra érték a csapások a virágzó liberális világrendet. A kollektív biztonságba vetett hit 2001. szeptember 11-én egy csapásra elszállt, a féktelen kapitalizmus idillje 2008-ban romba dőlt, a globális monopóliumot élvező technológiai vállalatok a nemzetállamok fölé nőttek; a brexit, az amerikai demokráciaexport kudarcai és a 2020-as évek háborúi és válságai minden eddiginél jobban megosztják a társadalmakat. A populista, autoriter és illiberális politikai erők viszont köszönik szépen, jól vannak, sőt egyre jobban.
Mára konszenzus alakult ki a szakértők között abban, hogy a liberális világrend bizonyos mértékben válságban van – mondta Csicsmann László, a Széchenyi István Egyetem és a Corvinus egyetemi tanára az MTA Tudományünnep alkalmából rendezett hétfői konferencián. De honnan lehetünk biztosak abban, hogy tényleg átalakulóban van a világrend? És miért nem értenek egyet a szakértők abban, hogy Amerikának kivel (vagy kikkel) kell megküzdenie a világhatalomért? Az előadásokból ezek is kiderültek – de kezdjük kicsit távolabbról.
Miért van szükség egyáltalán bármilyen világrendre?
Évezredeken át szinte elképzelhetetlen volt, hogy a Föld népei, legyenek azok törzsek vagy államok, békésen éljenek egymás mellett, és akár írásban garantálják egymásnak, hogy akkor sem rohanják le a másikat, ha gazdasági érdekeik épp úgy kívánnák. Egyezményeket legfeljebb akkor kötöttek, ha már túl voltak a háborún, és azt valahogy illett lezárni, de még az ilyen egyezségek betartására sem lehetett mindig számítani. A nagy ráeszméléshez egy történelmi tragédia kellett.
Egészen az első világháborúig a 17. század első felében zajlott harmincéves háború volt Európa legpusztítóbb konfliktusa: 5-8 millió ember vesztette életét, túlnyomórészt civilek, főként éhínségben vagy a katonák által ide-oda hurcolt fertőző betegségekben. Az 1648-ban, több részletben megkötött békeszerződések nemcsak kifejezték a nemzeti szuverenitás igényét, hanem le is fektették a békés egymás mellett élés alapvető szabályait, ennek nyomán pedig kialakult a vesztfáliai világrend, a modern, független államok Európájának prototípusa.
A birodalmi logika azonban nem veszett ki teljesen, a kialakított szövetségi rendszeren túl például továbbra sem volt kegyelem: a brit vagy francia gyarmatosítók szépen megegyeztek egymással abban, hogy ki ural egy-egy afrikai területet – a helyieknek viszont semmiféle beleszólásuk nem volt ebbe. Akire ráerőltetnek egy világrendet, az csak addig tartja be a játékszabályokat, amíg nincs jobb ötlete. Vagy ahogy a 20. század talán legnagyobb hatású geopolitikai machinátora, Henry Kissinger mondta, „nem is lehet bízni bennük, csak addig, amíg a vesztfáliai tábor katonai erőfölénye elég meggyőző ahhoz, hogy ne akarjanak kilépni e rend keretei közül”. Szerinte ebből fakad a hagyományos államok fölé emelkedő afrikai és közel-keleti terrorcsoportok rémuralma is, miközben egyre olcsóbb a tömegpusztítás ára, és a radikalizálódott csoportokat már nem tartja vissza a hidegháború vezérelve, a kölcsönös félelem.
A 19. század elején a véres napóleoni háborúk ismét a nagyhatalmak közötti egyensúly felé terelték az európaiakat. A veszteseknek persze itt sem volt beleszólásuk a történésekbe: az oroszok, a poroszok és a Habsburgok a bécsi kongresszuson létrehozták a győztesek békéjét biztosító Szent Szövetséget, de azért szépen felosztották maguk között a lengyelek területeit. Miközben Magyarországon általában rosszalló hangnem kíséri a Szent Szövetség tanítását, Kissinger a magyarul 2015-ben megjelent, Világrend című könyvében azt mondta róla: „Egy csodálatos kompromisszum volt, ami egyszerre tudta féken tartani a nyomuló orosz cári birodalmat, és képes volt méltányos békét adni a megalázott Franciaországnak, így szerinte ez volt az utolsó nagy intellektuális teljesítménye az európai elitnek.”
De még a Szent Szövetség ereje is csak negyven évig, a krími háborúig tartott, és a következő évszázad első nagy békepárti szerveződése sem volt igazi sikertörténet. Az első világháború vége után, a versailles-i békeszerződés értelmében létrehozott Népszövetség ugyan az 1920-as években sikeresen megelőzött néhány helyi konfliktust és elsimított pár határvitát, Adolf Hitler 1933-ban, rögtön a hatalomra kerülése után kiléptette Németországot a szervezetből, majd 1939-re már sem Olaszország, sem Magyarország nem volt annak tagja.
A második világháború után a Népszövetségből átalakított, megerősített ENSZ-szel és a többi multilaterális intézménnyel igyekezték biztosítani a konfliktusok békés rendezését a NATO és a Varsói szerződés által két részre szakított világban. Erre rájött még a kétoldalú nukleáris fenyegetés visszatartó ereje, és hosszú évtizedekig látszólagos béke uralta Európát. A liberalizálódó világrendet tovább fűtötte a Szovjetunió felbomlása, így a kilencvenes évektől létrejöhetett az Egyesült Államok által vezérelt egypólusú, liberális világrend.
A világgazdaság központja elindult keletre
Bő harminc évvel később ez a világrend máris válságban van. Ennek oka lehet a lassuló globalizáció, az intézményrendszereinek tehetetlensége (a katonai kérdésekben illetékes ENSZ Biztonsági Tanácsának öt tagjából kettő a nyugati világgal szemben álló diktatúra), de a legígéretesebb programelem, a távoli demokráciateremtés kudarca is, amely 2021 augusztusában, a kabuli tálib hatalom-visszavételben csúcsosodott ki. Vagy éppen az, hogy a 2000-es évek elhibázott háborúi (Afganisztán, Irak) miatt az USA kezdett lemondani a globális seriff szerepéről, és a kialakult nemzetközi kapcsolatrendszer vázán úgy felkapaszkodott Kína, hogy a belpolitikájával elfoglalt Amerika már csak azt vette a 2010-es végén, hogy új nagyhatalommal találta szembe magát.
Mint előadásában Csicsmann László elmondta, a legtöbb szakértő szerint a liberális nemzetközi rend ugyan fennmarad, de a következő években jelentősen átalakulhat – a nagy kérdés, hogy milyen irányban. A legfőbb talányt a hatalommegosztás kérdése jelenti, vagyis az, hogy hány pólusú lesz az új rend. Nem nehéz elképzelni egy bipoláris nemzetközi rendszert, hiszen Kína lassan felzárkózik az USA mögé, miközben harmadik-negyedik nagyhatalom egyelőre nemigen tűnt fel a láthatáron, ráadásul az előző és a jelenlegi amerikai elnök, Donald Trump és Joe Biden legfeltűnőbb közös vonása, hogy mindent az amerikai-kínai kapcsolat szemüvegén keresztül látnak. A szakértők többsége azonban mégis valamiféle multipoláris világrend kialakulását tartják a legvalószínűbbnek. Ezek az általában 3-7 globális szereplővel rendelkező struktúrák történelmileg jóval instabilabbak, mint a kétpólusú rend, hiszen két hatalom között egyszerűbb a szabályok világos lefektetése és betart(tat)ása.
De miért ilyen biztosak a szakértők az átalakulásban? Milyen jelei vannak már most ennek? Georg Sørensen modellje négy csoportra osztja világrend átalakulásának területeit, és Csicsmann szerint mind a négyben látható most változás:
- Katonai-politikai egyensúly. Ha a katonai kiadásokat nézzük, az USA-nak nincs valódi versenytársa: 2022-ben 877 milliárd dollárt fordított a hadseregre, amit Kína követ 292 milliárddal, majd Oroszország (86 milliárd), India (81 milliárd) és Szaúd-Arábia (75 milliárd) következik. De kérdés, hogy a materiális fölény párosul-e a befolyásolás képességével – ezt nehéz mérni, de itt már nem egyértelmű az amerikai vezetés.
- Nemzetközi szervezetek és intézmények. Míg a korábbi szervezetekben felborult az egyensúly (az ENSZ Közgyűlés szavazásainál ma a Globális Dél hangja a legmeghatározóbb), egymással szembehelyezkedő szövetségi rendszerek alakulnak: BRICS, SCO, QUAD és társaik.
- Normák és értékek. Az elmúlt éveket a demokráciák és a demokratikus értékek csökkenése jellemzi. Csicsmann erre a Freedom House adatait hozza: 2005-ben az világ országainak 46 százaléka élt szabad, 18 százalék részben szabad környezetben, és 36 százalékuk mellett volt az, hogy „nem szabad”, ez 2021-re így alakult: 41 százalék részben szabad, 39 százalék nem szabad, 20 százalék szabad.
- Gazdasági erőforrások eloszlása. „A világgazdaság központja elindult keletre, az Indo-Csendes-óceáni térség felé” – mondja a szakértő, bár hozzáteszi, a 14 legfejlettebb gazdaságból még mindig 10 nyugati.
Ezek alapján egyfajta egyenlőtlen multipoláris világrend képe rajzolódik ki, ahol megjelennek az ingaállamok – olyan hatalmak, amelyek a gazdasági, katonai vagy politikai súlyuknál jóval nagyobb hatást tudnak kifejteni valamilyen erőforrásuk vagy stratégiai helyzetük miatt. Ide sorolható India, Brazília, Törökország, Indonézia vagy Szaúd-Arábia, és ezekkel az országokkal már nem is olyan egyszerű szövetséget kötni, mert általában több irányban is elköteleződnek, és nem választanak oldalt – Szaúd-Arábia például fontos gazdasági partnere Kínának, miközben a biztonságát az Egyesült Államok szavatolja.
Az új multipoláris világrendben már nem a földrajzi közelség, a közös nyelv vagy a közös történelem mentén jönnek létre a nagy világrégiók, hanem előtérbe kerül a belső tényezők szerepe, és inkább a közös politikai (ideológiai) és gazdasági érdekek számítanak.
Kik az új szövetségesek a Nyugattal szemben?
Kína vezetésével két nagy nemzetközi szervezet is felértékelődött az utóbbi hónapokban. Az egyik a Sanghaji Együttműködési Szerződés (SCO), amely a világ legnagyobb gazdasági-védelmi intézményeként a világ népességének 40 százalékát, GDP-jének 20 százalékát fogja össze. A 2001-ben Oroszországgal és közép-ázsiai államokkal alapított szervezethez az elmúlt években csatlakozott India és Pakisztán, majd idén Irán is, de jövőre Fehéroroszország is tagságot kap, így a belső (indiai-pakisztáni, indiai-kínai) konfliktusok mellett nagyobb teret nyerhet a csoport Nyugat-ellenes víziója.
Emmanuel Macron francia elnök már többször kifejtette, hogy az amerikai-kínai kétpólusú világrend csak tovább bonyolítaná a már így is nehezen navigálható nemzetközi rendszert, idén augusztusban pedig már arról beszélt, hogy a változó világrend miatt konszolidációra van szükség a diplomáciában, mert túl kiélezetté vált a helyzet – Csicsmann erre a jelenségre „emocionális globális közvélemény” néven utalt, ami azt jelenti, hogy ma már nincs lokális konfliktus, hiszen mindenkinek megvan a véleménye például az orosz-ukrán háborúról. Az úgynevezett Globális Dél országai például, ahogy Macron is kiemelte, nem hajlandók elítélni Oroszország agresszióját, de az úgy nem mehet, hogy emiatt egyből megszakítunk velük minden kapcsolatot, és hagyjuk, hogy a világ tovább polarizálódjon.
Hogy mi az a Globális Dél? Leginkább a „fejlődő országok” vagy a „harmadik világ” új, szexi szinonimája, aminek egyébként nincs sok értelme, hiszen a csoport két legnagyobb tagja, India és Kína is az északi féltekén tanyázik – hacsak nem az egyaránt északi USA-t és EU-t állítjuk szembe a Globális Déllel, de még így is erőltetett a dolog. Főleg, hogy van egy ennél eggyel formálisabb csoportosulása is ezeknek az országoknak: ez a BRICS.
Idén augusztusban a dél-afrikai Johannesburgban tartották a 2009-ben létrejött geopolitikai együttműködés, a BRICS éves csúcstalálkozóját – a szervezet neve az első öt tagból (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) áll össze.
A csúcson bejelentették, hogy az öttagú csoport 2024. január elsejétől 11 tagúvá válik: Argentína, az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Etiópia, Irán és Szaúd-Arábia is csatlakozik az újévtől. Bár ezeknek az országoknak sincs egységes Nyugat-képük, és különböző minőségű a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatuk az Egyesült Államokkal, közös céljuk a dollártól való függés mérséklése és egy sokszínűbb nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszer megalkotása. Igaz, a dedollarizáció egyelőre vágyálomnak tűnik, a saját valuta létrehozásáról szóló párbeszéd (Brazília nyomása ellenére) el sem tud kezdődni, és az alternatíva sem elég vonzó: valószínűleg még a BRICS tagjai sem kötnék magukat szívesen a csoporton belül gazdasági túlsúllyal bíró Kína valutájához. Az ilyen bizonytalanságok gyenge szövetségről árulkodnak, ráadásul a BRICS szinte nem létező intézményrendszere nincs felkészülve arra, hogy a döntéshozatalt megbonyolítja a tagság több mint duplájára való emelkedése. Egyelőre tehát leginkább az identitás a legfőbb összetartó ereje ennek a színes brigádnak, de az olajjal és pénzzel kitömött új tagok érkezése és a BRICS erősödő fejlesztési bankja miatt a szakértők óva intenek attól mindenkit, hogy előre leírják ezt a blokkot.
Mindeközben a régi világ két nagyágyúja egymást szórakoztatja. Joe Biden és a Kreml szóvivője, Dmitrij Peszkov október végén ritka egyetértést mutatott: az amerikai elnök elmondta, a második világháború után kialakult geopolitikai rendszer frissítésre szorul, és új világrendre van szükség – Peszkov szerint ezt az oroszok is ugyanígy gondolják, de arról ne is álmodjon Amerika, hogy megint köré szerveződik majd a világ. Sőt, Vlagyimir Putyin orosz elnök még pontokba is szedte az általa elképzelt új világrend fő ismérveit: az ukrajnai háború közepette békéről, igazságosságról és egyenlőségről álmodozik, és egy olyan bolygóról, ahogy „senkinek sincs joga vagy lehetősége arra, hogy mások helyett, vagy mások nevében uralkodjon a világon, amely a jövőben a kollektív döntések világa”.
A „Változó világrend elméleti és regionális megközelítésben” című konferencia előadásai visszanézhetők az MTA oldalán.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
