A Kínával vívott új hidegháborút ugyanúgy kell megnyerni, mint az előzőt
2020-ban felgyorsult a történelem. Az egyik fontos új irány Kína és sok más ország – köztük elsősorban az USA, néhány EU-s ország, India és Ausztrália – szembenállásának éleződése. A konfliktusok már nemcsak gazdasági, hanem egyre inkább politikai, sőt néhol katonai színezetűek.
A történtek nyugati olvasata (nem feledve sok egyéb tényezőt, kiemelten például az idei amerikai elnökválasztást) az, hogy a kínai vezetés megpróbálja kihasználni, hogy az ország hamarabb és sokkal sikeresebben esett át a COVID-19 járványon, mint a legtöbb egyéb ország. Egyre egyértelműbb, hogy Kína már a határain túli világot is aktívan próbálja alakítani, és legalábbis Ázsiában, de lehet, hogy az egész világon politikai-katonai dominanciára tör. Új hidegháború kezdődik éppen, az egyik sarokban Kínával, a másikban az USA-val és ázsiai szövetségeseivel. És ahogy ilyenkor lenni szokott, minél élesebb a konfliktus, annál nagyobb a nyomás a többi országra is, hogy beálljon valamelyik sarokba.
Ki veszítette el Kínát?
Ez nem egy mai kérdés, 1950-ből származik, amikor az amerikai szenátusban egy bizonyos McCarthy szenátor a gyenge, behódoló külügyeseket és a kommunista szimpatizánsokat vádolta azzal, hogy nem tettek semmit a kínai kommunisták győzelmének megakadályozása érdekében. Ez a pillanat később sok mindent befolyásolt az USA Tajvan-politikájától a koreai háborún át a vietnámiig.
A történelem sokszor rímel korábbi önmagára, és sokszor tesz tanúbizonyságot egyfajta sajátos humorérzékről is. Kína borzalmas kitérők, legalább tízmilliók halála és százmilliók életének megkeserítése után a 70-es évek végétől kezdve fokozatosan elmozdult a piacgazdaság felé, és a politikai elnyomás a tömeges gyilkosságoknál kifinomultabb formát öltött. Ha hunyorít az ember, nem biztos, hogy a mai kínai helyzet lényegesen különbözik attól, ami ellen a korai kínai kommunisták harcoltak annak idején: korrupt, oligarchikus kapitalista, nacionalista autoriter rendszer (lásd Tajvan és Dél-Korea első pár évtizedét), ami azonban gyors gazdasági növekedésre képes – és még az is lehet, hogy nagy tömegek számára az elérhető világok legjobbika egy adott korban. Ha Csang Kaj-sek győz 1949-ben, akkor mindez jó eséllyel korábban és kevesebb véráldozattal jött volna létre, de nem tűnik valószínűnek, hogy az eredmény nagyon más lehetett volna.
Az agresszív nagytigris
Kína egy dimenzióban azonban jelentősen különbözik az ázsiai kistigrisektől: ő az elképzelhető legnagyobb tigris. Kína (és a jövőben jó eséllyel India) különlegessége a nagy lakosságszám miatt az, hogy már közepes egy főre jutó jövedelmi szint mellett is kiemelt jelentőségű gazdaság Ezért egyszerre tud jelentős politikai-katonai erő lenni, mégis más (szegényebb, korruptabb, autoriterebb), mint a gazdag országok. Ez minden egyéb tényezőtől függetlenül is növeli a konfliktusok esélyét, és jó eséllyel hasonló súrlódásokhoz vezetett volna minden alternatív történelmi szituációban.
Az utóbbi években azonban valami még a fenti dinamikán túl is megváltozott: látványosan erősödött Kína nemzetközi terjeszkedése és bizonyos területeken a belső elnyomás. Katonai támaszpontok építése nemzetközi vizeken, vitatott területen lévő korallzátonyokra; államilag fizetett trollok serege nemzetközi platformokon, ujgur „átnevelő táborok”, Hong Kong jogi autonómiájának felszámolása; határincidensek Indiával, és még lehetne sorolni. Kína növekvő nemzetközi aktivitása számos válaszlépéshez vezet, többek között az USA részéről, ami a hivatalos kínai propaganda szerint persze a valódi agresszív fél.
Mindez oda vezetett, hogy manapság újra divat annak a feszegetése, hogy mit rontott el a Nyugat Kínával kapcsolatban; hogyan lehettünk ennyire naivak, korruptak, megalkuvók; hogy hagytuk, hogy egy ilyen ország megerősödjön gazdaságilag, és ezáltal lehetősége legyen veszélyessé válni katonailag is.
Kína felemelkedését nem lehetett megakadályozni – szerencsére
A külvilágnak Kína megerősödésének ügyében valójában nem sok választási lehetősége volt: attól a pillanattól kezdve, hogy hogy a kínai vezetés belátta, hogy a piacgazdaság a leghatékonyabb termelési mód, a világ nem nagyon tudta volna megakadályozni, hogy Kína gazdagabb és ezáltal befolyásosabb országgá váljon. A nyugati országok legfeljebb lassítani tudták volna a folyamatot, és akkor a sors fricskájaként lehet, hogy Kína már nem lenne annyira függő a Nyugattól, mint most (többek között az exportpiacok és technológia tekintetében). De ha a Nyugat megpróbálta volna erősen akadályozni vagy lassítani egy szegény ország gazdasági fejlődését, akkor a legrosszabb gyarmatosító, harmadik világot elnyomó sztereotípiákat igazolta volna vissza – ez pedig joggal gyengítette volna az önmagába vetett hitet és ideológiai vezető szerepét. Ne veszítsük szem elől, hogy százmilliók kiemelkedése a nyomorból önmagában is óriási érték.
A másik fontos ok, ami miatt a Nyugat nem tudott semmit tenni Kína felemelkedése ellen, az saját maga. A liberális piacgazdaságok nagyon nem jók abban, hogy egy konfrontatívabb politika érdekében lemondjanak jövedelmező kapcsolatokról, vagy hogy békeidőben megtiltsanak bizonyos dolgokat a magánszektornak. A cégek lobbizni fognak a politikusoknál, kikerülik a korlátozásokat, és ha mondjuk az USA nem enged leszállítani egy technológiát, akkor nagy az esélye, hogy egy másik ország majd megteszi. Ugyanez a helyzet a külkereskedelemmel: nagy a csábítás, hogy az olcsó árukat valaki behozza és a jövedelmező termékeket exportálja. Ez a viselkedés rövid távon óriási hátránynak tűnik, és a múltban olyan visszás helyzetekhez is vezetett, mint amikor a magáncégek még a náci Németországgal is az utolsó pillanatig próbáltak kereskedni. Kínával kereskedni és ott befektetni ehhez képest nem tűnik olyan szélsőségesnek, de a Nyugat politikusai érezhetik úgy, hogy a saját magánszektoruk ellenük dolgozik.
Ugyanakkor az ellenséggel való kereskedés képessége valójában a liberális demokráciák egyik nagy erősségéből fakad: a politikai-katonai elit nem tudja valamiféle birodalmi érdekre vagy ideológiára hivatkozva könnyedén kézzel vezérelni a magánszektort, csak akkor, ha elég nagy a baj, és elég erős a róla kialakult politikai konszenzus. Ha a politika kezében lenne egy ilyen kézi vezérlési opció (mint ahogy egyébként Kínában van), akkor jó eséllyel visszaélne vele, és nem csak az éppen még szükséges mértékben használná. Vannak visszás jelenségek a jelenlegi felállásban? Persze. A világ nem tökéletes. Lehetett volna jobban kezelni Kína felemelkedését? Persze, jó eséllyel még az adott korlátokon belül is. De a nagy stratégiai kérdésre, hogy meg lehetett volna-e akadályozni Kína gazdasági felemelkedését, és hogy ez kívánatos lett volna-e, szerintem határozott dupla nem a válasz.
Hosszabb távon puhul a rendszer?
Az autoriter piacgazdaságok esetében létezik egy tendencia arra, hogy fokozatosan gazdagabbakká és a polgárok véleményét jobban figyelembe vevővé, reprezentatívabbakká, mondhatni demokratikusabbakká váljanak – persze a demokrácia nem egy igen/nem változó. Ennek alapján lehetett remélni, hogy fejlődése során Kína is demokratizálódik, és így nem jelent igazi fenyegetés a Nyugatra nézve (demokráciák eddig még legalábbis nagyon nem háborúztak). Dél-Korea és Tajvan is nagyjából akkor lett hivatalosan demokrácia, amikor elérte a jelenlegi kínai egy főre jutó GDP-szintet – persze évtizedes távlatokban nehéz összehasonlítani a gazdaság és a demokrácia fejlettségének szintjét.
A Kína demokratizálódásához fűzött remények ugyanakkor az utóbbi évek eseményei miatt kifejezetten naivnak tűnhetnek. Hosszabb távon azonban mégis van egy ilyen tendencia: a mai Kínában már sokkal több személyes és gazdasági szabadsággal, vélemény-nyilvánítási lehetőséggel bír az átlagos állampolgár, mint pár évtizede, és sokkal több az államtól valamennyire független egzisztencia és vagyon. A Kína rezsim ma sokkal inkább támaszkodik a meggyőzésre, mint az erőszakra, legalábbis a néhány évtizeddel ezelőtt önmagához képest – ebben a tekintetben a visszalépés korántsem volt akkora az utóbbi években, mint amennyit Kína előrehaladt a megelőző évtizedek során (még akkor is, ha az ujgur „átnevelő táborok” hatalmas visszalépést jelentenek egy adott régióban).
Az eddigi gyors gazdasági növekedés a kádári alkura emlékeztető politikai rendszert eredményezett: növekszik az anyagi jólét, cserébe a rendszer kevés beleszólást enged a nagypolitikába. Emiatt egy a külvilághoz sok szálon kapcsolódó Kínának több gazdasági és ezért politikai veszteni valója is van, mint korábban. Egy óriási méretű Észak-Korea valószínűleg sokkal nagyobb veszélyt jelentene a világra, mint a jelenlegi Kína.
A Hszi-féle félfordulat, a legújabban szigorodó belső elnyomás és az egyre több nemzetközi konfrontáció nacionalista felhangokkal lehet éppen annak a jele, hogy a korábbi gazdasági-politikai modell már nem igazán működik, és a vezetés valami újjal próbál kísérletezni, ami hosszabb távon nem feltétlenül lesz életképes.
A görbék görbülnek
Nagy a kísértés, hogy azt gondoljuk, a korábbi trendek korlátlanul folytatódnak: Kína gazdasága az USA-hoz és a többi vezető hatalomhoz képest még nagyobbra nő, még több katonai erővel, miközben megmarad autoriter rezsimnek, esetleg még növekszik is az elnyomás. Vannak azonban jelek, amelyek alapján ez nem tűnik valószínűnek. Kínában nagymértékű bevándorlás nélkül 10 éven belül elkezd csökkenni az összlakosság, és a munkaképes korú népesség már most is csökken (definíciótól függően), miközben rendkívül gyorsan öregszik is az ország. A korábbi növekedési modell (rengeteg olcsó munkaerő, olcsó tőke és szabadon pusztítható természeti környezet, olcsón vagy ingyen megszerzett szabadalmak, nyitott exportpiacok, alulértékelt deviza) nem fog működni, hiszen mára az összes felsorolt növekedési tényező erősen billeg.
A kínai vállalati és önkormányzati eladósodottság valószínűleg nem növelhető tovább könnyedén, és ha igen, akkor is már csak nagyon kis hatékonysággal tud gazdasági növekedést gerjeszteni. Az utóbbi évek központosító törekvései csökkentik a hatékonyságot is. Lehet, hogy a kínai politikai és katonai vezetők megpróbálnak szuperhatalmat játszani, de a hazai gazdasági és politikai problémák ezt jó eséllyel nem teszik lehetővé. A múltban nagyon sokszor éppen akkor ért csúcsra az aggodalom egy-egy országgal kapcsolatban, amikor hanyatló időszak elé nézett.
Kína katonai középhatalom, kevés szövetségessel
A szalagcímek alapján talán meglepőnek tűnhet, de katonai téren Kína gyors fejlődése ellenére ma még csak regionális hatalom: annyi atombombája van, mint Franciaországnak (kb. 300) és annyi repülőgép-hordozója, mint Olaszországnak (2), és mind a kettő hagyományos meghajtású (az USA-nak 11 nukleáris repülőgép-hordozója van, épp most épül épp a 12.). Kína hivatalosan a GDP kb. 2 százalékát költi katonai célokra (az USA 3,4 százalékot). Innen nagyon hosszú idő lenne elérni az Egyesült Államok szintjét, ráadásul a világ észrevenné a folyamatot, és hamar reagálna rá. Lehet, hogy Kína már most is nagyon jó már valamilyen nem hagyományos katonai területen, mint a kiberhadviselés – ezt nem tudjuk biztosan –, csakhogy ezek a képességek nem teszik katonai szuperhatalommá. Hiába vannak esetleg jobb számítógépeim vagy hekkereim, ha az ellenfelem szét tudja lőni őket – igazán komoly konfliktus estén nincs olyan, hogy csak egy adott hadszíntérre korlátozódik a hadviselés. Az is kétséges, hogy mit tudna Kína elérni regionális hatalomként: még az sem teljesen biztos, hogy képes lenne elfoglalni a nála sokkal kisebb és gyengébb Tajvant – azon persze érdemes gondolkodni, hogy mit kellene tennie a világ többi országának, ha Kína mégis megpróbálná.
Ahol Kína nagyon nyomul, az az úgynevezett puha erő (soft power): Hszi Csin-ping elővette az „Ázsia legyen az Ázsiaiaké” mantra új változatát. Egy nemzetközileg sokkal asszertívebb és ezért fenyegetőbbnek látott Kína azonban a saját befolyása ellen dolgozik, és nem fogja tudni meggyőzni a világ (vagy legalább Ázsia) többi részét arról, hogy lelkesedjen iránta, legfeljebb érdekbarátságokat tud kötni.
Bevált recept: nyissunk tovább gazdaságilag, készüljünk katonailag
Hosszabb távon tehát továbbra is van okunk az optimizmusra azzal kapcsolatban, hogy Kína reprezentatív, békés és gazdag országgá válik. Reménykedhetünk, hogy soha nem kerül sor jelentősebb konfrontációra a világ többi részével, sőt ez a legvalószínűbb kimenet. Most azonban a jelenlegi Kínára kell reagálnunk, és a reménykedés nem helyettesíti az elővigyázatos felkészülést. A gazdasági és katonai területeken az alábbi hozzáállás tűnik a leghatékonyabbnak.
Gazdasági-tudományos nyitottság
Kína ma gazdaságilag nagy mértékben a külkereskedelemre van utalva, amelynek jelentős részét a fejlett Nyugattal bonyolítja. Ezt az összefonódást érdemes valamennyire fenntartani, két szempontból is: egyrészt erősíti a konfrontáció potenciális belső ellenzékét, a civil társadalmat, másrészt megnöveli az esetleges gazdasági szankciók gazdasági-politikai költségét. Ugyanakkor érdemes átgondolni, hogy hol fájna a leginkább a Nyugatnak egy komolyabb gazdasági konfrontáció, például egy kereskedelmi blokád, és csökkenteni a sebezhetőséget.
Gazdasági oldalon továbbra is érdemes kihasználni a kölcsönösen előnyös lehetőségeket a kínai magánszektorral. Fontos az együttműködés az olyan területeken, mint a szén-dioxid-kibocsátás visszafogása. Érdemes folytatni a tudományos együttműködést, a kínai diákok oktatását, az üzletemberek és a képzett munkaerő beengedését is. Ezeken a területeken az EU sajnálatosan lemaradt az USA-hoz képest. Lesznek ipari kémek a diákok között? Természetesen, de akkor is megéri beengedni azokat, akik nem buknak le. Nő az emberiség összes tudása, és sokan közülük Nyugaton maradnak. A találmányokat amúgy is nehéz hosszú távon egy határon belül tartani, és még az is lehet, hogy egy esetleges konfliktusban a mi kínai tudósaink jobbak lesznek, mint az ő kínai tudósaik, hogy a német tudósokra utaló második világháborús mondást aktualizáljuk. Ha vámokkal próbáljuk csökkenteni a versenyképes kínai áruk térnyerését, azzal csak azt értjük el, hogy a hazai termelők kevésbé érzik a nyomást arra, hogy növeljék versenyképességüket, és a félkész termékek piacán magasabbak lesznek a költségeik, mint kínai versenytársaiké.
Az, hogy a Nyugat kölcsönösen előnyös gazdasági, kulturális és oktatási kapcsolatokat tart fenn Kínával, nem jelentheti azt, hogy ne kellene sok területen szigorítani. Érdemes nagyobb ellenállással próbálkozni a technológiák ellopásának, kizsarolásának területén és a kínai állam és állami cégek befolyásszerzésének korlátozása érdekében. Célszerű lenne csökkenteni az egyoldalú függőséget stratégiai területeken, például a gyógyszeralapanyag-gyártásban, vagy ahol biztonsági kockázatok merülhetnek fel. A jövőben például a CIA szerverein valószínűleg nem kellene kínai elektronikát használni, mert a végén még beépítenek egy plusz kémcsipet (igaz, a Bloomberg 2018-as szenzációgyanús sztoriját, miszerint Kína titokban a szerverekbe épített csipekkel kémkedne az Amazon, az Apple és más amerikai cégek után, azóta sem sikerült senkinek megerősítenie).
Katonai-gazdasági felkészülés
Fel kell készülni az aszimmetrikus hidegháborúra, és érdemes stratégiát kialakítani arra az esetre, ha Kína regionális terjeszkedése folytatódik. A katonai versengés pozitív hatással lehet a kutatás-fejlesztésre fordított összegekre és erőfeszítésekre, és a Kínában, illetve az USA-ban zajló szuperszámítógépes és mesterségesintelligencia-kutatások fontos hajtóerejének számít. Ezeken a területeken a Nyugatnak továbbra sem szabad lemaradnia.
Kína teljes katonai legyőzése nem lehetséges, és Kína sem tudja legyőzni nagy riválisait. Egyetlen külföldi ország vagy koalíció sem fogja megszállni Kínát és átvenni az ország irányítását. Ami viszont lehetséges, hogy a külvilág az esetleges regionális hódításokat katonailag megállítsa vagy erősen korlátozza, és mindeközben gazdaságilag különösen költségessé tegye. Érdemes világossá tenni a kínai vezetés számára, hogy katonai konfliktus esetén a gazdasági szféra is a konfliktus részévé válna, amit már nem tudna megakadályozni semmiféle gazdasági érdek vagy lobbi. A „katonai” felkészülés jelentős részének tehát abból kell állnia, hogy hatékony és politikailag könnyen implementálható gazdasági és egyéb szankciókat dolgozzunk ki. Ezek jó eséllyel nem elsősorban vámok lesznek, mint jelenleg. Szélsőséges esetben az USA például megpróbálhatná kizárni Kínát vagy egyes kínai cégeket a nemzetközi fizetési rendszerből, vagy zárolhatná a kínai állam amerikai állampapír- befektetéseit. Ezek azonban az USA-nak már rövid távon is nagyon költséges lépések lennének, hosszabb távon pedig erősen csökkentenék az ország gazdasági befolyását.
Tanulságos történelmi párhuzam lehet az első világháború előtti, erőtől duzzadó Német Császársággal való összevetés. Adott egy gazdaságilag gyorsan növekvő ország, amelynek vezetése úgy érzi, hogy többre hivatott. Katonailag legyőzhető, de tényezőként nem iktatható ki, és ha a világ többi része mégis megpróbálja kiiktatni, lehet, hogy sokkal durvább változatot kap vissza. Érdekes gondolatkísérlet, hogy mihez kezdenénk a mai tudásunkkal a nyugati hatalmak helyében a Német Császársággal az 1910-es évek elején: érdemes lenne világossá tenni, hogy nagyon költséges lenne számára egy esetleges katonai konfliktus, de azt is, hogy nincs fenyegetve; emellett meg kellene próbálni gazdasági-tudományos irányba terelni az energiáit a katonai helyett. Hasonló stratégiára lenne szükség most Kína esetében is.
Egy esetleges konfrontáció esetén a hatékony fellépést segíti, ha a világ többi része minél egységesebb. Most a világ többi része Kínából nézve megosztottnak és kaotikusnak tűnhet. A kínai vezetés azonban az utóbbi időben nagy ütemben rombolja hírnevét, és néha úgy tűnik, mintha az a perverz célja lenne, hogy csak érdekszövetségesei legyenek (mi értelme volt például Indiával konfrontálódni lakhatatlan magashegységi területek miatt?). Egy élesedő katonai konfliktus esetén a korábbi laza szövetségek szükségszerűen szilárdabbá válnak (lásd szintén az első világháború kitörése előtti hónapokat), és sok országnak el kell döntenie, hogy akkor most hová is áll. Ebben a potenciális versenyben Kína egyáltalán nem áll jól.
Nem a nyugati fegyverek fognak győzni Kínában
A Nyugat és Kína között nem lesz „forró háború”, az új hidegháború azonban már elkezdődött, és valószínűleg nem is ér véget addig, amíg valamelyik fél hozzáállásában és céljaiban nem áll be jelentős változás.
Ha a kínai vezetés alternatív szuperhatalommá kívánja tenni az országot, mint ahogy most tűnik, akkor ideológiai téren is alternatívát kellene nyújtania. A nacionalizmus nem elég, legfeljebb belföldre. Az ideológiai alternatívának eddig igazán nem sok jele látszik – az értékajánlat annyi, hogy a jelenlegi kínai rendszer hatékonyabb, mint a nyugati berendezkedés, de ez egyrészt általánosságban nem igaz, másrészt nem lelkesít. A legnagyobb csatát a Nyugat ideológiai téren folytatja már most is Kínával, illetve a kínai vezetéssel.
Ennek a küzdelemnek a megnyeréséhez mindössze annyi kell, hogy a Nyugat hű maradjon azon értékeihez, amelyek annyira vonzóvá teszik: a személyes, gazdasági és szólásszabadság, az eltérő vélemények tolerálása, sőt aktív védelme, a reprezentatív döntéshozatal, a hatalmi ágak szétválasztása, a szabadság kis körei, a szolidaritás embertársainkkal, az igény a törvény előtti egyenlőségre és igazságosságra, a tudományba vetett hit, és még lehetne sorolni. Ezek olyan univerzális értékek, amelyeket a jelenlegi kínai vezetés elítél, de amelyeket sok kínai állampolgár is nagyra értékel. Ezek az értékek most sok helyen gyengülnek a Nyugaton is, azonban tipikusan mérhetetlenül jobb állapotban vannak, mint Kínában. Az esetleges rövid távú gazdasági retorzióktól nem megijedve érdemes kiállni ezen értékek mellett például az ujgurok, Hongkong, vagy a jövőben esetleg Tajvan esetében is.
Nagy hiba lenne, ha ezt elfelejtenénk, és valamiféle etnicista-nacionalista felfogás válna dominánssá, ahol a „kínaiak” állnak szembe mondjuk az „amerikaiakkal” vagy bárki mással. Világossá kell tenni, hogy nem elnyomni akarjuk azt az óriási potenciált, amit Kína képvisel, hanem ellenkezőleg: hagyni kiteljesedni és együttműködni ezernyi megnyilvánulásával, a kölcsönös előnyök alapján. A kínai fenyegetést maguk a kínaiak fogják semlegesíteni.
A szerző közgazdász, elemző, adattudós, a Qubit állandó szerzője.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
