Nyugtalanító mértékben nő a nyugatellenesség és az antiszemitizmus Oroszországban
A független moszkvai közvélemény-kutató intézet, a Levada Központ október 27-én adta közre annak a felmérésének az eredményét, amit az újra kiéleződő közel-keleti konfliktusról készített. A jelentés épp egy nappal azelőtt látott napvilágot, hogy az Észak-Kaukázus több pontján antiszemita eseményekre – köztük a mahacskalai reptéren órákon át tartó és a hatóságok által tétlenül szemlélt pogromra – került sor. Az adatfelvételt még azelőtt végezték el, hogy megkezdődtek volna az izraeli hadsereg gázai műveletei, vagyis azok még semmilyen módon nem befolyásolhatták a felmérés eredményét.
A kutatók ezúttal arra voltak kíváncsiak, hogy az orosz lakosság tud-e a Hamász október 7-i Izrael ellen végrehajtott terrortámadásáról és az annak nyomán újra kiéleződő közel-keleti konfliktusról, illetve hogyan viszonyul a szembenálló felekhez. A felmérésből az derült ki, hogy a megkérdezettek 88 százaléka tud valamit az ott történtekről (56 százaléka „hallott róluk valamit”, míg 32 százaléka „figyelmesen követi az ott zajló eseményeket”).
Főként az idősebb nemzedékhez tartozók azok, akik jobban tájékozottak: 93 százalékuk ilyen-olyan mértékben, de értesült az ott történtekről. Ezek aránya a legfiatalabb korosztályban (18-24 év) már jóval kisebb. Körükben a megkérdezettek 71 százalékának van valamilyen ismerete a Hamász és Izrael újkeletű konfliktusáról. A felmérésből az is kiderült – ami aligha okozhatott meglepetést –, hogy azok körében, akiknek Izraelben rokona vagy barátja él, jóval többen kísérik figyelemmel az eseményeket (a megkérdezettek kétharmada), mint azok, akiknek nincs ilyen személyes érintettsége (30 százalék).
Egyre többen támogatják a palesztinokat, nő az Izrael-ellenesség
A Levada Központ 2007 óta követi nyomon a palesztin-izraeli konfliktus oroszországi megítélését, illetve azt, hogy az orosz társadalom a szembenálló felek közül melyik iránt érez nagyobb szimpátiát. A 2007 és 2010 között végzett évenként ismétlődő felmérésekből az derült ki, hogy ezekben az években többé-kevésbé azonos arányt képviseltek a palesztinokat, illetve az izraelieket támogatók. Arányuk ebben az időszakban mindkét oldalon 9-14 százalék között alakult, miközben a nagy többség (56-66 százalék) semleges maradt. Ezzel szemben a most publikált felmérés szerint – miközben a semlegesek aránya lényegében változatlan maradt, vagyis a nagy többség továbbra sem köteleződött el egyik irányban sem – jelentősen megnőtt a palesztinokkal szimpatizálók aránya. Az október végén nyilvánosságra hozott eredmények azt mutatják, hogy most jóval többen rokonszenveznek a palesztinokkal (21 százalék), mint a zsidókkal (6 százalék). Ilyen nagy különbség a két tábor között soha korábban nem volt, mert eddig az legfeljebb 4-5 százalék körül alakult. Most viszont felugrott 15 százalékra.
A felmérés megmutatta azt is, hogy azok körében, akik úgy nyilatkoznak, hogy szoros figyelemmel követik a Közel-Keleten zajló eseményeket, sokkal nagyobb arányban vannak azok, akik a palesztinokat támogatják (41 százalék), mint azok, akik az izraelieket (8 százalék).
Az 55 évesnél idősebbek körében azok aránya, akik a palesztinokkal rokonszenveznek, 26 százalék, míg a legfiatalabb korosztályban csak 13 százalék. Az izraelieket támogatók körében viszont épp fordított a helyzet. Az eseményeket szoros figyelemmel követő fiatalok között az izraelieket támogatók aránya 8 százalék, míg az 55 évesnél idősebbek esetében arányuk ennek csak a fele.
A magukat pravoszlávnak vallók 22 százaléka áll a palesztinok oldalán, míg ez az arány az oroszországi muszlimok esetében 46 százalék. Eme utóbbi nem meglepő, de az igen, hogy a magukat muszlimnak vallók körében is feltűnően magas azok aránya, akik a konfliktus megítélésében semlegesek maradtak, vagyis egyik oldal iránt sem köteleződtek el (44 százalék).
Arra a kérdésre, hogy kit tartanak leginkább felelősnek a kialakult helyzetért, a felmérésben közreműködők 45 százaléka azt a választ adta, hogy az Egyesült Államokat és a NATO tagállamait. A megkérdezettek 12 százaléka gondolta úgy, hogy a lezáratlan konfliktusért leginkább Izrael a felelős, míg 8 százaléka a Hamászt, illetve a palesztinokat okolta. A válaszadók mindössze 2 százaléka tartotta úgy, hogy a történtekért Irán és az arab államok viselik a felelősséget, míg 1 százalék szerint Oroszország.
Ezt a kérdést a Levada Központ 2006-ban, 2009-ben és 2010-ben is feltette. A felkínált válaszlehetőségek némiképpen ugyan eltértek a 2023-as válaszlehetőségektől, de nem olyan mértékben, hogy a kutatási eredményeket ne lehetne összevetni. A korábbi mérések esetében az Egyesült Államok és a többi nyugati állam külön rubrikában szerepelt, ennek ellenére az jól látható, hogy a válaszadók azokban az években is az Egyesült Államokat tartották a Közel-Keleten kialakult rendezetlen helyzetért leginkább felelősnek (2006: 29 százalék, 2009: 26 százalék, 2010: 20 százalék), de távolról sem olyan mértékben, mint most. És ezen érdemben az sem változtat, ha az amerikai adatokhoz hozzáadjuk a többi nyugati országot felelőssé tevők arányszámait (2006: 3 százalék, 2007: 5 százalék, 2010: 6 százalék), mert még ebben az esetben is az látszik, hogy a „kollektív nyugat” felelősségét, ahogy némiképp Izrael felelősségét is (2006: 11 százalék, 2007: 11 százalék, 2010: 8 százalék) korábban jóval kevesebben jelölték meg, mint most.
Arra a kérdésre, hogy mi állhat az október közepére kialakult jelentős változások hátterében, nehéz egyértelmű választ adni. Kiváltképp nehéz annak ismeretében, hogy a mostani mintavételre – mint ahogyan erre már utaltunk – még azelőtt került sor, hogy Izrael megkezdte volna gázai válaszcsapását, és még azelőtt, hogy október 28-29-én antiszemita pogromokra került sor az Észak-Kaukázusban. Mindazonáltal nem alaptalanul feltételezhető, hogy a változások hátterében az az új realitás áll, amit az Ukrajna elleni háború teremtett, és ez egyaránt vonatkozik az orosz bel- és külpolitikára. A háborús körülmények és szükségletek között, amikor a korábbiaknál is erőteljesebbé vált a nyugatellenes propaganda, és amikor az addig nem igazán fontosnak tartott partnerek létfontosságú szövetségessé léptek elő, mint ahogyan ez történt Iránnal, nem is olyan meglepő, hogy a lakosság egyre nagyobb arányban válik maga is nyugatellenessé, és tekint a szovjet korszakot idéző módon Izraelre Washington bábjaként.
Mi a bajuk a mahacskalaiaknak Izraellel?
Mindezzel kapcsolatban érdemes közelebbről is szemügyre venni az október végi Észak-Kaukázuson végig söprő antiszemita megnyilatkozásokat. A meglepő történet október 28-án egy a dagesztáni fővárosban, Mahacskalában tartott tüntetéssel vette kezdetét. A város szívében egy közel száz főből álló csoport korábban soha nem tapasztalt módon Izrael-ellenes jelszavakat skandálva tüntetett. Még ugyanaznap az ugyancsak az Észak-Kaukázusban található Karacsáj-és Cserkeszföld fővárosában, Cserkesszkben a helyi kormány székháza előtt hasonló módon több százan tüntettek Izrael ellen. A tiltakozók azt követelték, hogy a régió semmiképpen ne fogadjon be izraeli menekülteket. Ugyancsak 28-án a dagesztáni Haszavjurtban több tucatnyian a helyi Flamingo hotel elé vonultak, merthogy egy a helyi ügyekről beszámoló Telegram-csatorna, az Utro Dagesztana szerint a szálloda izraeli menekültekkel van tele. Az egyre feszültebbé váló helyzetben a jelenlévő rendvédelmi erők néhány tüntetőnek megengedték, hogy maguk győződjenek meg arról, hogy a szállodában nincsenek izraeliek. A hotel vezetése biztos, ami biztos alapon az incidens után kiplakátolta, hogy zsidó vendégeknek nem adtak ki szobát. Másnap Nalcsikban, a Kabardin-és Balkárföld fővárosában felgyújtották az ott épülő zsidó kulturális központot, és falára „Halál a zsidókra!” feliratot festettek. De a legnagyobb visszhangot kiváltó eseményre csak ezek után került sor. A mahacskalai repülőtér minden biztonsági korlátján áthatolva mintegy másfél ezren özönlötték el a felszálló pályát. Történt mindez azért, mert híre kelt, hogy a tel-avivi járattal zsidó menekültek érkeztek. A felajzott tömeg órákon át tombolt. Eközben a hatóságok nem tettek semmit, tétlenül nézték az őrjöngő pogromlovagokat. Az sem késztette cselekvésre őket, hogy az antiszemita jelszavakat skandáló tömeg a modern repülőtér épületében – az első becslések szerint – legkevesebb 300 millió rubelnyi kárt okozott, ami közel másfél milliárd forintnak felel meg.
Ezúttal az sem jelentett problémát, hogy a kifutópályára betörő tüntetők illegálisan átlépték az orosz államhatárt, merthogy a mahacskalai repülőtér nemzetközi, és ebbéli státuszában az észak-kaukázusi térség legfontosabb légikikötője. De most a határsértés is elfogadott volt, pedig az orosz határőrök, akik nem mellesleg az FSZB kötelékébe tartoznak, nem engedékenységükről híresek. A hatóságok órákon át kivártak, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy minek tekintsék, ami a szemük előtt zajlik: a népharag központi hatalom által is érthetőnek tartott megnyilatkozásának vagy súlyos rendbontásnak, ami ellen határozottan fel kell lépni.
Tanácstalan hatóságok
Néhány hónapon belül már másodszor fordult elő, hogy a hatóságok tanácstalan szemlélői voltak az eseményeknek, és nem tudták, hogy mi a teendő. Először június végén, a Prigozsin-zendülés idején kerültek ilyen helyzetbe. Akkor – ugyanúgy, ahogyan most is – sem a polgári hatóságok, sem a különböző erőszakszervezetek nem mertek határozottan fellépni, mert nem tudták eldönteni, mi lenne a dolguk. Az ugyan nyilvánvaló volt számukra, hogy amit Prigozsin és zsoldosai tesznek, törvénytelen, de úgy látták, hogy az nem irányul a hatalom ellen, a Moszkva felé vonulók nem akarják Putyin rendszerét megdönteni, és egyébként is ki tudja, hogy milyen is a viszony a zsoldosvezér és az ország első embere között, ezért inkább kivártak. Most is ugyanez történt. A helyi hatóságok – nyilván nem függetlenül attól, hogy Putyin és környezete mit és hogyan nyilatkozott a Hamász és Izrael konfliktusáról – megint csak kivártak. Órákon át nem tettek semmit. Az ugyanis világos volt számukra, hogy a Kreml nem Izrael, hanem a Hamász pártját fogta. Ezt már csak abból is tudni lehetett, hogy az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov a terrortámadás után nem egy izraeli, hanem egy Hamász-delegációt fogadott. Ha Moszkva nem a palesztin terrorszervezet pártját fogta volna, akkor az október 7-i véres terrortámadás után mind az orosz elnök, mind más magas rangú hivatalos személyek módját találták volna annak, hogy kifejezzék együttérzésüket az ártatlan zsidó áldozatok hozzátartozóinak és az izraeli állam vezetőinek.
Moszkva azonban napokon át hallgatott, és csak a terrortámadást követő harmadik napon szólalt meg, amikor is a külügyi szóvivő, Marija Zaharova arra szólította fel a szembenálló feleket, hogy tartózkodjanak a konfliktus további eszkalálásától. Mondta ezt anélkül, hogy akárcsak egy félmondatban is kifejezte volna Moszkva terrortámadás miatt érzett megrendülését és az izraeliek iránti együttérzését. De a dagesztáni hatóságok nemcsak ezért érezhették úgy, hogy nem kell határozottan és gyorsan fellépni a pogromlovagokkal szemben, de azért is, mert Oroszországban az antiszemita beszéd tilalma egy ideje elkezdett fellazulni. Pavel Poljan, a szovjet deportálások és a holokauszt történetének egyik legkiválóbb oroszországi kutatója egy írásában joggal emlékeztetett arra, hogy az eddig elfojtott és szégyenletesnek tartott „népi antiszemitizmus” Oroszországban is kezd a felszínre törni. Poljan két nagy visszhangot keltő példát is felhozott. Egyfelől a hatalom által körbeudvarolt és megannyi elismerésben részesített színésznő, Valentyina Talizina esetét idézte fel, aki egy vele készített hosszú életútinterjúban fontosnak tartotta, hogy figyelmeztesse az ukrajnai háborút elítélő Alla Pugacsova rajongóit, hogy a művésznőt valójában nem Alla Boriszovnának, hanem Alla Boruhovnának hívják. És hogy senki ne értse őt félre, a nyomaték kedvéért még azt is hozzátette, hogy Pugacsova így akart orosszá válni, pedig nem is az.
Efféle nyilvános megjegyzés az ukrajnai háború előtt elképzelhetetlen lett volna, de úgy tűnik, hogy a mai orosz közbeszédbe már belefér. Annál is inkább, mert nemcsak Talizina enged meg magának ilyen aljas fordulatokat, de maga az elnök is. Poljan teljes joggal utal arra a Putyintól korábban nem tapasztalt és ezért nem is várt megjegyzésére, amikor az elnök a szövetségi kormány egykori miniszterelnök-helyetteséről, az oroszországi privatizáció levezénylőjéről, az egy ideje már Izraelben élő Anatolij Csubajszról még szeptember elején egy nyilvános szereplésén mint Mojsa Izrailjevicsről beszélt. De miért volt erre szükség? Csak nem azért, mert immár a Kremlben is úgy látják, hogy az efféle összekacsintás az orosz nép „egyszerű lányaival és fiaival” politikai haszonnal jár? Vagyis már október 7., az Izraelt ért terrortámadás előtt is voltak jelei annak, hogy a zsidókkal és Izraellel kapcsolatos közbeszéd elkezdett átalakulni, a megengedett és a meg nem engedett közötti határ elkezdett elmosódni. Valószínűleg azért is történik ez, mert Oroszország az Ukrajna ellen vívott háborújában mind jobban rászorul Irán támogatására. És ahogy ez a rászorultság nőtt, úgy vált egyre nehezebbé Izrael iránt semlegesnek maradni.
Nincs szükség újabb konfliktusra
Ma már tudható, hogy a mahacskalai pogrom részeseit – közülük is csak a résztvevők egy kis részét – mindössze adminisztratív büntetéssel sújtották. Az ellenük felhozott vád többnyire csak „huliganizmus” volt, és nem a sokkal komolyabb büntetéssel járó „etnikai ellentétek szítása”. A hatalom ugyanis láthatóan fél súlyosabb büntetést kiszabni. Nem alaptalanul tart attól – mert továbbra sem ura teljes mértékben az Észak-Kaukázusnak –, hogy ha súlyosabb büntetésekre szánná el magát, azzal csak újabb konfliktust szülne, és azt mindenképpen el akarja kerülni. Az ukrajnai háború idején erre végképp nincs szüksége. Ezért a felelősöket sem Dagesztánban kereste, hanem rögtön külföldi beavatkozásról beszélt. Ezt tette már az incidens másnapján mind az elnök, mind a külügyminisztérium szóvivője, ám egyikőjük sem szolgált semmiféle erre vonatkozó bizonyítékkal. De, mert ez tűnt most a legjobb és legkényelmesebb megoldásnak, a hatalom ezt a megoldást választotta. Arra azonban ez változat sem ad magyarázatot, hogy miért késlekedtek a hatóságok. Erre kétféle válasz is lehetséges. Vagy azért vártak ki, mert ez volt Moszkva utasítása, vagy azért, mert a helyi hatóságok tanácstalanok voltak: nem tudták eldönteni, hogy a törvényeknek megfelelően lépjenek-e fel, vagy a hatalom vélt elvárásaihoz igazodjanak-e. Oroszország ugyanis egy ideje olyan országgá vált, ahol a hatóságok csak akkor biztosak a dolgukban, amikor azt látják, hogy valaki a hatalom ellen lép fel. Akkor a hatóságok bátrak és határozottak. Amikor nem biztosak ebben, rögtön tanácstalanná válnak.
Mindenesetre az aligha lehet kétséges, hogy Oroszországban veszélyes dolog etnikai konfliktusokkal játszani. Lehet, hogy a hatóságoknak nem volt semmi közük az észak-kaukázusi pogromokhoz, de hogy tudtak annak előkészületeiről, az egészen biztos. Egy olyan országban, mint Oroszország, ahol a titkosszolgálatok mindenütt jelen vannak, elképzelhetetlen, hogy ne értesültek volna arról, hogy mi készül. Mégis engedték, hogy az indulatok elszabaduljanak, majd amikor látták, hogy mivel jár mindez, maguk is meglepődtek. Annál is inkább meglepődhettek, mert Oroszországra már hosszú ideje nem volt jellemző az antiszemita indíttatású erőszak.
Az etnikai konfliktusokat és az oroszországi szélsőjobboldali csoportok magatartását kutató „Szova” központ adatbázisa szerint az Ukrajna ellen indított háború előtt 2007 és 2023 között zsidó embereket erőszakba torkolló atrocitás 39 esetben ért, miközben 2016 után vagy egyáltalán nem regisztráltak ilyet, vagy legfeljebb évi egy-egy esetet. Ennél ugyan némileg gyakoribbak voltak a zsidó egyházi és kulturális épületeket érő támadások, de még ezek száma sem volt olyan kirívó (167 eset 17 év alatt), hogy azt lehetett volna állítani, a zsidók Oroszországban fenyegetett körülmények között élnek. Már csak azért sem lehetett ezt állítani, mert a vizsgált időszakban ennél is több pravoszláv templomot (203 eset) és állami intézményt (431 eset) ért vandál támadás. Vagyis a háborút megelőző másfél évtizedre egyáltalán nem volt jellemző sem a nyilvános antiszemita beszéd, sem a zsidóság elleni fizikai támadás. Az Ukrajna elleni háború azonban új szükségleteket teremtett, és úgy tűnik, hogy ebbe az új valóságba a szabadjára engedett antiszemitizmus is belefér.
A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Budapesti Corvinus Egyetem mesteroktatója. További írásai a Qubiten itt olvashatók.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: