Így készült Putyin a háborúra
Sz. Bíró Zoltán kötete, a Putyin háborúja a közeljövőben jelenik meg a Gondolat kiadó Progressz Könyvek sorozatában. A könyv nem a háború eseményeit követi nyomon, nem ezt tekinti elsődleges feladatának, bár azt is tárgyalja; a szerzőt sokkal inkább annak előzményei, okai, előkészítésének módjai, az orosz társadalom háborúra hangolása, az emlékezetpolitika eszközeivel való meggyőzése foglalkoztatja. Külön fejezet szól a háború orosz belpolitikai és gazdasági következményeiről is, vagyis a kötet olyan témákat mutat be, amelyek a napi hírekben egyáltalán nem, vagy csak mellékesen, a megértést segítő szélesebb kontextus nélkül bukkannak fel. Az alábbi részlet azokat a legfontosabb 2010 utáni oroszországi fejleményeket és döntéseket foglalja össze, amik visszatekintve a háborúra való felkészülés egy-egy elemeként is értelmezhetők.
Fegyverbe!
Az jól látható, hogy az orosz vezetés, ha nem is feltétlenül háborúra, arra mégiscsak hosszú ideje készült, hogy a posztszovjet térség Oroszország melletti legfontosabb államát, Ukrajnát mindenképpen megtartsa. Nyilván nem csak ezzel magyarázható – bár részben ezzel is – az a 2011-ben elindított program, amelynek keretei között megkezdődött az orosz hadsereg újrafegyverzése, illetve vele párhuzamosan az a három szakaszban végrehajtott katonai reform (2008-2020), ami a sorozott hadseregből egy viszonylag kis létszámú, nagyobb részt szerződéses katonákból álló haderő kialakítását tűzte ki célul. Az eredeti tervek szerint 2020-ig a hadsereg fegyverzetének 80 százalékát készültek lecserélni, aminek költségeit a program elindításakor mintegy 700 milliárd dollárra becsülték.
A hadsereg újrafegyverzésére azért volt szükség, mert a modern fegyverek és haditechnikai eszközök aránya mind a stratégiai nukleáris rakétaerőknél (20 százalék), mind a hagyományos fegyverekkel rendelkező erőknél (10-15 százalék) nagyon alacsony volt. A programot annak befejezésekor sikeresnek nyilvánították, mert a modern fegyverek aránya elérte a 70 százalékot, sőt a stratégiai nukleáris erők esetében ez a mutató 83 százalékra nőtt. Ez alatt a tíz év alatt az orosz hadsereg 109 új szárazföldi indítású, 108 tengeralattjárókról indítható interkontinentális ballisztikus rakétát, 4 új stratégiai atom-tengeralattjárót, 161 különböző kategóriájú vízfelszíni hajót, több mint ezer különböző repülőgépet és helikoptert, illetve több mint 3500 különböző típusú páncélozott járművet kapott, köztük harckocsikkal. Abban, hogy a hadsereg megerősítése fontos politikai céllá vált, meghatározó szerepet játszott az a Vlagyimir Putyin második elnöksége idején (2004-2008) visszatérő, majd fokozatosan erősödő és egy idő után egyre inkább aránytévesztővé váló orosz önbizalom is, aminek hátterében az orosz gazdaság átmeneti – 2000 és 2008 közötti – gyors növekedése állt. Az erős és modern hadsereg létrehozása kezdetben aligha irányult a Nyugat ellen; sokkal inkább volt célja egy olyan haderő felállítása, ami a posztszovjet térségben bárhol és bármikor bevethető, és képessé teszi Moszkvát arra, hogy hegemón hatalomként felügyelje az egykori szovjet belső periféria függetlenné vált országait, kivéve az időközben NATO- és EU-tagságot nyert három balti államot.
A hadsereg új fegyverekkel való felszerelése már viszonylag korán kiegészült egy meglepő retorikai elemmel, azzal a nagyon tudatosan felépített „nukleáris narratívával”, amivel Moszkva megpróbálta a világ értésére adni, hogy kritikus helyzetben – ellentétben a „kollektív Nyugattal” – kész lesz akár nukleáris fegyvert is bevetni. Ez kezdetben valószínűleg nem azt jelentette, hogy Moszkva nukleáris fegyverek tényleges használatára készült volna, inkább arról lehetett szó, hogy az orosz vezetés ezzel a retorikai művelettel próbálta kompenzálni a hagyományos fegyverek területén mutatkozó, Nyugattal szembeni jelentős lemaradását.
Az is joggal feltételezhető, hogy Moszkva ezzel a fenyegetéssel azért állt elő, mert félt, hogy a nyugati hatalmak valamilyen módon beavatkoznak Oroszország Krímet annektáló műveletébe. Az pedig aligha lehetett véletlen, hogy a nukleáris fegyverekkel való fenyegetőzés először épp azokban a napokban hangzott el, amikor Moszkva megszállta az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet. Ekkor fenyegette meg Washingtont az egyik központi orosz tévécsatorna, a Rosszija 1 vasárnap esti politikai műsorának állandó műsorvezetője, a társaság vezérigazgató-helyettese, Dmitrij Kiszeljov azzal, hogy Oroszország az egyetlen olyan hatalom, amelyik képes „radioaktív hamuvá” változtatni az Egyesült Államokat. Ez azonban csak a nyitány volt. Ettől kezdve, vagyis 2014-től Putyin kifejezetten kereste azokat az alkalmakat, amikor emlékeztethette a világot arra, hogy Oroszország legalább akkora nukleáris arzenállal rendelkezik, mint az Egyesült Államok, úgyhogy jobb, ha a Nyugat nem keresi a bajt, és kitér előle.
Propaganda főműsoridőben
Az Ukrajnáért folyó küzdelem eleme volt az is, ahogyan 2013-2014 fordulójától az orosz központi tévécsatornák főműsoridőben sugárzott politikai vitaműsoraikban elkezdtek az ukránokról beszélni. A Pervij Kanal, a Rosszija 1 és az NTV csatornák meghívott vendégei – nem egy esetben aktív és közhatalmi funkcióval rendelkező politikusok – estéről estére egyre minősíthetetlenebb hangnemben gyalázták és fenyegették az ukránokat. De a durva bírálatból kijutott a lengyeleknek, a baltiaknak, az amerikaiaknak és általában a „kollektív Nyugatnak” is. Az ukránok gyorsan megkapták, hogy fasiszták, hogy a németekkel a II. világháború idején kollaboráló ukrán nacionalista szervezet, az OUN és annak hadserege, az UPA hívei. Kezdetben csak az ország politikai vezetését minősítették fasisztának, Sztyepan Bandera követőjének, majd idővel kezdték e vádakat egyre szélesebb körre kiterjeszteni. Az, hogy az ukrán szélsőjobboldali csoportok jelöltjei és pártjai mind a 2014 tavaszán megtartott elnökválasztáson, mind a néhány hónappal később, októberben lebonyolított parlamenti választáson csúfos vereséget szenvedtek, az orosz propagandistákat a legkevésbé sem zavarta: ugyanazt hajtogatták, amit a választások előtt. Kétségtelen, hogy Sztyepan Bandera, a két világháború közti ukrán nacionalista mozgalom (egyik) vezetője, felettébb ellentmondásos figura.
Az is igaz, hogy mozgalmának tagjai a háború idején nem egy súlyos, emberiesség elleni bűncselekményt követtek el. Ezek közül is a legsúlyosabb a volhiniai mészárlás, amikor az Ukrán Felkelő Hadsereg, az UPA katonái 1943 nyarán néhány hét alatt közel százezer embert, többségükben lengyeleket gyilkoltak meg. A nacionalista téboly a mészárlás közelében élő ukránok egy részének sem tetszett, és sokan tagadták meg, hogy részt vegyenek benne. Ám többségük sorsa ugyanaz lett, mint az ott élő lengyeleké és zsidóké. Bandera ugyan nem vett részt a volhiniai vérfürdőben, mert 1941 nyarától a németek a sachsenhauseni koncentrációs táborban őrizték, mint akire egyszer még szükség lehet, de sokan ennek ellenére is felelősnek tartják a vérfürdőért. Kétségtelen, hogy nem ő adta ki a parancsot a mészárlásra, hanem az Ukrán Felkelő Hadsereg Nyugat-Ukrajnában harcoló vezetői, mégis – mint az intranzingens ukrán nacionalizmus megalapozója – közvetett felelősséget visel. Az is igaz, hogy főként Ukrajna nyugati részén sokan máig Banderában látják az ukrán nemzeti mozgalom nagy, már-már kultikus alakját. Azért, hogy ez a kultusz kialakulhatott, komoly felelősség terheli Viktor Juscsenkót, aki elnöksége idején (2005-2010) felesleges emlékezetpolitikai csatákba vitte bele az egyébként is számos tekintetben megosztott országot.
Ám Bandera Nyugat-Ukrajnában erős kultuszából az semmiképpen nem következik, hogy a lakosság többsége vagy akár csak nagy része fasiszta lenne. De még az sem, hogy az ukránok többsége különösebb tiszteletet érezne a nacionalista mozgalom egykori vezetője iránt. Az pedig végképp nem következik a nyugat-ukrajnai Bandera-kultuszból, hogy az ukrán társadalom az erőszakot kultiválná és fasiszta államra vágyna. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne bírálni az ukrán politikai vezetést nacionalista túlkapásaiért, szűkkeblű kisebbségpolitikájáért vagy éppen elhibázott oktatáspolitikai gyakorlatáért, de ettől még sem a rendszer, sem a lakosság nagy többsége nem volt, és ma sem fasiszta. Ez a vád minden alapot nélkülöz. Lehet a rendszert és az ukránok egy részét nacionalistának tartani – ami egyáltalán nem példátlan a politikai nemzet születésének időszakában –, de fasisztának semmiképpen. Ennek ellenére az oroszországi tévénézők 2014-től mást sem hallottak. Nap nap után azt ismételgették nekik, hogy Ukrajnában banderista-fasiszta klikk került hatalomra, akik az országot Oroszország ellenes állammá, afféle „ellen-Oroszországgá” alakítják át. Ez a kitartóan hangoztatott vád – az ukránok egyre szélesebb körének démonizálása és dehumanizálása – megtette hatását. Az orosz hadsereg katonái a háború kitörését követően rövid időn belül számos helyen követtek el emberiesség elleni súlyos bűncselekményeket Bucsától Irpenyig. Az éveken át tartó propaganda, az ukránok nem-emberként való feltüntetése elérte célját.
Csodafegyver-arzenál: Kinzsal, Cirkon, Poszeidon
A konfrontációra való felkészülés része volt Putyin 2018 tavaszán a Szövetségi Gyűlés és a kormány tagjai előtt elmondott emlékezetes elnöki üzenete is, amikor beszédének több mint felét az új orosz „csodafegyverek” bemutatásának szentelte. Az üzenet világos volt: a Nyugat vegye tudomásul, hogy Oroszországnak immár vannak olyan kivételes fegyverei, amelyekkel súlyos csapást tud mérni ellenfeleire, ezért jobb, ha Moszkva rosszakarói ezerszer is meggondolják, hogy keresztezik-e útját. Az akkor bemutatott fegyverek egy részét azóta már hadrendbe állították. Ilyen a repülőgépről indítható hiperszonikus rakéta, a Kinzsal, és a tengeri indítású, ugyancsak hiperszonikus, vagyis a hangsebesség legalább öt-hétszeresével repülő Cirkon is. (Az utóbbi hadrendebe állítását több szakértő is kétségbe vonja, de azt, hogy kísérleti példányok léteznek belőle, ők sem tagadják.) Ezekkel a fegyverekkel az a probléma, hogy még az orosz sajtóforrások szerint is csak nagyon kevés van belőlük, következésképpen megjelenésük stratégiai fordulatot nem hozott. Ugyanakkor máig nem készült el az a nukleáris meghajtású szárnyas rakéta, ami Moszkva elképzelései szerint elvileg bárhová el tudná juttatni a rá felszerelt nukleáris robbanótöltetet. Hasonló a helyzet az akkor ismertetett fegyverek legfélelmessebbikével, azzal az ugyancsak nukleáris meghajtású torpedóval, ami atomtöltettel felszerelve valóságos cunamit tudna előidézni Amerika partjainál, ha annak közelében néhányat felrobbantanának. Erről a Poszeidon néven emlegetett projektről éveken át nem lehetett hallani semmit, mígnem 2023 elején Moszkva bejelentette, hogy elkészült vele. Lehet, hogy így van, de a bejelentésen kívül ezt még semmivel nem támasztották alá. Nem tűnik ugyanakkor életszerűnek, hogy a fejlesztési programot épp akkor tudták befejezni, amikor a fejlett technológiák nyugati blokkolása egyre nehezebb helyzetbe hozta az orosz hadiipart. Mindezek ellenére a 2018-as elnöki üzenet részben mégiscsak elérte célját. Annak elhangzása után ugyanis sokan – talán még a szakértők egy része is – elhitték, hogy erejét tekintve az orosz valóban a „világ második hadserege”.
Leszámolás az ellenzékkel, a civilekkel és a sajtóval
A felkészülés következő fontos eleme volt a politikai ellenzékkel, a civil társadalom intézményeivel és a független sajtóval való leszámolás. A Kreml 2012-től kezdte el szisztematikusan ellehetetleníteni, majd felszámolni azokat a pártokat és csoportokat, amelyekben politikai kockázatokat látott. Ez a folyamat – amelynek előzményei visszanyúlnak a 2003-as parlamenti választásokig – a 2011-es duma- és a 2012-es elnökválasztást követően gyorsult fel. Ennek oka nyilvánvalóan az volt, hogy egyik választás sem alakult úgy, ahogyan azt az elnök környezetében eltervezték. A parlamenti választás annak ellenére is komoly kudarccal zárult, hogy a hatalompárt, az Egységes Oroszország kapta a legtöbb szavazatot, ám messze nem annyit, mint amivel 2003 és 2007 után harmadszorra is sikerült volna az alsóházban alkotmányozó többséghez jutnia. Még ahhoz is csalni kellett a szavazatösszesítésnél, hogy a pártnak legalább abszolút többsége legyen.
A hatalom szemszögéből kevésbé volt drámai az elnökválasztáson megszületett eredmény. Azt ugyanis még az ellenzék is elismerte, hogy a választást Putyin már az első fordulóban megnyerte, igaz, nem 63,6 százalékkal, mint ahogyan azt a hivatalos végeredmény állította, hanem annál 10-12 százalékponttal kevesebbel. De kétségtelenül győzött, ezért a beavatkozás nem érdemi, csupán „szépészeti” volt. Úgy tűnik, az autokraták – és ebben feltűnően hasonlítanak egymásra a FÁK-térség államainak vezetői – szívesebben veszik, ha a végeredmény erős társadalmi támogatottságot tükröz, még akkor is, ha ehhez derekasan csalni kell, semhogy megelégedjenek a tisztes győzelemmel. A nyilvánvaló választási csalások már 2011 végén tüntetéshullámot váltottak ki, de a nagyvárosi középosztály tiltakozása a következő év nyarára kifulladt. A hatalom azonban nem felejtett, és 2012 nyarától, az akkor elfogadott új törvények és törvénymódosítások sorával represszív fordulatot hajtott végre. Ettől kezdve a rendszer öles léptekkel haladt az autokrácia konszolidálása felé. Előbb a politikai verseny színterét tisztították meg a kockázatot jelentő pártoktól és politikusoktól, majd a civil társadalom szervezetei kerültek sorra.
Ha kellett, mert nem látszott más megoldás, akkor a hatalom attól sem riadt vissza, hogy politikai ellenfeleit fizikailag semmisítse meg. Ez történt 2015. február 27-én, a különleges műveleti erők frissen alapított napján, amikor Borisz Nyemcovot, az orosz liberális ellenzék egyik vezető alakját a Kreml tőszomszédságában lőtték le. Öt és fél évvel később, 2020. augusztus 20-án kevésbé látványosan akartak megszabadulni Alekszej Navalnijtól, aki ekkor már az orosz ellenzék legismertebb politikusának számított. Őt bináris ideggázzal, novicsokkal szerették volna „kivonni” a politikai versenyből, de a titkosszolgálat emberei nem voltak elég ügyesek, és a politikus életben maradt – köszönhetően annak, hogy az a Tomszkból Moszkvába tartó repülőgép, amin utazott, kényszerleszállást hajtott végre Omszkban, ahol a repülőgéphez kiérkező mentőorvosok időben el tudták végezni a súlyos mérgezések esetén szükséges beavatkozást.
A rezsim nemcsak ellenfeleinek „kiiktatásában” jeleskedett, de a politikai keretek átalakításában is. Ennek volt fontos epizódja az alkotmány 2020-as nyári módosítása, ami többek között lehetővé tette, hogy Putyin, ha akarja, és ebben egészségi állapota nem akadályozza meg, 2024 után, amikor lejár kétszer hatéves elnöki mandátuma, továbbra is elnök maradhasson, akár 2036-ig is. Ehhez egy dologra volt szükség: le kellett nullázni az alkotmánymódosítás előtti elnökségeit. Meg is tették. És ha már hozzányúltak az ország alaptörvényéhez, gyorsan még további több mint kétszáz helyen módosítottak rajta. Mindennek eredményeképpen Putyin épp annyi ideig lehet Oroszország csaknem korlátlan ura, mint amennyi ideig – 36 évig – Francisco Franco (1939-1975) és António Salazar (1932-1968) irányította diktátorként Spanyolországot és Portugáliát.
Miután sikerült megteremteni Putyin hatalmon tartásának jogi feltételeit a rendszer újult erővel folytatta a még megmaradt, ám perifériára szorított politikai ellenfelekkel és a független sajtó még működő szereplőivel való leszámolást. Ez a folyamat azok után váltott korábban nem tapasztalt sebességre, hogy Alekszej Navalnij 2021 január közepén visszatért a mérgezését követő németországi gyógykezeléséből. Ennek a folyamatnak vált áldozatává az év végén, közvetlenül a háború előtt Oroszország egyik legtekintélyesebb és legrégebb óta működő civil szervezete, a Memoriál. A még Mihail Gorbacsov idején alapított és kezdetben Andrej Szaharov által vezetett szervezet a sztálini korszak történetének hiteles bemutatását és az áldozatok emlékének megőrzését tekintette fő feladatának. Egy idő után önálló szervezetként kezdte el működését a Memoriál jogvédő központja, ami a jelen oroszországi jogsértéseivel foglalkozott, és rendszeresen közreadta a politikai és felekezeti okok miatt elítéltek listáját. Az utolsót nem sokkal a szervezet betiltása előtt közölték.
Az ellenzéki politikusok és a közélet független szereplői ellen több mint egy évtizeden át tartó politikai hadjárat a háború megindítását követő első hetekben teljesedett ki a Novaja gazeta, a Dozsgy tévé és az Echo Moszkvi rádióállomás bezárásával és néhány ellenzéki politikus drákói szigorúságú megbüntetésével. A független sajtó három zászlóshajójának elsüllyesztésével Oroszországban lényegében nem maradt egyetlen olyan nyomtatott lap, tévé vagy rádióállomás, ami nem a hatalom álláspontjához igazodik. A Novaja gazeta számára az sem jelentett védelmet, hogy 2021-ben főszerkesztője, Dmitrij Muratov béke Nobel-díjat kapott.
Ahogyan a Memoriált sem védte meg megosztott, 2022-ben elnyert Nobel-békedíja attól, hogy a szervezetet és annak felbecsülhetetlen értékű archívumát kilakoltassák addigi helyéről. Erre a sorsra jutott a 2023 elején „idegen ügynökké” nyilvánított Szaharov Központ is: ők sem maradhattak az addig általuk bérelt épületben. De a hatalom nemcsak a nyugatos ellenzékre és egykori disszidensek – másként gondolkodók – emlékére sújtott le, hanem a nyugatosnak egyáltalán nem nevezhető Alekszandr Szolzsenyicinre is. A hatalompárt egyik képviselője a háború tizenegyedik hónapjában érezte elérkezettnek az időt arra, hogy kezdeményezze az orosz író főművének, A GULAG-szigetvilágnak a tananyagból való kivételét. A duma képviselőjét ettől az ötletétől az sem tartotta vissza, hogy a mű tanrendbe kerülését maga Putyin ajánlotta 2009-ben. Hiába, változnak az idők, és velük változnak az értékek is. A történetben nem is maga a kezdeményezés a riasztó, bár nyilván az is, hanem annak indoka. Az ugyanis nem kevesebbet állít, minthogy Szolzsenyicin műve tele van hazugságokkal, meg nem történt eseményekkel, és alkalmas arra, hogy befeketítse Oroszország történelmét. Mindezek a változások már a háború előtt azt eredményezték, hogy az internet maradt az egyetlen olyan terület – bár az is jelentős korlátozások mellett –, ahol továbbra is lehetőség van a hatalomtól független forrásokból tájékozódni. Túlzás nélkül állítható, hogy a háborút megelőző év a „belső ellenséggel”, az „ötödik hadoszloppal” való végső leszámolás éve volt. Putyin és környezete nyilván azt gondolta, hogy jobb úgy háborúzni, ha nincsenek politikai ellenfelek, és a nyilvánosságból eltűnnek a kritikai hangok. Ellenkező esetben még képesek lennének háborúellenes tiltakozásokat szervezni.
Kik azok az ukránok, és léteznek-e egyáltalán?
Nem kétséges, hogy a konfrontációra való felkészülés eleme volt Putyinnak az a 2021 nyarán megjelentetett hosszú dolgozata is, amiben az ukránokról értekezett. Ebben az orosz elnök lényegében azt próbálta bizonyítani, hogy ukránok nincsenek is. Szerinte az ukránság mesterséges képződmény, amit végső soron az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének vezérkara talált ki csak azért, hogy leválasszák őket az oroszokról. Putyin eszmefuttatásának azonban – a megannyi történelmi pontatlanságon és torzításon túl – van egy komoly belső ellentmondása is. Mégpedig az, hogy míg egyfelől azt állítja, nincsenek ukránok, másfelől azt is állítja, hogy Ukrajnából „ellen-Oroszországot” próbálnak létrehozni. Ez azonban egyszerre aligha lehetséges. Ha ugyanis nincsenek ukránok, mert lényegében ők is oroszok, akkor kik azok, akik országukból „ellen-Oroszországot” csinálnak, és miért teszik ezt? Lehet, hogy azért, mert ők mégsem oroszok, hanem ukránok, akik ezek szerint mégiscsak léteznek? Ezt az ellentmondást Putyin nem tudja feloldani, valószínűleg azért nem, mert észre sem veszi.
Annak ellenére, hogy az orosz jegybank vezetése feltehetően nem tudott a Kreml háborús szándékairól, egy fontos vonatkozásban mégiscsak részesévé vált a konfrontációra való felkészülésnek. Ez pedig a nemzetközi tartalékok feltöltése volt, aminek eredményeképpen az orosz Központi Bank 2022 február végére 643 milliárd dollárnyi megtakarítást halmozott fel különböző aktívumokban. A tartalékok felét azonban nyugati bankok számláin tartották, így azok blokkolása a háború kitörésekor nem okozott problémát a „kollektív Nyugatnak”. Úgy tűnik, hogy a nemzetközi tartalékok nagysága azzal a hamis magabiztossággal töltötte el a Kremlt, hogy azok a rövid lefolyású háború végéig, sőt azon túl is kitartanak. Arra azonban nem számítottak, hogy annak felét a nyugati hatalmak azonnal lefoglalják, ahogy arra sem, hogy a háború hosszan elhúzódik. Minden arra utal, hogy a tartalékfelhalmozás a háború előtt politikai prioritás lehetett. Ha nem így lett volna, akkor valószínűleg nem tartották volna vissza a lakosság reáljövedelmének növekedését, hanem a megtakarítások egy részét az életminőség javítására fordították volna. De éveken át nem tették, mert készültek a háborúra.
Végül, de nem utolsósorban, még egy elem szolgálhatta Moszkva felkészülését a háborúra, mégpedig a Török Áramlat délkelet-európai szakaszának megépítése. Ez a viszonylag kis kapacitású vezeték (15,75 milliárd köbméter/év) a korábban tervezett, de jóval nagyobb teljesítményű (62 milliárd köbméter/év) Déli Áramlat helyére lépett, és arra szánták, hogy az Európába irányuló orosz gázszállítások ne csak északi irányból kerülhessék meg Ukrajnát (Északi Áramlat-1, Északi Áramlat-2, Jamal-vezeték, amelyek évi összteljesítménye 2-szer 55 milliárd + 33 milliárd köbméter), hanem délről is. A vezeték Magyarországig tartó szakasza 2021 őszére készült el, vagyis éppen akkorra, amikor Moszkva 2020 után ismét elkezdte összevonni erőit az ukrán határnál.
A felkészülés utolsó manővereként Moszkva – békeszándékát igazolandó – 2021. december 15-én egy-egy szerződéstervezetet adott át az Egyesült Államoknak és a NATO-nak. Ez a két tervezet lényegében három pontban foglalta össze az orosz igényeket. Egyrészt az orosz vezetés azt követelte, hogy a NATO számolja fel minden olyan területen erőit és infrastruktúráját, ahová azokat az 1997. május 27-én Párizsban az Oroszországgal megkötött megállapodás aláírása után telepített. Másképpen fogalmazva: Moszkva azt szerette volna elérni, hogy a katonai szervezet vonja vissza infrastruktúráját és az ideiglenesen állomásozó nem-nemzeti erőit azon tagállamok területéről, amely tagállamokat a párizsi megállapodás után vették fel a NATO-ba. Ez értelemszerűen Magyarországra is vonatkozott volna. Másrészt az orosz szerződéstervezetek arra szólítottak fel, hogy mindkét fél – vagyis a NATO és Oroszország is – mondjon le a közepes és rövidebb hatótávolságú szárazföldi indítású rakéták olyan területen történő telepítéséről, ahonnan a másik fél területe elérhető. Harmadrészt Oroszország elvárta, hogy a NATO tagállamai és külön az Egyesült Államok is garantálják, hogy nem kerül sor az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének további bővítésére, és ez a kötelezettségvállalás vonatkozzék Ukrajnára is.
A NATO és az USA is nemet mondott Putyinnak
2022 februárjának elején mind a NATO, mind az Egyesült Államok írásos választ adott az orosz felvetésekre, teljesítve ezzel Moszkva külön kérését. Washington válaszában emlékeztetett arra, hogy orosz részről korábban nemcsak a „biztonság oszthatatlanságának” előszeretettel emlegetett elve mellett köteleződtek el, de a „szuverén egyenlőség” mellett is. Oroszország legutóbb az EBESZ 2010-es asztanai csúcstalálkozóján kiadott közös nyilatkozatban erősítette meg, hogy tiszteletben tartja mindkét elvet. Vagyis az amerikaiak már válaszuk elején emlékeztették orosz partnereiket arra, hogy nem lehet a korábban vállalt kötelezettségek között válogatni attól függően, hogy épp mi szolgál hasznunkra. A „szuverén egyenlőség” elvére történő hivatkozás – a „nyitott kapuk” gyakorlatának fenntartása mellett – világos és határozott elutasító válasz volt arra az orosz igényre, ami a NATO további bővítésének leállítását várta volna el. Ilyen kötelezettséget már csak azért sem vállalhatott sem a NATO, sem az Egyesült Államok, mert az szöges ellentétben áll az 1975-ben aláírt helsinki záróokmányban kifejtett „szuverén egyenlőség” elvével. A szóban forgó dokumentum ugyanis kimondja, hogy
„a résztvevő Államok tiszteletben tartják egymás szuverén egyenlőségét és sajátosságát, valamint a szuverenitásukban foglalt és általa felölelt valamennyi jogot, amelybe beletartozik többek között minden állam joga a jogi egyenlőségre, a területi épségre, a szabadságra és politikai függetlenségre. Úgyszintén tiszteletben tartják egymás azon jogát, hogy szabadon válasszák meg és fejlesszék politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális rendszerüket, valamint azt a jogukat, hogy maguk határozzák meg törvényeiket és rendeleteiket. A nemzetközi jog keretein belül valamennyi résztvevő Államnak egyenlő jogai és kötelességei vannak. Tiszteletben tartják egymás azon jogát, hogy kapcsolataikat más államokkal a nemzetközi joggal összhangban és e Nyilatkozat szellemében belátásuk szerint határozzák és valósítsák meg. Úgy vélik, hogy határaik, a nemzetközi joggal összhangban, békés eszközökkel és megegyezéssel megváltoztathatók. Úgyszintén joguk van ahhoz, hogy nemzetközi szervezetekhez tartozzanak vagy sem, részesei legyenek két- vagy többoldalú szerződéseknek vagy sem, beleértve azt a jogot, hogy résztvevői legyenek szövetségi rendszereknek vagy sem; úgyszintén joguk van a semlegességre."
Mindebből pedig egyenesen következik, hogy két állam, illetve egy állam és egy katonai szervezet egy harmadik államra vonatkozóan nem köthet megállapodást annak szövetségi hovatartozásáról, illetve annak korlátozásáról, mert az ellentétben áll az Oroszország jogelődje, a Szovjetunió által is aláírt egyik legfontosabb, a nemzetközi biztonsággal foglalkozó dokumentum tartalmával. Ennek ellenére az orosz külügyminisztérium mindkét szerződéstervezetének preambulumában hivatkozik a helsinki záróokmányra, azt a benyomást keltve, hogy az abban foglaltakat már rég elfelejtették.
Az amerikaiak hasonlóképpen nem látták megalapozottnak azt a moszkvai követelést, ami az 1997-es Oroszország-NATO Alapító Charta aláírása előtti állapot reparálását próbálta elérni. Washington szerint – és ehhez hasonló választ adott a katonai szervezet is – az Európában állomásozó amerikai és NATO-erők nagysága korlátozott, és arányban áll azokkal a kötelezettségvállalásokkal, amiket a katonai szervezet tett a párizsi megállapodásban. A szóban forgó szerződésben nyugati részről két ügyben vállaltak kötelezettséget. Egyrészt vállalták, hogy a majdan felvételre kerülő államok területére a NATO nem telepít nukleáris fegyvereket, mert erre „sem szándéka, sem terve, sem oka nincsen”. Másrészt pedig azt az ígéretet tették, hogy a katonai szervezet a tagállamok biztonságát nem azzal fogja garantálni, hogy területükön állandó jelleggel jelentős kiegészítő katonai erőt helyez el. Magyarul: a nemzeti erőkön túl nem telepíti állandó jelleggel az új tagállamok területére más államok katonáit. A NATO az Ukrajna elleni orosz invázió megindításáig mindkét kötelezettségvállalásához messzemenően tartotta magát. Az a jelképes létszámú erő, ami a Krím annektálását követően a balti államokban, illetve Lengyelországban került telepítésre, nem állandó jelleggel volt jelen, hanem folyamatosan cserélődött, és nem annyira katonai, mint inkább politikai funkciót töltött be. Mindezek figyelembevételével sem Washingtonban, sem Brüsszelben nem látták okát, hogy a katonai szervezet visszahúzódjon az 1997-es határai mögé. Ezzel szemben azt a harmadik moszkvai elvárást, hogy Oroszország közelébe ne telepítsenek csapásmérő fegyvereket, mind a NATO, mind az Egyesült Államok legitim igényként ismerte el, és jelezte, hogy kölcsönösségi alapon kész erről tárgyalni. Vagyis nem felel meg a tényeknek Putyin azon állítása, hogy a „kollektív Nyugat” Moszkva minden igényét elutasította volna: ez a három orosz követelésből csak kettőre volt igaz. Ugyanakkor az elutasított igényekről eleve tudni lehetett, hogy a Nyugat nem fogadja majd el őket, mert semmi nem kötelezi rá, és teljesítésük szembemegy a NATO-tagállamok biztonsági érdekeivel. Joggal feltételezhető, hogy a várható biztos elutasítással Putyin környezetében is tisztában voltak, mégis benyújtották ezeket az igényeiket, holott tudták, hogy teljesíthetetlenek. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy nem is teljesülésük kikényszerítése volt a cél, hanem annak demonstrálása, hogy míg Moszkva békét akar, addig a NATO és az Egyesült Államok háborút.
A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója. További írásai a Qubiten itt olvashatók.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
