A legalább 150 éve létező, a 19. század végétől államilag is intézményesített magyarországi madártani kutatásoknak szinte a kezdetektől elidegeníthetetlen része a veszélyeztetett fajok védelme. A Herman Ottó nevével fémjelzett ornitológiai irányzat művelői szerint ugyanis a káros-hasznos felosztásnak még rövid távon sincs értelme.

A túzoktól a parlagi sason át a rákosi viperáig tucatnyi faj szerepel azon a listán, amely az 1974. január 6-án megalakult – 1990-től a természet szélesebb körű védelmét nevében is felvállaló – Magyar Madártani Egyesületnek (MME) köszönhetően maradt fenn a Kárpát-medencében. Az utóbbi másfél évtizedben látványosan kivéreztetett magyarországi természetvédelem történetének legújabb fejezetét javarészt azok írták és írják, akik az elmúlt fél évszázadban valamilyen formában részt vettek, illetve vesznek a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület civilsége ellenére szigorú szakmai és tudományos alapokon szervezett munkájában.

Az olyan neves alapítóatyák mellett, mint amilyen az első magyarországi nemzeti parkot a Hortobágyon létrehozó Rakonczay Zoltán vagy a legendás ornitológus Schmidt Egon, innen indult például a világviszonylatban is egyedülálló költésbiológiai kutatásairól ismert Haraszthy László tudományos karrierje. De az MME madárgyűrűző táboraiban kiskamaszként szeretett bele az ornitológiába Orbán Zoltán, az MME jelenlegi szóvivője is, akinek segítségével az alábbiakban a teljesség igénye nélkül sorra vettük az elmúlt 50 évben sikerrel védett emblematikus fajokat.

„Az MME 1974-es megalakulásakor négy fő területen kezdte el a tevékenységet: ragadozómadár- és fehérgólya-védelem, madárgyűrűzés és környezeti nevelés” – mondja a Qubitnek az ornitológus. Az utóbbi kettő kiemelt célja a madár- és természetvédelem úgynevezett társadalmasítása, amelyet a Herman Ottó által megkezdett ismeretterjesztő cikkek és könyvek publikálása mellett az egy-egy fajnak szentelt „év madara” kampányokkal, és nem utolsó sorban a megfigyelés és gyűrűzés módszertanába beavató táborokkal fejlesztett tökélyre az évről évre gyarapodó tagságú egyesület – több tízezer honpolgárt, magyarok nemzedékeit megfertőzve az ornitológia tudományával.

A fehér gólyák és a kampós csőrű ellenség

A fehér gólya (Ciconia ciconia) azért lett az MME egyik első védence, mert az 1970-es évekre a faj magyarországi populációját szó szerint megtizedelték a falvak villamosítása során kiépített felső vezetékek. Az áramütések elkerülése végett az MME szakmai kezdeményezésére vezették be a gólyakosár néven ismerté vált gólyafészek magasító állványok rendszerszintű telepítését.

A ragadozókban a haszonállatokra – egyébként elvétve – veszélyes konkurenciát látó gazdálkodók által évszázadokig kampós csőrű néven rettegett és üldözött fajok védelme már az egyesület alakulása előtt is első számú célja volt számos ornitológusnak. Nem véletlen, hogy az egyesület első, máig meghatározó szakosztályát azok a madarászok alakították meg, akiknek szívügye volt például a pompás parlagi sas (Aquila heliaca) kihalás szélére sodródott állományának megóvása.

Az MME megalakulása után elsők közt a parlagi sas kipusztulásának megakadályozása volt a cél, az országos állomány akkor ugyanis alig 15-25 költőpárból állt. A fészkek felkutatása és őrzése mellett ekkortól indult a faj fennmaradását negatívan befolyásoló tényezők módszeres felmérése, valamint az adatgyűjtés a költésük eredményességéről, a táplálkozásukról, életmódjukról és a pusztulási okokról. A rendszerváltás után közép-európai, 1993-tól pedig nemzetközi védelmi projektek alakultak az MME vezényletével, ennek köszönhetően a ragadozó populációja ma már több mint 440 költőpárból áll.

„Az állomány növekedésével párhuzamosan a 2000-es évektől még intenzívebbé vált a kutatási és védelmi tevékenység, amely többek között magában foglal genetikai vizsgálatokat és műholdas nyomkövetést is. Az MME által egységesen kezelt térinformatikai adatbázisok tartalmazzák jelenleg a világon talán a legtöbb parlagi sasra vonatkozó információt” – tudtuk meg a szóvivőtől.

Kerecsensólyom

A Falco cherrug, vagyis a kerecsensólyom védelme az MME egyik legkorábban elkezdett programja. „1974-től részleges, 1980-tól a rendszeres monitoring tevékenységnek köszönhetően pontos költési és egyéb adatokkal rendelkezünk. (...) A korabeli szakirodalom szórványosan, de országosan elterjedt költő fajként írja le. A 19. században a síkvidéken történt rendkívül hatékony »dúvadirtás«, majd később, a 20. század során az áramütés és a különböző növényvédő szerek túlzott mértékű használata következtében a síkvidékről kiszorult. Az 1970-évek elején szinte kizárólag hegyvidéken, sziklákon költött, amelyek közkedvelt kirándulóhelyek voltak, így gyakran előfordult, hogy a kirándulók, sziklamászók jelenlétükkel a kerecsensólymok költését esetenként akaratlanul is meghiúsították. Ebben az időszakban még jellemző volt, hogy solymászati célból fiókákat, illetve a tojásgyűjtők tojásokat szedtek ki a fészkekből, és ez súlyosan veszélyeztette a maradék kis állományt. 1974-ben az állami természetvédelemmel együttműködve kidolgoztuk a fajmegőrzési programot, aminek legfontosabb elemei: fészekőrzés, mesterséges fészkek kihelyezése, középfeszültségű légvezetékeket tartó oszlopainak szigetelése, ürgetelepítés, táplálékmaradványok elemzése, monitoring, gyűrűzés, szemléletformálás és az elért eredmények publikálása. Ebben az időszakban 13-30 párra becsültük az országos állományt” – olvasható az MME honlapján.

Az Európai Uniós LIFE programoknak köszönhetően Magyarországon 2006 - 2017 között összesen 51 fiatal és 41 öreg madárra került jeladó, amelyekkel „pontosabban megismertük a faj hazai állományának kóborlási és vonulási útvonalait, valamint a mortalitással kapcsolatos okokat”. A statisztikák szerint 1980-2017 között összesen 2 461 sikeres költésből 7367 fiatalt sólyom repült ki.

Mivel a kerecsensólymok elsősorban más ragadozó madarak elhagyott fészkeit foglalják el, amelyek költési időben gyakran leszakadnak. Az MME égisze alatt ezért egy speciális, mesterséges fészket fejlesztettek ki az ornitológusok, ennek köszönhetően olyan tájegységeken is megtelepedtek sólymok, ahol korábban a fészkelési lehetőségek számukra korlátozottak voltak. Az első ilyen mesterséges fészkek fákra 1987-ben, nagyfeszültségű oszlopokra pedig az 1990-es évek elején kerültek kihelyezésre, a ma ismert állomány 93 százaléka már ilyenekben költ.

A második LIFE program keretében, Romániában, a Partium térségében kerecsensólymok számára alkalmas élőhelyekre számos mesterséges fészeket is kihelyeztek. „A fészkelőládák kihelyezése előtti időszakban összesen egy költőpárt ismertek ebben a térségben. 2017-ben valószínűleg a Magyarországról kirepült példányok terjeszkedésének hatására 20 pár foglalt mesterséges fészket, amelyek közül 17 pár sikeresen költött és 63 fiókát repített ki”.

Kék vércse

A sólyomfélék családjába sorolt kék vércse (Falco vespertinus) magyarországi költőállományát 2002-ben már csupán 600–700 párra becsülték. Ekkorra az egyre intenzívebb mezőgazdálkodás okán rendkívül megritkult rovarfauna miatt szinte eltűnt az első számú táplálékforrása, a vetési varjak ( Corvus frugilegus) durva gyérítésével pedig fészekfoglalóként a faj költését tette kvázi lehetetlenné.

Orbán szerint a 2004-es uniós csatlakozás szerencsére alapjaiban megváltoztatta a szakmai lehetőségeket, így a Kárpát-medence természetvédelmi szakemberei az EU Life Nature támogatásával még hatékonyabban működhettek együtt a kék vércse megmentése érdekében is. 2006-tól egymásra épülő, határokon átnyúló természetvédelmi projektek kezelik a két faj problémáját, ennek köszönhetően az elmúlt évtizedben 1200 költőpárban stabilizálódott a kék vércsék magyarországi állománya.

Gyöngybagoly

Bár még nem veszélyezteti közvetlenül a kihalás a számos regionális alfaji változatban ismert gyöngybaglyot (Tyto alba), az északi féltekén, így Magyarországon is fokozottan védett kategóriába tartozik a faj. Az észak-amerikai és az erősen urbanizálódott területeken élő európai állományai már az 1990-es évek elején jelentősen megcsappantak. Az alig két évtized alatt elszenvedett közel 20 százalékos veszteséget az ornitológusok már akkor az iparszerű mezőgazdálkodás, az úthálózatfejlesztések miatt drasztikusan megnövekedő közúti gázolások és a költőhelyvesztés hármasságával magyarázták. Mára az emberi jóindulattal párosuló élőhelyvédelem és a természetvédelmi kontroll maradt a faj fennmaradásának szinte kizárólagos záloga.

Az MME szakemberei már korán felismerték, hogy a megfelelő költőhelyek biztosítása, vagyis a mesterséges költőládák kihelyezése és a baglyok által kedvelt épületrészek, templomtornyok, magtár- és istállópadlások nyitva tartása egyaránt megoldás lehet. „1989-ben a Tolna megyei templomokban megtelepedett állomány harmadrésze már költőládában fészkelt. Baranya megyében tíz év alatt 75 kirakott költőláda 44 százalékát foglalták el” – olvasható az MME honlapján. Az azóta mások, például a Qubiten is bemutatott Gyöngybagolyvédelmi Alapítvány áldozatos munkájának köszönhetően a Magyarország területén fészkelő állomány nagysága az utóbbi években megközelítette a kívánt ezer párból álló stabil és regenerálódásra képes populációméretet.

Rákosi vipera

Az MME tevékenysége, hasonlóan a madárvédelem égisze alatt a természetvédelem szinte teljes spektrumát lefedő BirdLife International munkájához, hosszú évek óta kiterjed más állatcsoportokra is. Az egyik világszerte elismert legsikeresebb projektjük a rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) védelme. Ez a kistermetű mérgeskígyó a 20. század során folyamatosan szorult ki élőhelyéről, és a hajdani elterjedése napjainkra néhány magyarországi – a Hanság és a Kiskunság területén található – szigetszerű populációra zsugorodott.

Az MME programjának sikerét bizonyítja, hogy tavaly nyáron összesen 201 felnőtt példányt engedtek szabadon két nemzeti park összesen öt élőhelyére. A Kiskunsági Nemzeti Parkban három élőhely összesen 149 (közülük 3 jeladóval ellátott) rákosi viperával lett gazdagabb. Itt 79 nőstény és 70 hím kezdhette meg az ismerkedést az élőhelyekkel. Az itt elengedett 8 gravid nősténytől további 80 kisvipera születhetett ezeken a területeken.

Az MME és Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság Kunpeszér és Kunadacs határában közösen működtetett Rákosivipera-védelmi Központjában született és nevelkedett kígyók az ivarérett kor elérése után, a nekik létrehozott és fenntartott fokozottan védett élőhelyekre kerülnek ki. A program indulása óta eltelt közel 20 év folyamán összesen 907 rákosi vipera került 11 természetes élőhelyre, amelyek közül 4 a Hanság, 7 pedig a Kiskunság védett gyepein található. A Rákosivipera-védelmi Központ létrehozását a rákosi vipera hazai természetes populációjának drasztikus csökkenése indokolta. A kígyók tenyésztése 10, különböző élőhelyről befogott egyeddel indult, ma mintegy 700 vipera él a Központban.

Túzok

A túzok (Otis tarda) nem véletlenül az MME, valamint a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság címerállata: Európa legnagyobb testű röpképes madara kifejezetten otthon érzi magát a Kárpát-medencében, a 20. század végén az állománya azonban drasztikusan csökkent.

A túzokvédelem első lépése az ivararányt rendkívül kedvezőtlenül átalakító vadászat, közelebbről a kakasok kilövésének korlátozása, majd teljes tilalma, végül az 1970-es védetté nyilvánítás volt. A magyar túzokvédelem módszere kezdetben a veszélyeztetett fészekaljak mentése, a tojások keltetése, a fiókák mesterséges felnevelése és visszavadítása volt. Ennek megvalósítására 1975-ben létrehozták a Dévaványai Túzokrezervátumot. Mivel az elméletileg ígéretes fiókanevelési és elvadítási módszer a gyakorlatban nem vált be, a hangsúly a szabadtéri és az élőhelyvédelmi megoldások felé tolódott. A 2000-es évek közepén az összehangolt természetvédelmi erőfeszítéseknek köszönhetően stabilizálódott a helyzete. A faj világszerte veszélyeztetett, Európában két nagyobb populációja ismert, az egyik a nyugat-európai (Spanyolország és Portugália területén), a másik az ettől teljesen független közép-európai, amelynek súlypontja Magyarország területén van nagyjából 1500 egyeddel.

Az MME alapítóinak visszaemlékezései a 40. évfordulóra készült alábbi riportfilmben nézhetők meg:

link Forrás