A meg nem történt doni katasztrófa
Dogmává merevedett közhely, hogy a történelemben nincsen „ha”. Olykor megesik azonban, hogy a történeti források puszta létükből fakadóan összeférhetetlenné válnak ezzel a kinyilatkoztatással. A magyarság generációkon átívelő, széles rétegét érintő traumája, a doni katasztrófa kapcsán is feltehető a kérdés: mi lett volna, ha? Egy frissen fellelt szovjet forrás alapján ugyanis egészen konkrét elképzelésünk lehet arról, milyen lett volna egy „másik” doni katasztrófa. Az, ami végül sosem történt meg, és ez idáig a történelem homályába veszett.
Magyarország a második világháború kirobbanásától kezdve Németország szövetségesének számított. Bár ebben a szövetségi rendszerben Magyarország politikai céljai a területi revízióra irányultak (és ebből fakadóan a környező országokkal voltak jelentős érdekütközések), a hadak útja 1941-ben mégis a Szovjetunió belsejébe vezetett. A magyarok számára kijelölt arcvonalszakasz 1942-ben már az egykor Tanaisznak hívott folyó vonala volt – modern neve talán többeknek ismerős: Don. Az itt tomboló véres és kegyetlen harcok 1942 folyamán komolyan megviselték a magyar 2. hadsereget, a hideg beköszöntével pedig feltartóztathatatlanul közeledett sorsának beteljesülése, a doni katasztrófa .
Kirill Szemjonovics Moszkalenko altábornagy, a szovjet 40. hadsereg parancsnokának emlékirataiban az szerepel, hogy a doni katasztrófát hosszas tervezés előzte meg szovjet részről: „a 40. hadsereg támadásával kapcsolatos elképzelések tehát a Voronyezsi Front egész bal szárnyával végrehajtandó hadművelet tervévé terebélyesedtek.” Moszkalenko altábornagy emlékirataiban ugyanakkor kevés részlet található arról, pontosan milyen is lett volna az „eredeti” támadás, amit csak a 40. hadsereg hajtott volna végre a magyarok ellen. Olyan szándék is vélelmezhető, mintha Moszkalenko altábornagy azt a látszatot akarná kelteni, hogy az eredeti terv és a később megvalósult esemény között szerves fejlődés történt, holott ez a most talált forrás alapján nem igaz. Annak minden esetre hitelt adhatunk, hogy maga a támadás az ő kezdeményezésére került napirendre: 1942. november 20-a körül személyesen hívta fel Sztálint, hogy javaslatot tegyen egy 40. hadsereg által végrehajtandó támadásra. Sztálin két óra gondolkodás után visszahívta Moszkalenkót, és engedélyt adott a hadművelet végrehajtására.
Valószínűnek és logikusnak tűnik, hogy az ötlet születése a sztálingrádi szovjet ellentámadás megindulásához kötődik (vagyis az Uránusz hadművelethez). Az események akkor indultak be igazán, amikor 1942 novemberének végén Georgij Konsztantyinovics Zsukov hadseregtábornok megérkezett a 40. hadsereg parancsnoki harcálláspontjára. Zsukov személyesen is kilátogatott a csapatokhoz az arcvonalra, többek közt megfordult a Pervoje Sztorozsevoje-i hídfőben is. Moszkalenko altábornagy emlékei szerint Zsukov kezdetben egyáltalán nem volt elragadtatva a tervezett támadást ötletétől: bár a szándékot értékelte és helyeselte, szkeptikus volt annak sikerét illetően – tekintettel a várható (magyar) ellenállás erejére. Zsukov rövidesen úgy távozott a 40. hadseregtől, hogy kijelentette: támogatja a támadó hadműveletre vonatkozó javaslatot, ezt pedig a legfelsőbb főparancsnoknak, azaz Sztálinnak is jelezni fogja. Zsukov egyébként egy személyes beszélgetés keretében azt is közölte Moszkalenkoval, hogy a tervezésre garantáltan elég idő áll majd rendelkezésre: várhatóan körülbelül egy hónap. Mivel az alább ismertetendő dokumentum 1942. december 19-i keltezésű, nagyon valószínűnek tűnik, hogy ez az a hadműveleti terv, amit Zsukov távozása után dolgoztak ki a szovjet 40. hadseregnél, és amiről sokáig úgy tűnt, hogy a magyarok doni katasztrófájának forgatókönyvévé válik.
De mit is tervezett eredetileg a szovjet fél a magyarok ellen? A szovjet 40. hadsereg támadásának alapvető sajátossága lett volna, hogy (a később megvalósult tervvel ellentétben) az erők megosztását tartotta ideálisnak. A 40. hadsereg egyrészt áttörést tervezett a magyarok által védett arcvonalszakaszon, egészen pontosan annak Szvoboda és Scsucsje-Perejezzseje közé eső, mintegy 20 km-es szakaszán (részben a befagyott Donon átkelve), másrészt egy részhadművelet keretében ki akarta terjeszteni a Pervoje Sztorozsevoje-i hídfőt.
Az áttörés célja kizárólag a Don–Tyihaja Szoszna–Csornaja Kalitva folyók által határolt terület elfoglalása lett volna, tehát a Pervoje Sztorozsevoje-i hídfő kiterjesztésén kívül nem az egész magyar 2. hadsereg ellen tervezték a támadást. Az előbbiekből következik, hogy e hadművelet nem is akarta volna elérni a teljes magyar 2. hadsereg bekerítését, sokkal inkább annak kettévágását. A három folyó által határolt területen tartózkodó ellenségre döntő csapást mérve, annak ellenállást megtörve és azt bekerítve, az áttörés stratégiai céljának a további hadműveletek kiindulási alapjának megteremtését tartották. A hadművelet mélységét körülbelül 75 km-ben adták meg, naponként 12 km-es előrehaladással. A sikert elősegítendő kijelöltek egy támogató irányt is Korotojak ellen, hogy azt körülzárva elejét lehessen venni a védők ellenlökéseinek és oldalazásának.
Mindehhez természetesen jelentősen meg kellett volna erősíteni a szovjet 40. hadsereget: szükség lett volna többek között tíz lövészhadosztályra, öt harckocsidandárra, öt tarackos tüzérezredre a Sztavka-tartalékból, de még rakéta-sorozatvetőből is több ezrednyire (különböző űrméretekben, 82 mm-től 300 mm-ig). A levegőből nagyjából egy légi hadsereg fele oltalmazta volna a 40. hadsereget, amelynek erejét két lépcsőbe tagolták volna; emellett részt vett volna az áttörésben egy sikerkifejlesztő lépcső is, melynek zömét két harckocsihadtest adta volna (ezel egyike opcionálisan lecserélhető lett volna egy lovashadtestre) egy gépesített hadtesttel kiegészülve. A tartalékot egy lövészhadosztály és egy páncélvadász-dandár képzete volna. A tervezet részletesen megadja a hadművelet időbeli menetrendjét is: 15 napi felkészülést követően egy nap jutott volna az áttörésre harcászati mélységben, a második napon már a sikerkifejlesztő lépcsőt is be kellett volna vetni, hogy a harmadik nap végére már többek közt Tatarino, Olhov Log és Karpenkovo körzetében folyjon a harc. A negyedik és ötödik napokon a 40. hadsereg főerői kiértek volna a fent nevezett térségbe, miközben a sikerkifejlesztő lépcső az ötödik nap végére már elérte volna a Csornaja Kalitva folyót, így teljesítve a szabott feladatot. Ezzel egyidejűleg, erői egy részével a sikerkifejlesztő lépcső lett volna még hivatott elfoglalni a fontos közlekedési csomópontnak számító Alekszejevkát is. A hadművelet utolsó két napján, tehát a hatodik és hetedik napon a 40. hadsereg zöme szintén kiért volna a Csornaja Kalitvához, ezzel pedig véget ért volna a hadművelet.
Mint fentebb már felvetődött: az áttöréssel párhuzamosan zajlott volna egy részhadművelet is, amelynek célja a Pervoje Sztorozsevoje-i hídfő területének kiterjesztése lett volna. Ezt a 25. gárda-lövészhadosztályra bízták volna, megerősítve azt többek közt a 253. lövészdandárral, a 107. lövészhadosztály három zászlóaljával, valamint 40 harckocsival és további jelentékeny tüzérséggel. A felkészülésre 4 napot irányoztak elő, majd a feladat teljesítésére mindössze egyetlen napot adtak volna, hogy annak végén a csapatok a kijelölt vonalra kiérve megkapaszkodjanak. Nyitva hagyták annak lehetőségét, hogy a részhadművelet esetleg éjjel hajtsák végre, így jelentősen támaszkodva a sötétség és a meglepetés nyújtotta előnyökre, és kevésbé a tüzérségi fölényre.
Zsukov meglátta a lehetőséget
Miután a szovjet 40. hadsereg 1942. december 19-én elküldte a tervet a Voronyezsi Front haditanácsának, a halogatás nem maradt abba, pedig Zsukov már a tervezésre is nagylelkűen hosszú időt hagyott. A nyomok egy irányba mutatnak: Zsukov személyesen szerzett tapasztalatai, a felderítési adatok, a rendelkezésre álló erőforrások és a távlati tervek birtokában alighanem még nagyobb lehetőséget látott meg a támadásban. Ekkorra ugyanis a háború menetére döntő hatással bíró sztálingrádi csata rendkívül biztatóan alakult a szovjet fél számára: a német 6. hadsereg végzetes csapdába került, és a német felmentési kísérletek is kifulladtak, vagy kifulladóban voltak. E tényezők miatt emelni kellett a tétet: nagyobb erő bevetésével Zsukov minden bizonnyal exponenciálisan növekvő előnyt remélt a szovjet félnek, egyben sokkal súlyosabb veszteségeket a magyaroknak. A cél egyértelműen az lett, hogy a teljes magyar 2. hadsereget (német és olasz seregtestekkel együtt) bekerítsék és megsemmisítsék. Moszkalenko eredeti terve így elsüllyedt az ügyiratgyűjtőben. 1942. december 21-én a Legfelsőbb Főparancsnokság már arra utasította a Voronyezsi Front parancsnokát, hogy inkább egy új, sokkal nagyobb léptékű hadművelet részleteit dolgozza ki. Ez már az „osztrogoszszk-rosszosi hadművelet” története, vagy ahogy Magyarországon ismerik – a doni katasztrófáé.
De vajon kinek volt igaza? Moszkalenkonak, aki kisebb léptékben, vagy Zsukovnak, aki nagyobb léptékben tervezett? A megoldáshoz három dimenzióban kell gondolkodni: Moszkalenko terve, Zsukov általános koncepciója és a ténylegesen megtörtént események függvényében. Ezekből a vetületekből érdemes szemlélni azt, hogy a magyar 2. hadsereg teljes bekerítése az osztrogozsszk-rosszosi hadművelet keretében végül nem sikerült; a magyarok, ha borzalmas veszteségek árán is, de ezt elkerülték. Tekintettel a lezajlott elsöprő erejű szovjet támadásra, ami ráadásul felváltás közben érte a magyar 2. hadsereget, kijelenthető, hogy Zsukov jól mérte fel a helyzetet, amikor a támadásban rejlő valamennyi lehetőség kihasználása mellett döntött. Ugyanakkor a bekerítés meghiúsulásával az előkészületek jelentős része feleslegessé, a kialakított relatív erőfölény pedig alkalomszerűen kihasználatlanná vált.
Nagyon valószínű, hogy bekerítés elmaradásának oka legalább részben, illetve közvetetten abban keresendő, hogy a hadművelethez szovjet oldalon nem állt rendelkezésre akkora harcoló állomány, mint amekkora a nyilvántartásokban szerepelt, emiatt pedig a szabott feladatok nehezen voltak teljesíthetők. Minden bizonnyal az sem vált a hadművelet előnyére, hogy sietve kellett kidolgozni. Bár fentebb azt olvashattuk Moszkalenkótól, hogy a tervezésre kényelmesen hosszú idő állt rendelkezésre, az altábornagy láthatóan nem bontotta ki az igazság minden részletét: a szovjet fél valóban készült a támadásra 1942 novemberének vége óta, azonban szinte az egész december úgy telt el, hogy egy teljesen másik hadműveletet terveztek. Ezt követően 1942. december 21-én kapott utasítást a Voronyezsi Front egy alapjaiban eltérő hadművelet kidolgozására (amihez semmit nem tudtak felhasználni a 40. hadsereg tervéből), majd az új hadműveleti tervet 1943. január 5-én már le is adták.
A két terv között alapvető különbség tehát azok léptéke, illetve az is, hogy a szovjet kézen levő hídfőknek milyen szerepet szántak. Az eredeti terv jóformán csak az elvégzendő feladatot látta bennük; míg az új tervben a hídfők ténylegesen a támadás alapjául szolgáltak, és a siker zálogaivá váltak. Az erőfölényt eredetileg (részben) folyami átkelés során akarták használni a szovjetek – ami a megvalósult események ismeretében mindenképpen kockázatot jelentett volna, még úgy is, hogy a Don be volt fagyva. A magyar védelem azért ennyire nem volt védekezésképtelen, ráadásul a szovjet hadműveleti tervben nincs nyoma annak, hogy számoltak volna a védelem részéről hadműveleti tartalékkal (holott ez végül bevetésre került, ez volt a Cramer hadtest). A védők hadműveleti tartaléka ráadásul épp a tervezett támadás irányában állomásozott, és legalábbis kétséges, hogy ha ebbe beleszalad a szovjet támadás, akkor képes lett-e volna azt könnyen leküzdeni. Ezen gondolatmenetet folytatva arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a kezdeti terv még egy megengedő nézőpont szerint is kevéssé hatékony módját választotta volna a relatív szovjet erőfölény kihasználásának (ha ugyan nem az erőforrások felelőtlen elherdálásának tekintjük ezt).
Amennyiben az új, végrehajtásra jóváhagyott hadműveleti terv megvalósult volna a maga teljességében, akkor a szovjet fél óriási fölénybe került volna a magyar 2. hadsereg teljes bekerítésével, Magyarország számára pedig ez azt jelentette volna, hogy senki sem menekül jobb esetben a hírhedt szovjet hadifogság, rosszabb esetben a halál elől. Ehhez azonban az kellett volna, hogy minden a szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság elvárásai szerint történjen. Ha viszont csak a szovjet 40. hadsereg támadott volna, minden bizonnyal a magyar vereség is sokkal kisebb lett volna, már csak abból a nyilvánvaló különbségből kiindulva, hogy csak a magyar 2. hadsereg körülbelül fele lett volna érintett (és esetleg a másik fele tehermentesíteni tudott volna; ráadásul az is valószínűtlen, hogy a megtámadandó seregtestek teljesen odavesztek volna). Látható, milyen kevésen milyen sok múlott, hiszen egyetlen döntés változtatta meg magyar katonák tízezreinek sorsát. Ez a döntés pedig nem valami elvont elképzelés alapján született, hanem már egy kész haditerv, egy előre megírt történet lecserélésével. Nem volt eleve elrendelve, hogy a doni katasztrófa úgy történjen, ahogy ma mindannyian gyászoljuk. Éppen ezért, ha van kérdés, ami indokolt a történettudományban, akkor az a „mi lett volna, ha?”
A szerző történész.
Levéltári forrás:
„Az ellenség Osztrogozsszk, Rosszos, Belogorje térségében lévő csoportosulásának szétverésére irányuló támadó hadművelet hadműveleti tervezete”. Centralnij Arhiv Minyisztyersztva Oboroni Rosszijszkoj Fegyeraciji [Oroszországi Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Irattára] – Podolszk. Fond: 203. Opisz: 2843. Gyelo: 38. 1-13.
Felhasznált irodalom:
- Moszkalenko, Kirill Szemjonovics: A délnyugati irányban. I. kötet. Zrínyi, Budapest, 1982.
- Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban: A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942-1943). Kossuth, Budapest, 2019.
- Szabó Péter – Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1941-1943. Puedlo, Nagykovácsi, 2003. (2. bővített kiadás)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: