Amit kevesen tudnak: magyar segítséggel foglalták el a szovjetek Budapestet
Szomorú törvényszerűség, hogy a Budapest ostromáról mint történeti problémáról szóló diskurzus sokszor aktuálpolitikai és emlékezetpolitikai csatározások áldozatául esik, azonban hiba volna azt gondolni, hogy az ilyesféle kisiklás előzmény nélküli – ennek legékesebb példája a budai kitörési kísérlet. Van ugyanis a magyar főváros 1944-1945. évi ostromának egy olyan fejezete, amelynek megismerését szinte ellehetetleníti a háború utáni mítoszgyártás, a reflektálatlanság, majd korunkban a zsigeri elutasítás. Ez az ostromló szovjet hadsereg oldalán harcoló budai önkéntesek története.
Történetük feltárását nehezíti, hogy az egykorú írásbeliség az alakulat(ok)hoz kapcsolódóan kimerül a kötelékben harcolóknak kiosztott orosz nyelvű igazolványokban, valamint szovjet hadműveleti iratok félmondataiban. Jellemzően az események után több-kevesebb idővel rögzített interjúkra, visszaemlékezésekre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, azonban e források keletkezése idején bárminemű kritika a szovjet hadsereg felé, a kudarcok, problémák, nehézségek felemlegetése teljesen elképzelhetetlen volt. A budai önkéntesek ráadásul közmegbecsülést élveztek a szocializmus idején, így érdekük ellen való is lett volna saját nimbuszukat őszinteséggel rombolni.
De vajon tényleg kommunista hadseregkezdemény volt az önkéntes ezred, amely erkölcsi kötelességnek tartotta a fasizmus elleni harcot? Az ostrom idején még századkötelékben harcoló magyar önkéntesek vajon árulók voltak, akiknek kezéhez a sajátjaik vére tapad?
Tizenkét magyar század harcolt a Vörös Hadsereg oldalán
Budapest mihamarabbi elfoglalása a Szovjetunió szempontjából azért is volt fontos politikailag, mert ezzel véglegesen megroppantható lett volna a még mindig Németország oldalán harcoló magyar katonák morálja. Németország ugyanakkor az ostrom elhúzásában volt érdekelt, hogy így lassítsa a Vörös Hadsereget, és azt erői megosztására kényszerítse.
Miután bezárult az ostromgyűrű, és 1945 januárjának végére három felmentési kísérlet is kudarcba fulladt, Buda(pest) sorsa sokadszorra megpecsételődött. Ez a védők mellett a támadók szempontjából is következményekkel járt. Minél közelebb került az ostrom várható vége, annál szűkebb marokkal mérték a személyi állomány feltöltését a Budán harcoló szovjet magasabb egységeknek. Ez abból a logikából eredt, hogy a feltöltésre nagyobb szükség van a fő ellenállási vonalon, semmint egy körülzárt, már középtávon is tarthatatlan helyőrség felszámolásánál. Azonban attól még, hogy feltöltést egyre csökkenő ütemben kaptak a Budát ostromló szovjet csapatok, a harc nem törvényszerűen lett könnyebb számukra. Talán ez a kényszer szorította rá a szovjet 37. lövészhadtest törzsét, hogy máshonnan – a magyarok köréből – teremtsen elő magának feltöltést, amihez a 2. Ukrán Front jóváhagyását is megszerezte.
A szervezőmunkát a felderítőosztályon szolgálatot teljesítő Krupiczer Ferencre bízták, aki 1945 januárjának legvégétől volt felelős azért, hogy a hadifogságba esett magyarok lehetőséget kapjanak harcolni a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg oldalán, és így akár mentesüljenek a hadifogság alól is. Mint Krupiczer Ferenc azt visszaemlékezésében elmondta, tizenkét századot szervezett meg, tehát ennyire tehető azoknak a magyar önkéntes századoknak a száma, amelyek – hosszabb-rövidebb ideig – ténylegesen harcoltak is az ostromban. Tekintettel arra, hogy a Budai Önkéntes Ezred február 12-i megalakulásakor húsz századból (és öt zászlóaljból) állt, nyolc századnyi budai önkéntes tekinthető „utólagos” átállónak, akik vagy túl későn, tét nélkül vállalták már a harcot a szovjet hadsereg oldalán, vagy a budai önkéntesek fogságába estek, de azok maguk közé fogadták őket, hogy így próbálják őket megmenteni a hadifogságtól. Értelemszerűen ez a mintegy nyolc századnyi budai önkéntes nem rendelkezett sem igazolással, sem bármiféle dokumentációval, ami később jelentős hatást gyakorolt sorsukra.
A magyar önkéntes századokat az ostrom végéig kizárólag önálló (lövész)századonként vetették harcba. Miután február 11-én Variházy Oszkár, a későbbi ezredparancsnok mintegy 800 fővel állt át a szovjetekhez Újbudán, a létszám elegendőnek mutatkozott az ezreddé alakulásra. A visszaemlékezések szerint a február 11 előtt átálló (vagy magukat megadó) magyar katonákat kivétel nélkül a 37. lövészhadtest törzséhez kísérték, ahol a harcra való jelentkezést követően századokba szervezték őket. A szovjet fél a felügyeletet és irányítást a századparancsnokok mellé rendelt szovjet összekötő tisztekkel valósította meg. Rajonként a jellemző létszám 8-10 fő volt, míg szakaszonként kezdetben 25-30 fő volt a jellemző, de ez később felment akár 60 főre is. Február elején előfordult, hogy egy század mindössze 60-80 főből állt, holott a szabvány, kívánatos keret 183 fő lett volna. Egy átlagos magyar önkéntes század jellemzően 120-150 főt tett ki teljes élelmezési létszámmal számolva. Ezek az újonnan alakult egységek teljesen esetleges módon álltak össze, és bár előfordult, hogy ha egyszerre többen adták magukat, ismerték egymást a majdani századbeliek, ez egyáltalán nem volt törvényszerű, talán még jellemző sem.
A harcba vetés előtt 1-2 napig pihentek a magyar katonák, és ez idő alatt tisztálkodhattak, orvosi ellátásban részesültek, továbbá megfelelő élelmezést kaptak, ami garantálta, hogy fizikailag bírják a következő napok fokozott igénybevételét. A fegyverzetet a Vörös Hadsereg biztosította, az ehhez szükséges alapvető ismereteket szintén a pihenő alatt osztották meg a katonákkal. Tábori körülmények között rögtönzött megkülönböztető jelzéseket is viseltek, jellemzően (vörös) karszalag vagy sapkaszalag formájában. A szovjet 37. lövészhadtest törzse az általa szervezett tizenkét magyar önkéntes század többségét „saját” célokra tarthatta meg, az ostrom és a tényleges harccselekmények idején két századról vélelmezhető, hogy átadták őket a szovjet 75. lövészhadtest alá rendelt 180. lövészhadosztály számára (11. és 12. önkéntes századok). Két századot bizonyíthatóan a 83. önálló tengerészgyalog-dandár rendelkezésére bocsátottak (amely a szovjet 18. gárda lövészhadtest alá volt rendelve), az érintett katonákat a századaik megszervezése után azonnal útnak is indították Budafokra. Ezek voltak a 7. és a 8. önkéntes századok. A 4. magyar önkéntes század vélhetően a 316. lövészhadosztály (és így szintén a 18. gárda lövészhadtest) alárendeltségébe került. Tekintettel arra, hogy a 297. lövészhadosztály, a 320. lövészhadosztály és a 108. gárda lövészhadosztály is a 37. lövészhadtest alá volt rendelve, legalább hat század saját hatáskörben tartása tűnik valószínűnek, egészen pontosan az 1., 2., 3., 5., 6. és 9. önkéntes századok. A 10. önkéntes század történetét nem sikerült hitelt érdemlően rekonstruálni, de közvetett források alapján vélelmezhető, hogy a 297. lövészhadosztályhoz osztották be, már ha létezett egyáltalán. A 3., 4., de különösképpen az 5. és 6. századok fölé rendelt szovjet magasabbegység pontos meghatározása nehézségekbe ütközik.
A fent felsorolt valamennyi századot a kitörés felszámolása után, február 15-16. közt Kelenvölgybe irányították, hogy a megalakult Budai Önkéntes Ezred kötelékébe betagozódjanak, szükség esetén átszervezzék őket. Két század még tett egy kitérőt a budavári Dísz térre, ahol részt vettek a város elfoglalását ünneplő győzelmi parádén. Kelenvölgyben körülbelül 8 századnyi átálló várta a beérkezőket, tehát az a mintegy 800 fős csoport, amely Variházy Oszkár vezetésével állt át február 11-én.
A szovjeteknek további céljaik voltak az átállt magyarokkal
Fontos tisztázni, hogy nem egyértelmű, kit tekintünk „budai önkéntesnek”, illetve, hogy a bajtársak és a szovjet törzsek kit tekintettek annak. Többször előfordult ugyanis, hogy a szovjetek által az arcvonal mögött megszervezett magyar önkéntes századhoz a harc hevében álltak át magyar katonák, sőt olyanra is van példa, hogy valakit az utcán történő leszólítás után már be is állítottak harcolni az utca túlsó végén elhelyezkedő önkéntes századba. Arra is utalnak több visszaemlékezésben, hogy a fogságba ejtett magyar katonákat a budai önkéntesek nem adták át a szovjet félnek, hanem soraikba fogadták őket, és próbáltak nekik „falazni”. Ismeretesek néhány fős átállt harccsoportok, vagy egyénileg szovjet kötelékben harcolók is.
A fentiek alapján tehát megállapítható, hogy a „budai önkéntes” kategóriának van egy szigorúbb, és van egy megengedőbb kritériumrendszere. A szigorúbb kritériumrendszer egyik fontos velejárója, hogy az adott személy rendelkezett írásos igazolással a tevékenységéről, illetve hogy a harcot a szovjet hadvezetés jóváhagyásával, (század)kötelékben folytatta, előtte pedig egy ellenőrzésen is átesett, ahol megállapítást nyert a személyazonossága, és kizárták a kémkedés lehetőségét. Ezen halmaz veszteségei tehetők a szakirodalomban többször (félreértett módon) felbukkanó 160 főnyi elesettre és további kb. 440 főnyi sebesültre – tehát összesen 600 főre. Azonban ismeretes az a tény is, hogy a budai önkéntesek tömegsírjának emlékművén 247 fő szerepel – igaz, ott már 1944. december 28-tól számolják a budai önkéntesek veszteségeit, ami teljesen abszurd. Vélhetően a 247 és a 160 főnyi elesettekben szenvedett veszteségek különbsége, tehát mintegy 87 fő lehet azon elesettek száma, akik „nem hivatalos” módon harcoltak a budai önkéntesek soraiban, és így érte őket a halál, esetleg átállás közben hátulról lőtték le őket.
Ezt a (szigorúan vett) 160 főnyi elesettekben keletkezett veszteséget feltétlenül szükséges kontextusba helyezni, és megállapítani, mekkora állomány szenvedett ilyen mértékű veszteséget. A tényleges harctevékenységben a 12 önkéntes század kötelékében 1619 fő részvétele valószínűsíthető, akik hivatalosan és jóváhagyással harcoltak. Fontos hangsúlyozni, hogy a tíz százaléknyi veszteség megoszlása (csak elesettekben!) nagyon egyenetlen volt: volt olyan század, amely felmorzsolódott a harcokban, és olyan is, amelynek első bevetése már csak őrjáratot jelentett a budai erdőkben a kitörés után. Ez egyben azt is jelenti, hogy a teljes veszteség (elesetteket és sebesülteket összeadva) a negyven százalékot közelíti, ha pedig az eltűnteket is hozzászámoljuk, minden bizonnyal meg is haladja azt. Ennyi veszteséget az önkéntes századok körülbelül egy hét alatt szenvedtek, ami nemcsak a szovjet fél budapesti veszteségeihez mérve kirívó, de a teljes második világháború viszonylatában is szélsőségnek értékelhető.
A számok tükrében felsejlik a logika a magyar önkéntes századok alkalmazását illetően: a szovjet magasabb egységek parancsnokai nem csak egy „talált” feltöltést láttak az átállt magyarokban, akiket a szovjet egységekkel egyformán kezeltek volna, hanem további céljaik is voltak velük. A „penge élén” harcba vetve őket céljuk elsősorban az volt, hogy a szemben álló védőket megpróbálják megadásra, átállásra bírni. Amennyiben ez nem sikerült, vagy az átállást megzavarták németek vagy karhatalmisták, a szovjet (lövész)ezredek nem siettek harcászati fölényt teremteni saját beavatkozásukkal – jellemzően egy magyar század csak a szovjet infrastruktúrára számíthatott a harcok során, felmentésre nem. A budai önkéntesek előnye abból fakadt az ilyen helyzetekben, hogy amennyiben szintén magyarokkal kerültek szembe, a harc „érdeklődés hiányában” elmaradt, és járulékos haszonként még a civil lakosság is megmenekült a harcok jelentette életveszélytől. Természetesen rendkívül esetleges volt, hogy kivel kerültek szembe az arcvonalon, ez pedig bizonyos századok számára tragikus végkimenetelt jelentett.
Az ezredet 1945. március 2-án, Jászberénybe történő beérkezése után lefegyverezték a szovjetek, bizonyos tagjait hadifogságba vetették. Vélhetően azok jutottak e sorsra, akik a harcok hevében, akár a hadifogság elkerülésének reményében nem hivatalos módon sodródtak a budai önkéntesek soraiba. Az ilyen személyek ugyanis mind megbízhatatlannak számítottak a szovjetek szempontjából, mind motivációjukat tekintve kockázatot jelentettek a későbbi bevetések esetén. Aligha véletlen, hogy a budai önkéntes veteránok sosem mulasztották el hangsúlyozni, ha a szovjet egységek a századdá alakulás idején igazolványt készítettek nekik – sokan közülük még évtizedekkel később is őrizgette ezt a sorsdöntő papírcédulát. A „hivatalos” budai önkéntesek ugyanis nem maradtak kötelesség nélkül Jászberény után sem: többen Ausztriáig kísérték a Munkás-paraszt Vörös Hadsereget, ahol jellemzően őrszolgálatot adtak, esetleg járőrözési kötelességeik voltak. A háború után sokuk a Néphadsereg soraiban futott be karriert, vagy a rendszer megbecsülését élvezve (felső)középosztálybeli egzisztenciát épített.
A szerző történész.
Levéltári források
- Centralnij Arhiv Minyisztyersztva Oboroni Rosszijszkoj Fegyeraciji (CAMO) – Podolszk [Oroszországi Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Irattára]
Felhasznált irodalom
- György István: Kétezerötszázan voltak. Magvető, Budapest, 1970.
- Harsányi János (szerk.): Magyar szabadságharcosok a fasizmus ellen. Dokumentumok a magyar antifasiszta ellenállási mozgalom történetéből 1941-1945. Zrínyi, Budapest, 1969.
- Nevenkin, Kamen: A Budapest erőd. (I-II. kötet). PeKo, Keszthely, 2019.
- Sárközi Sándor: Küzdelmes katonaévek. Zrínyi, Budapest, 1979.
- Sárközi Sándor: Budán harcoltak. Magánkiadás, Budapest, 1995.
- Tóth Sándor: A Budai Önkéntes Ezred története. In: Hadtörténelmi Közlemények, 7. (1960). 67-96. o.
- Tóth Sándor: Budai önkéntesek. Zrínyi, Budapest, 1961.
- Tóth Sándor: A Budapesten körülzárt ellenséges erők megsemmisítése, a főváros felszabadítása. In: Magyarország felszabadítása. Tanulmányok hazánk felszabadításának történetéből. Harmadik kiadás. Zrínyi, Budapest, 1980.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: