Harapófogóba került Európa bevándorlásügyben: a közvélemény nyomására már a mainstream európai politika is napról napra egyre bevándorlásellenesebb hangokat üt meg. Ugyanakkor a munkaerőpiaci és demográfiai trendek azt vetítik előre, hogy Európának tartósan sok új munkáskézre lesz szüksége. Az európai kormányoknak tehát úgy kell külföldi munkaerőt csábítaniuk az országaikba, hogy közben a bevándorlásellenes hangok egyre erősebbé válnak. A helyzetet tovább rontja, hogy szépen lassan elapad egy nagyon fontos munkaerőforrás, és egyelőre nem látszik világosan, hogy mi tudná biztosítani az utánpótlást. A munkaerőhiánnyal küzdő nyugat-európai országok az elmúlt két évtizedben nagymértékben támaszkodhattak a közép-európai országokból történő bevándorlásra, ami lényegesen csökkentette az Európán kívülről érkezők iránti igényt. A jellemzően szakképzett, nyugat-európaihoz kulturálisan közel álló országokból történő bevándorlás elapadásával és a demográfiai trendek romlásával pedig a nyugati országoknak egyre nagyobb mértékben kell majd Európán kívül munkaerőre támaszkodniuk, hacsak az EU újabb bővítési köre nem képes betölteni ezt az űrt.

A bevándorlás minden bizonnyal a 2024-es év európai választásainak egyik fő témája lesz. Ivan Krastev és kollégája friss elemzésükben rámutattak arra, hogy az európai közvéleményt egyre inkább sérelmek és kevésbé ideológiák mentén lehet mozgósítani. A migráció számos európai társadalomban okozott tartós traumát, különösen a 2015 óta legtöbb menekültet befogadó Németországban. Az elmúlt hónapokban egyértelmű fordulat mutatkozik az európai politikában, és a tavaly év végén elfogadott EU-s migrációs paktum a korábbi menekültpolitikához képest lényegesen szigorúbb szabályokat fogalmaz meg. Az EU legnagyobb országaiban, Németországban és Franciaországban a kormánypártok egyre keményebb menekültügyi szabályokkal igyekeznek kifogni a szelet a szélsőjobboldal vitorlájából. Mindeközben a munkaerőhiány a gazdaság stagnálása ellenére sem enyhül. Sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy az európai ipar versenyképessége múlhat azon, hogy sikerül-e megfelelő számú szakképzett munkavállalóhoz jutni. Egyre jobban érezhető a politika és a gazdasági szükségszerűség közt feszülő ellentét bevándorlásügyben. Ezt a dilemmát jól példázza, hogy a magyar kormány is tojáshéjon táncol, amikor a bevándorlás ellen hangolt közvéleménnyel el kell fogadtatnia a vendégmunkások érkezését. De hasonló problémával szembesül Németország is, ahol a szigorodó kitoloncolási szabályok mellett olyan törvényeket fogadnak el, amelyek a szakképzett munkavállalók bevándorlását és letelepedését ösztönzik. A probléma a következő évtizedben még tovább mélyülhet, hiszen a nyugati társadalmak elöregedése mellett egy másik problémával is szembesülni kell: honnan lehet majd pótolni az elmúlt két évtizedben Közép-Európából folyamatosan érkező munkavállalók áradatát?

Az unióhoz 2004-ben csatlakozó 10 új tagállam és a 2013-ban belépő Horvátország óriási munkaerőbázist biztosított a nyugati országoknak. Bár pontos adataink nincsenek a kelet-európaiak tartós és ideiglenes munkavállalásáról Nyugaton, az elérhető statisztikai adatok segítségével jó közelítést adhatunk a közép-európai kivándorlás minimális nagyságrendjére. Az Eurostat adatbázisában megtalálható azon aktív korú európai munkavállalók száma, akik egy másik uniós országban telepedtek le munkavállalás céljából. Ha azzal a valóságtól nem túl elrugaszkodott feltételezéssel élünk, hogy a kelet-európai országokat elhagyó munkavállalók döntő többsége Nyugaton telepedett le, jó képet kaphatunk a kivándorlás mértékéről. 2004 és 2022 között több mint 5,1 millió aktív korú munkavállaló hagyta el Közép-Európát és telepedett le valamelyik európai (EU vagy EFTA) országban, Anglia kivételével. A valódi kivándorlás mértéke természetesen ennél lényegesen nagyobb lehetett, hiszen az adatsor nem foglalja magában azokat, akik úgy vállaltak munkát külföldön, hogy ott nem telepedtek le, hanem megtartották hazai lakcímüket. A kivándorlók teljes számához ezen felül hozzá kell még adnunk a nem munkavállalási céllal Nyugatra érkezőket, gyerekeket, családtagokat vagy felsőoktatási hallgatókat is.

A hosszú távú trendeket vizsgálva látszik, hogy a 2004-es csatlakozást követően megugrott a külföldi munkavállalás, és a kivándorlás töretlenül folytatódott egészen 2019-ig. A járványidőszak visszavetette a kelet-európaiak külföldi munkavállalási kedvét, és az azóta sem érte el a 2019-es szintet. Természetesen valószínűsíthető, hogy a kivándorlás valamilyen mértékben továbbra is folytatódni fog, de rendkívül valószínűtlen, hogy eléri az elmúlt két évtizedben tapasztalt mértéket.

Az Egyesült Királyság jelentős felvevőpiac volt a közép-európai munkavállalók számára, így, ha az Egyesült Királysággal kiegészített adatsort tekintjük, még drámaibb kép rajzolódik ki: 2004 és 2019 között több mint 6,7 millió közép-európai munkavállaló telepedett le másik európai országban.

Nyugat-Európa tehát az elmúlt húsz évben abban a kényelmes helyzetben volt, hogy bőven tudott meríteni a közép-európai országok munkaerőpiacáról, ahonnan ráadásul főként szakképzett és kulturálisan viszonylag könnyen integrálható dolgozók jöttek. Kapóra jöhet ebből a szempontból az unió következő bővítési köre, ami Ukrajnát, Moldovát és Bosznia-Hercegovinát foglalná magában 2030 körüli céldátummal. Kérdés, hogy ez a bővítési kör tudja-e majd pótolni a fokozatosan apadó kelet-európai forrást.

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához érdemes megnézni, hogy a Közép-Európából kivándorolt aktív korú munkavállalók száma hogyan viszonyul az adott ország aktív népességéhez. Az adatokból azt látjuk, hogy az elmúlt két évtizedben az aktív korú lakosság átlagosan 13 százaléka hagyta el a közép-európai országokat és vállalt munkát más EU-s tagállamban. Ugyanakkor látványos különbségek mutatkoznak az egyes tagországok között – jellemzően azokban az országokban magasabb az arány, amelyek nem rendelkeznek közvetlen határral nyugat-európai országokkal (Románia, Bulgária), míg a nyugatiak szomszédságában fekvő országokban, például Magyarországon, lényegesen alacsonyabb az elvándorlás mértéke. Ismerve a Magyarországról rendszeresen Ausztriába ingázók arányát (ami meghaladja az ott letelepedett magyarok számát), feltételezhetjük, hogy az ingázási lehetőséggel kevésbé élni tudó új keleti tagországokban a mobilitási hajlandóság közelebb lesz a romániai vagy a bolgár arányokhoz.

Ukrajna, Moldova és Bosznia-Hercegovina aktív népessége a háborús menekülthullámot követően közel 30 millió fő. Ha 15-25 százalékos elvándorlási aránnyal számolunk a csatlakozásuk utáni 20 évben, nagyságrendileg 4,5-7,5 millió aktív korú munkavállaló érkezhet majd innen Nyugat-Európába. Vagyis a most következő bővítési kör 2030 után hasonló mértékű bevándorlást biztosíthat Nyugat-Európa számára, mint a 2004-es.

Az unió újabb bővítési köre sok jogos aggodalmat felvet, de az biztos, hogy a munkaerőhiánnyal küzdő nyugat-európai országokat a csatlakozási folyamat gyorsítására ösztönözheti, ha hozzáférnek ezen országok munkaerőpiacához. Ez egyúttal megkönnyítheti a komoly dilemmával szembesülő európai politika helyzetét is: az EU megnyitása az ukrán, moldáv és bosnyák munkavállalók előtt enyhítheti a politikailag egyre nehezebben vállalható, Európán kívüli országokból történő bevándorlás iránti igényt.

A szerző az Oriens kutatási vezetője, a Mehr Licht blog szerzője. Hasonló tartalmakért kövesd a Mehr Licht blogot a Facebookon is!