Szinópéi Diogenész egy hordóban lakott, és minden világi hívságot megvetett – éppen azért nem vágyott rájuk, hogy ne szenvedhessen a hiányuktól sem, ha egyszer nem jutna hozzájuk. A görög antikvitás szolipszista filozófusai úgy hitték, hogy rajtuk kívül semmi sem létezik, vagy ha valami mégis van, arról semmit nem lehet tudni. Pürrhón egészen odáig merészkedett, hogy a hétköznapi életben is alkalmazta ezt az alapelvet, és még a kutak vagy a szakadékok létezésében is kételkedett. Követőinek azt tanácsolta, hogy vegyék körbe magukat kevésbé bölcs emberekkel, akik még nem jutottak el a bölcsességnek erre a fokára, mivel ők még elhiszik, amit látnak, és meggátolják a bölcset abban, hogy egy robogó szekér elé lépjen.

Akármilyen különösen is hangzik Pürrhón elmélete, a kortársai többnyire nem tekintették valamilyen mentális zavar jelének – annak ellenére, hogy a görögök több ilyen betegséget is ismertek a melankóliától az epilepszián át az istenek által az emberre bocsátott őrület különböző formáiig. Ezekkel az állapotokkal filozófusok és orvosok tucatjai foglalkoztak, de a fennmaradt művekben alig esik szó az időskori memóriazavarról vagy az Alzheimer-kórra jellemző tünetekről.

A görögök még jól voltak, a rómaiak már kevésbé

A Kaliforniai Állami Egyetem kutatói januárban tették közzé annak a kutatásnak az eredményeit, amelyben azt vizsgálták, hogy miért nem esik szó ókori görög és római szövegekben az Alzheimer-kórról és más demenciatípusokról. Caleb Finch gerontológus, a tanulmány vezető szerzője szerint Hippokratész és követői több olyan egészségügyi problémát is ismertettek, ami az időseket sújtja, de ezek között csak enyhe memóriazavarok szerepeltek, amelyek a ma enyhe szellemi hanyatlásnak (mild cognitive impairment, MCI) nevezett tünetegyüttesnek felelnek meg, nem a jóval súlyosabb Alzheimer-kórnak vagy demenciának.

Rómában néhány száz évvel később már az Alzheimer-gyanús tünetek is megjelentek, még ha nem is tömegével, de már jóval hangsúlyosabban. Az idősebb Plinius feljegyzései szerint a híres mecénás-államférfi, Marcus Valerius Messalla Corvinus idős korára már a saját nevét is elfelejtette, de ekkoriban Cicero még úgy gondolta, hogy az időskori kognitív hanyatlás elsősorban azokat sújtja, akik nem megfelelő, sőt egyenesen felelőtlen életet éltek. Azt ugyan ki lehet hámozni a korabeli orvosi szövegekből, hogy milyen lehet a Cicero szerinti megfelelő élet, de azt már nem, hogy mi okozza a betegséget – Finchék viszont erre is kínáltak egy megoldást.

Ólomvezeték, ólomedény, ólomcukor

A rómaiak már városiasabb környezetben éltek, mint a hellén városállamok lakói, ami azzal is járt, hogy fokozottabb szennyezéssel találkoztak, nem is beszélve az ólommal bélelt vízvezetékek mérgezéséről – ez az egyik lehetséges oka annak, hogy a római szövegekben már többször említik az időskorral együtt járó kognitív hanyatlást is. Bár az Alzheimer pontos okai a mai napig tisztázatlanok, a korábbi kutatások szerint nem elhanyagolható az ólomnak való kitettség (ez a probléma nemcsak az ókori rómaiakat, hanem éppenséggel Magyarország lakosságának is jó részét érinti).

A kutatók szerint a vízfogyasztással járó magasabb ólombevitel mellett a városi levegő szennyezettsége tovább tetézte a bajt, vagyis amíg valaki a jó athéni levegőn filozofált, kevésbé volt hajlamos az Alzheimerre, mint későbbi római kollégái. A rómaiak ráadásul nemcsak vezetéknek, hanem edényalapanyagnak, sőt édesítőszernek is használták az ólmot, márpedig a halmozódó nehézfém bizonyítottan növeli a demencia kialakulásának kockázatát.

Az az átkozott modern élet

Finchék nem állnak meg az ókor tárgyalásánál: szerintük a kutatásuk jól mutatja, hogy az Alzheimer-kór és a demencia mennyire párhuzamos a modern életvitellel. A légszennyezés és a neurotoxinok növelik a kognitív hanyatlás kockázatát, és amíg az ember nem találkozott a modern élet kihívásaival, jóval kevesebbnek volt kitéve ezek közül. Annak ellenére, hogy már az ókori rómaiak közül többen is felhívták a figyelmet az ólom vélt vagy valós (mint kiderült, valós) veszélyeire, a huszadik század közepéig ezzel nagyjából senki sem foglalkozott. Ez nem volt jó döntés: egyesek szerint a Római Birodalom bukása is az ólommérgezés következményeinek számlájára írható.

Tsimane

A kutatók azt is megpróbálták lemodellezni, hogyan élne ma egy ókori görög vagy római ember. Ehhez a dél-amerikai Tsimane törzsből vettek mintát: a törzs tagjai az ipari forradalom előtti időknek megfelelő körülmények között élnek, és – az ólomhasználattól eltekintve – hasonló környezetben, mint az ókoriak. A halandóság ugyan magas közöttük, de a hatvan év feletti, demenciában szenvedő törzstagok száma viszont nagyon alacsony, 1 százalék körül van, miközben Észak-Amerikában ez az arány eléri a 11 százalékot is.

Több korábbi kutatásban is vizsgálták, hogy ezért vajon a Tsimane törzs tagjainak a genetikája felelős-e, vagy inkább az életkörülményeik, de erre nem sikerült egyértelmű választ találni. Margaret Gatz, a Dél-Kaliforniai Egyetem gerontológusa szerint más, a világtól elzárt törzsekben ugyan több megbetegedést lehet megfigyelni, de ennek ahhoz is lehet köze, hogy nincsenek is annyira elzárva a világtól, így például az alkoholfogyasztás is ronthatja a mutatókat, ahogy a táplálkozásbeli különbségek vagy a környezeti szennyezéseknek való kitettség is.

A civilizáció átka

Finch és társai szerint már az is árulkodó, hogy a törzs tagjainál nagyon ritkán fedezték fel a betegség nyomait, ahogy a görögöknél is: az Alzheimert csak száz éve nevezik a nevén, de csak a civilizáció fejlődésével párhuzamosan jelenhetett meg tömegesen, vagy ahogy mostanában mondják, járványszerűen – pedig természetesen nem járványról van szó, hiszen a demencia nem ragályos. Az ólom mellett számos vegyi anyag okozhatja a megjelenését, de hogy pontosan mi, arról a mai napig vitáznak a kutatók. Az mindenesetre árulkodó, hogy míg a görögök már meglepően pontos leírást adtak az epilepsziáról, ezt a kórt nem is érintették.

A kutatásnak a történeti érdekességeken túl is volt értelme: Finch szerint az eredmények arra is rávilágítanak, hogy a környezetnek milyen szerepe van az állapot kialakulásában, így azt akár meg is lehetne előzni – ehhez viszont további vizsgálatok szükségesek, elsősorban arra vonatkozóan, hogy a genetikai jellemzőkön kívül azt is pontosan megállapíthassák, hogy milyen szennyezettség növeli meg a kór kockázatát.