A kizárólag magánpénzekből létrehozott és üzemeltett Light Art Museum Budapest (LAM) tavaly szeptemberben megnyílt második tárlata úgy lett az elmúlt félév egyik legnépszerűbb, mostanra 200 ezernél is több látogatót vonzó fővárosi kulturális attrakciója, hogy Bencsik Barnabás és Szalai Borbála kurátorok a biztos sikert ígérő középszer helyett a világ élvonalát képviselő művészek alkotásaiból válogatták ki a kiállítás anyagát.

A budapesti Hold utca sokat látott vásárcsarnokában működő fényművészeti múzeum emelte a tétet, és a napokban LAM Masters címen nemzetközi mesterkurzus- és workshop-sorozatot indított. A digitális- és fényművészet elméleti, technológiai és tartalmi vetületeit körbejáró „szabadiskola” a high-tech forradalom magyarországi zászlóshajójának számító Prezi Nagymező utcai főhadiszállásán debütált április 4-én.

A közel teltházas nyitóeseményen Tim Groeneboom, az amszterdami Nap Labs játékiparban pallérozódott főmérnöke, Heleen Blanken, a velük többízben együttműködő amszterdami új média művész, Nagy Ágoston generatív művész, kutató, a MOME oktatója, Hajdu Gáspár építész és médiadesignművész, valamint a mexikói születésű, de Magyarországon élő Esteban de la Torre interdiszciplináris média- és hangművész kutató vezetésével a szcéna technológiai és programozói hátterébe nyert betekintést a publikum.

A Qubit tudósítójának elsőre mindössze az jött le, hogy a megkímélt MacBookjukról félhomályban is felismerhető kortárs hang- és fényművészek leginkább nyílt forráskódú hibrid fejlesztői környezetben decentralizált hálózatokon generatív algoritmusokkal és hiperfizikai interfészekkel dolgoznak, az „art&tech” jegyében szinte kötelezően elvárt interaktivitás miatt pedig gyakran maguk programozzák a szenzorokból kinyert nyers adatokat valós időben vizualizáló alkalmazásokat.

Olajvászon helyett szinesztézia

„Az új technológiák adta lehetőségek minden korban fontos szerepet játszottak a művészeti gondolkodás újra definiálásában, korunk technikai eszközeivel ugyanúgy kutatjuk a lehetőségeket és az új kifejezésmódokat, mint elődeink” – mondja Sztojánovits Andrea, a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán oktató médiaművész, a mesterkurzus kurátora.

A 19. század utolsó évtizedeitől kezdve számos művész és természettudós kereste, hogy miféle módon lehetne a zenét képekké alakítani. Az úttörők egyike Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin orosz zeneszerző volt, aki szinesztéziája okán a zenei hangokhoz színeket és fényeket társítva speciális skálákat, majd klaviatúrát is fejlesztett – utolsó, Prometheus (A tűz költeménye) című zenekari darabjában színorgonát is előírva az előadóknak.

A működő hang-, illetve fényszert végül a honfitárs Vlagyimir Davidovics Baranoff-Rossine alkotta meg; azt az 1924-ben, a Moszkvai Nagyszínházban bemutatott Optiphonique zongorát, amely bonyolult optikai masinériával a hangokkal párhuzamosan színes fényeket, mintákat és textúrákat létrehozva színpadképes „szinesztetikus” élménnyel nyűgözte le a publikumot.

Sztojánovits Andrea szerint a kortárs interaktív installációk „megszólaltatása”, a képek szonifikációja, illetve a hangok és adatok vizualizációja ugyanerre a srófra jár, de a kortárs technológiai és módszertani eszközökkel fejlesztve még mindig tartogat újdonságokat.

Digitális paletták és a gyűjthetőség dilemmája

A legsikeresebb kortárs fényművészek között vannak magukat festőként, fotográfusként, újmédia-művészként meghatározó alkotók, de a szakmai háttér önmagában nem meghatározó, hiszen már léteznek olyan, speciálisan művészeti célra fejlesztett számítógépes környezetek, mint amilyen az építészeti tervezést digitalizáló, magyar fejlesztésű Archicad szoftvercsalád.

„Ezek egyszerre eszközei a kreatívipari szereplőknek és az autonóm művészeknek: a legimertebbek a node alapú szoftverek, például a Max Msp, a VVVV, a Touchdesigner vagy a Puredata” – sorolja a LAM Masters kurátora.

A hagyományos képzőművészeti eszközökkel és módszerekkel létrehozott alkotásokhoz hasonlóan a kortárs hang- és fényművek esztétikai, művészettörténeti értékelésénél is szempont a gyűjthetőség. „Ahogy az is, hogy az adott műtárgy gazdát is cserélhessen, miközben meghatározó, hogy az alkotás autentikus, egyszeri és megismételhetetlen, de időtálló produktum legyen. Egy videóalkotás esetén ezért folyamatosan gondoskodni kell arról, hogy a mű a technológiai változások ellenére megtekinthető maradjon – gondoljunk csak arra, hogy mit kezdünk manapság a VHS kazettára rögzített családi emlékvideóinkkal. A programkód alapú alkotásoknál még nehezebb a helyzet” – mondja Vida Szabolcs, a LAM Budapest művészeti vezetője.

Ráadásul az sem mindegy, hogy egy ilyen alkotás optimális befogadási feltételeit, magyarán a láthatóságát mennyire lehet biztosítani a különféle kiállítási körülmények között. „Egy festményt könnyebb kitenni a falra, mint egy kinetikus alkotásnak helyet biztosítani és folyamatosan karbantartani. Nem véletlen, hogy a festészet még mindig az élen van” – fogalmaz Vida.

Érzetek, észleletek és a pesti ökoszisztéma

A médiaművész szerint az art&tech mostanra a művészet fogyasztását is átalakította, kinevelve a műértők új generációját.

Az érzékszerveinkre optimalizált mobiltelefonok okán ma már természetes szomatikus élmény az érintésirány vagy a térbeli orientáció. Sztojánovits szerint a hagyományos akadémiai kanonizáció és a műkereskedelem mellett, illetve helyett a közösségi médiában létrejött „függetlenül virtuális enklávék, átmeneti autonóm zónák segítik a szelektálást a vizuális kommunikáció bábeli zűrzavarában. Az újabbnál újabb generációk, más és más fogyasztói szokásokat indukálnak, korábban ismeretlen nyelvek képződnek, és azáltal szimultán kommunikációs csatornák nyílnak meg”.

A szinergiákat kihasználva a LAM Masters célja, hogy a legmodernebb kreatív technológiák, a mérnöki tervezés és a képzőművészet szintézisén alapuló komplex módszertan mentén egy olyan, a feltörekvő nemzedék alkotóit támogató művészeti ökoszisztéma jöjjön létre, amely „felhasználja a klasszikus és a legújabb vizuális kísérletek eredményeit, és lépést tart a naponta változó technológiákkal és folyamatokkal”.