Miért látja pirosnak a legtöbb szinesztéziás az A betűt?
Kerek vagy szögletes ízűnek érződik a sült csirke? Rózsaszín vagy sötétzöld az N betű? Na és lilának, esetleg szomorúnak hallod a MÁV-szignált? Összekevered a kettes, azaz a piros metrót a hármassal, mert nálad a kettes az mindig kék? Ha a következő hétre gondolsz, alakzatba rendeződnek, vagy inkább zöldnek látszanak a hét napjai? Ha a fenti kérdések felmerülnek, nagy valószínűséggel szinesztéziával állunk szemben – ugyanúgy, mint annak idején a weimari zenekar tagjai, akiket egy anekdota szerint Liszt Ferenc arra instruált, hogy játsszanak egy kicsit kékebben.
A szinesztézia olyan érzékelési és kognitív mechanizmus, amikor egy bizonyos érzékleti modalitás, például a látás, a hallás és az ízlelés más típusú érzékelést indukál: színek hallását, formák ízlelését vagy hangok érzelmekhez kötését. Mindezt az különbözteti meg a gomba, az LSD vagy más szintetikus szerek okozta hallucinációktól, vagy az esetlegesen pszichotikus epizódok okozta szinesztéziától, hogy ez az érzékelés konzisztens: a szinesztétáknál az F betű egy életen át rozsdabarna, a hármas szám sárga vagy egy cisz hang mindig világoskék.
A kutatások szerint a népesség körülbelül 2-4 százaléka él szinesztéziával, és ennek mintegy fele a leggyakoribb változattal, a graféma-szín-szinesztéziával, vagyis amikor a betűkhöz vagy a számokhoz társítanak színeket. A tudósokat régóta foglalkoztatja, mi okozza ezt a különleges állapotot és mit árul el az emberi gondolkodásról, kreativitásról és az emberi agyról. A New Scientist június eleji cikke szerint egyre stabilabb az a konszenzus a kutatók között abban, hogy a szinesztézia, különösen annak graféma-szín-változata a kora gyerekkorban jelenik meg, szorosan összekapcsolódik a tanulással, és bizonyos szinten tanulható.
Minden szíre-szóra szín
A szinesztézia első meggyőző leírása 1812-ben készült el, és a mai Ausztria területén született Georg Tobias Ludwig Sachsnak köszönhetjük. Sachs és húga albínók voltak, „a tudományos vizsgálat tökéletes alanyai” – írta a férfi több mint kétszáz éve orvosi leírásában, amelynek egy egy rövid bekezdésében arról is megemlékezett, hogy minél egyszínűbbnek tűnhetett pigmenthiányos teste, annál élénkebb volt a fantáziája: amikor szavakkal, számokkal és hangjegyekkel került kapcsolatba, színezett képek jelentek meg a fejében.
Bár Sachs leírását akkoriban inkább kuriózumként, mintsem tudományos eredményként kezelték, 70 évvel később a mára diszkreditálódott Francis Galton, az eugenika atyja kezdett a szinesztézia tanulmányozásába. Arra gyanakodott, hogy tanult tulajdonságról van szó, és hogy a szinesztézia a kognitív feladatok hatékonyabb megoldásában segíthet. Galtont lenyűgözte az érzékleti modalitások vegyülése, kortársait viszont nem annyira, így a szinesztézia iránti tudományos érdeklődés a 20. század nagy részében gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Ezt Richard Cytowic neurológus 1989-ben kiadott könyve változtatta meg egy csapásra, és a kilencvenes évek óta élénkülő kutatásoknak köszönhetően – mára mintegy 50-100 tanulmány születik a témában évente – egyre többet tudunk a szinesztéziáról.
Például azt, hogy Galton sejtései nem is álltak olyan messze az igazságtól: a legutóbbi kutatások szerint a graféma-szín-szinesztézia ténylegesen a tanuláshoz kapcsolódik. Ez bontakozott ki Julia Simnernek, a Sussex-i Egyetem munkatársának nagyívű kutatásából: az egyik legjelentősebb szinesztéziakutató éveken keresztül követte nyomon, hogyan alakul ki a graféma-szín-szinesztézia gyerekeknél. A több mint kétezer gyerek bevonásával elvégzett kutatás, amelyet a skót kormány hosszú távú utánkövetéses vizsgálata keretében bonyolítottak le, arra jutott, hogy a gyerekek egy részénél öt éves kor körül kezdődött a színek és a betűk összepárosítása – épp akkor, amikor elkezdtek a formális oktatással ismerkedni.
Az agy legtöbbször kiszelektálja
Azok a gyerekek, akik elkezdik a betűket, a számokat és más absztrakt képződményeket színekkel párosítani, 2-3 százalékkal jobban teljesítenek a kognitív feladatokban – mondta Simner a New Scientistnek. Nem zsenik, de magasabb pontszámokat érnek el a kreativitást mérő teszteken, és jobban teljesítenek a szókincs fejlesztésében is, mint társaik. Nicholas Root, az Amszterdami Egyetem kutatója szerint ennek az lehet az oka, hogy a színekhez párosított betűk könnyebben előhívhatók a memóriából.
Ha a szinesztéziának ennyi előnye van, felmerül a kérdés, hogy miért nem párosítja minden írni-olvasni tanuló gyerek színekkel a betűket és a számokat. Simner kutatása arra világított rá, hogy 23 emberből mindössze 1 érzékeli tudatosan az érzékleti modalitások szinesztéziás vegyülését. A tudósok szerint ez a tulajdonság részben a genetikai háttér miatt, részben pedig az angolul „pruningnak”, magyarul talán szinaptikus metszésnek fordítható jelenségnek köszönhető. Ez az a folyamat, amikor az idegsejtek közötti kapcsolatok, vagyis szinapszisok közül gyakran az idegsejtekkel együtt kiszelektálódnak azok a kapcsolatok, amelyek funkcionálisan nem igazolódnak be, vagyis eltűnnek azok a hálózatok, amelyeket az agy kevesebbszer használ. A kutatók szerint ennek az lehet a magyarázata, hogy az agy így igyekszik hatékonyabbá tenni működését.
Így a kutatók szerint könnyen lehet, hogy kora gyerekkorban sokkal többen tapasztalják a szinesztéziát, mivel a fejlődő agyban rengeteg szinapszis alakul ki, amelyek közül aztán kiszelektálódnak a kevésbé használtak. Ha azonban az agy a későbbiekben kevesebbet szelektál a szinapszisok között, az egyes agyterületek is átjárhatóbbakká válnak, ez pedig teret adhat a szinesztéziának.
Robert Wiley, az észak-karolinai Greensboro Egyetem tanulással foglalkozó kutatója szerint plauzibilisnek tűnik az elképzelés, hiszen a tanulás rengeteg fajtája asszociáción alapul, és az agyi képalkotással dolgozó kutatásokból tudjuk, hogy az írás és az olvasás elsajátítása a gyerekek agyát drasztikusan, látható módon áthuzalozza.
Mindenki máshogy szinesztéziás, vagy mégsem?
Simner és kollégái kutatásaiból az is kiderült, hogy minden szinesztéziás más asszociációkat használ. Van, akinél a nulla fehér, másoknál a kilences vagy a H betű. A variációk ellenére azonban mára az is kiderült, hogy a graféma-szín-szinesztéták néhány betű színét ugyanolyannak látják, és a kutatók szerint ez izgalmas bepillantást enged abba, hogyan működik az emberi agy.
Root kutatása szerint a magas jövedelmű országokban a kulturális sztereotípiák sok kislányt ösztönöznek arra, hogy a rózsaszín árnyalatait lássák kedvenc színüknek, és az is nagyon gyakori a gyerekeknél, hogy az ábécé tanulásakor a keresztnevük első betűjét minden más betű előtt megjegyzik, és ezt a betűt használják arra, hogy megkülönböztessék a nevüket másokétól. Amikor Root és kutatócsoportja angolul beszélő szinesztéziás nőket vizsgált, kiderült, hogy 4,4-szer nagyobb a valószínűsége, hogy keresztnevük első betűjét rózsaszínnek lássák, mint bármilyen más betűnél. Ez a kora gyerekkorban bevésődött asszociáció annyira erős, hogy még akkor is megmarad, amikor a gyerek már rég kinőtte a rózsaszín korszakát.
A holland kutató szerint tehát az egyes asszociációk véletlenszerűnek tűnhetnek, de valójában egyáltalán nem azok. A latin ábécét tanuló szinesztéziások között például gyakori, hogy az A betűt pirosnak látják. Root szerint ez azért van, mert ez az első, amit egy kisgyerek megtanul, úgyhogy ahhoz, hogy emlékezzen a betűre, ezt a feltűnő színt ragasztja rá. A koreai ábécében az első betűt például g-nek vagy k-nak ejtik, és a holland kutató dél-koreai szinesztéziásokkal végzett munkája során úgy találta, hogy ők hajlamosabbak a piros színt ezzel a betűvel asszociálni. Root és kutatótársai mára mintegy 20 különböző írásos rendszert vizsgáltak meg, és a szinesztéziások az első betűhöz általában mindegyik írásrendszerben pirosat társítanak. Ezen túl a kutatók azt is megfigyelték, hogy a hasonló formák hasonló színeket vesznek fel, és a többnyelvű kisgyerekek hasonló árnyalatokat kapcsolnak hasonlóan kimondott betűkhöz.
Lehet, hogy tanulható
Ezek a tapasztalatok mind azt támasztják alá, hogy a graféma-szín-szinesztézia a tanulást elősegítő eszköz, Root és munkatársai pedig arra is rájöttek, hogy a betűk és színek közötti asszociációkra nem szinesztéziások is képesek - sőt, néhány kutatás már azt is megmutatta, hogy ez a fajta összekapcsolás készségszinten is tanulható. A holland kutatócsoport egy publikálásra váró kutatásban 51 angolul beszélő, tesztek alapján nem szinesztéziás amerikai diákot kért meg arra, hogy kapcsoljon össze kilenc betűt a szerinte hozzá tartozó színnel. Root meglepetésére a diákok olyan asszociációkkal dolgoztak, mint a szinesztéziások: többnyire az A betűhöz kapcsolták a pirosat, a B betűhöz a kéket és a Z betűhöz a feketét.
Ez nem újdonság: Simner és más szinesztézia-kutatók is jutottak már hasonló eredményre. Néhány korai tanulmány arra is rámutatott, hogy a szinesztéziások és a többiek között az az egyik lényeges különbség, hogy a szinesztéziások nagyon konzisztensek az asszociációikban, bár Root és munkatársai a legutóbbi, amerikai diákokkal 9 betűvel végzett kutatásukban azt találták, hogy a diákok 41 százaléka konzisztensen ugyanazokat a színeket választotta az adott kilenc betűhöz, és választásaikban magabiztosak is maradtak.
A holland kutató szerint így érdemes lenne kitágítani a szinesztézia határait, és a definícióját is másként kellene megfogalmazni. „A szinesztétát nem az teszi különlegessé, hogy valaki pirosnak gondolja az A betűt, vagy hogy bizonyos hasonló hangokhoz hasonló színeket társít, hanem az, hogy ezzel tisztában van” – mondta. Root szerint a szinesztéziások csupán minden más ember könnyebben kutatható változatai, és ez arra is utal, hogy a kutatások új perspektívát nyithatnak a tudatos és a tudat mélyén rejlő tartalmak különbségeinek vizsgálatához. Mankin szerint a szinesztéziás élmény kutatása ténylegesen bepillantást enged abba, hogyan dolgoznak azok az agyi hálózatok, amelyek beszélni vagy gondolkodni segítenek minket – nemcsak a szinesztéziásokat, hanem mindannyiunkat.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
Rejtélyes néma gif: minden ötödik ember hallja. Te hallod?
Hogyan lehet hallani valamit, aminek nincs hangja? A magyarázat: a csodálatos szinesztézia.
Tudom, hogy milyen egy alma, tudom, hogy piros, csak nem látom magam előtt
Becslések szerint az emberek 0,7 százaléka tapasztalja a különös jelenséget, az afantáziát, ami nem korlátozódik a vizualitásra: van, aki kedvenc dalának felidézésekor a zenét nem hallja a fejében. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem kutatói évek óta igyekeznek feltárni, milyen hatásai vannak az afantáziának és ellenpárjának, a hiperfantáziának az érintettek személyiségére, szociális interakcióira és tanulási képességeire.
Akik nem tudnak képeket összerakni a fejükben – megfejtették az afantázia és a hiperfantázia titkát
Az emberek 2,6 százaléka él hiperrealisztikus képeket közvetítő képzeletvilággal, míg körülbelül 0,7 százalékuk tapasztalja az afantáziát. Ez az az állapot, amikor valaki előtt nem egy piros alma képe jelenik meg, ha arra gondol, hanem csak érzi a sötétben az alma alakját.