Miért látja pirosnak a legtöbb szinesztéziás az A betűt?
Kerek vagy szögletes ízűnek érződik a sült csirke? Rózsaszín vagy sötétzöld az N betű? Na és lilának, esetleg szomorúnak hallod a MÁV-szignált? Összekevered a kettes, azaz a piros metrót a hármassal, mert nálad a kettes az mindig kék? Ha a következő hétre gondolsz, alakzatba rendeződnek, vagy inkább zöldnek látszanak a hét napjai? Ha a fenti kérdések felmerülnek, nagy valószínűséggel szinesztéziával állunk szemben – ugyanúgy, mint annak idején a weimari zenekar tagjai, akiket egy anekdota szerint Liszt Ferenc arra instruált, hogy játsszanak egy kicsit kékebben.
A szinesztézia olyan érzékelési és kognitív mechanizmus, amikor egy bizonyos érzékleti modalitás, például a látás, a hallás és az ízlelés más típusú érzékelést indukál: színek hallását, formák ízlelését vagy hangok érzelmekhez kötését. Mindezt az különbözteti meg a gomba, az LSD vagy más szintetikus szerek okozta hallucinációktól, vagy az esetlegesen pszichotikus epizódok okozta szinesztéziától, hogy ez az érzékelés konzisztens: a szinesztétáknál az F betű egy életen át rozsdabarna, a hármas szám sárga vagy egy cisz hang mindig világoskék.
A kutatások szerint a népesség körülbelül 2-4 százaléka él szinesztéziával, és ennek mintegy fele a leggyakoribb változattal, a graféma-szín-szinesztéziával, vagyis amikor a betűkhöz vagy a számokhoz társítanak színeket. A tudósokat régóta foglalkoztatja, mi okozza ezt a különleges állapotot és mit árul el az emberi gondolkodásról, kreativitásról és az emberi agyról. A New Scientist június eleji cikke szerint egyre stabilabb az a konszenzus a kutatók között abban, hogy a szinesztézia, különösen annak graféma-szín-változata a kora gyerekkorban jelenik meg, szorosan összekapcsolódik a tanulással, és bizonyos szinten tanulható.
Minden szíre-szóra szín
A szinesztézia első meggyőző leírása 1812-ben készült el, és a mai Ausztria területén született Georg Tobias Ludwig Sachsnak köszönhetjük. Sachs és húga albínók voltak, „a tudományos vizsgálat tökéletes alanyai” – írta a férfi több mint kétszáz éve orvosi leírásában, amelynek egy egy rövid bekezdésében arról is megemlékezett, hogy minél egyszínűbbnek tűnhetett pigmenthiányos teste, annál élénkebb volt a fantáziája: amikor szavakkal, számokkal és hangjegyekkel került kapcsolatba, színezett képek jelentek meg a fejében.
Bár Sachs leírását akkoriban inkább kuriózumként, mintsem tudományos eredményként kezelték, 70 évvel később a mára diszkreditálódott Francis Galton, az eugenika atyja kezdett a szinesztézia tanulmányozásába. Arra gyanakodott, hogy tanult tulajdonságról van szó, és hogy a szinesztézia a kognitív feladatok hatékonyabb megoldásában segíthet. Galtont lenyűgözte az érzékleti modalitások vegyülése, kortársait viszont nem annyira, így a szinesztézia iránti tudományos érdeklődés a 20. század nagy részében gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Ezt Richard Cytowic neurológus 1989-ben kiadott könyve változtatta meg egy csapásra, és a kilencvenes évek óta élénkülő kutatásoknak köszönhetően – mára mintegy 50-100 tanulmány születik a témában évente – egyre többet tudunk a szinesztéziáról.
Például azt, hogy Galton sejtései nem is álltak olyan messze az igazságtól: a legutóbbi kutatások szerint a graféma-szín-szinesztézia ténylegesen a tanuláshoz kapcsolódik. Ez bontakozott ki Julia Simnernek, a Sussex-i Egyetem munkatársának nagyívű kutatásából: az egyik legjelentősebb szinesztéziakutató éveken keresztül követte nyomon, hogyan alakul ki a graféma-szín-szinesztézia gyerekeknél. A több mint kétezer gyerek bevonásával elvégzett kutatás, amelyet a skót kormány hosszú távú utánkövetéses vizsgálata keretében bonyolítottak le, arra jutott, hogy a gyerekek egy részénél öt éves kor körül kezdődött a színek és a betűk összepárosítása – épp akkor, amikor elkezdtek a formális oktatással ismerkedni.
Az agy legtöbbször kiszelektálja
Azok a gyerekek, akik elkezdik a betűket, a számokat és más absztrakt képződményeket színekkel párosítani, 2-3 százalékkal jobban teljesítenek a kognitív feladatokban – mondta Simner a New Scientistnek. Nem zsenik, de magasabb pontszámokat érnek el a kreativitást mérő teszteken, és jobban teljesítenek a szókincs fejlesztésében is, mint társaik. Nicholas Root, az Amszterdami Egyetem kutatója szerint ennek az lehet az oka, hogy a színekhez párosított betűk könnyebben előhívhatók a memóriából.
Ha a szinesztéziának ennyi előnye van, felmerül a kérdés, hogy miért nem párosítja minden írni-olvasni tanuló gyerek színekkel a betűket és a számokat. Simner kutatása arra világított rá, hogy 23 emberből mindössze 1 érzékeli tudatosan az érzékleti modalitások szinesztéziás vegyülését. A tudósok szerint ez a tulajdonság részben a genetikai háttér miatt, részben pedig az angolul „pruningnak”, magyarul talán szinaptikus metszésnek fordítható jelenségnek köszönhető. Ez az a folyamat, amikor az idegsejtek közötti kapcsolatok, vagyis szinapszisok közül gyakran az idegsejtekkel együtt kiszelektálódnak azok a kapcsolatok, amelyek funkcionálisan nem igazolódnak be, vagyis eltűnnek azok a hálózatok, amelyeket az agy kevesebbszer használ. A kutatók szerint ennek az lehet a magyarázata, hogy az agy így igyekszik hatékonyabbá tenni működését.
Így a kutatók szerint könnyen lehet, hogy kora gyerekkorban sokkal többen tapasztalják a szinesztéziát, mivel a fejlődő agyban rengeteg szinapszis alakul ki, amelyek közül aztán kiszelektálódnak a kevésbé használtak. Ha azonban az agy a későbbiekben kevesebbet szelektál a szinapszisok között, az egyes agyterületek is átjárhatóbbakká válnak, ez pedig teret adhat a szinesztéziának.
Robert Wiley, az észak-karolinai Greensboro Egyetem tanulással foglalkozó kutatója szerint plauzibilisnek tűnik az elképzelés, hiszen a tanulás rengeteg fajtája asszociáción alapul, és az agyi képalkotással dolgozó kutatásokból tudjuk, hogy az írás és az olvasás elsajátítása a gyerekek agyát drasztikusan, látható módon áthuzalozza.
Mindenki máshogy szinesztéziás, vagy mégsem?
Simner és kollégái kutatásaiból az is kiderült, hogy minden szinesztéziás más asszociációkat használ. Van, akinél a nulla fehér, másoknál a kilences vagy a H betű. A variációk ellenére azonban mára az is kiderült, hogy a graféma-szín-szinesztéták néhány betű színét ugyanolyannak látják, és a kutatók szerint ez izgalmas bepillantást enged abba, hogyan működik az emberi agy.
Root kutatása szerint a magas jövedelmű országokban a kulturális sztereotípiák sok kislányt ösztönöznek arra, hogy a rózsaszín árnyalatait lássák kedvenc színüknek, és az is nagyon gyakori a gyerekeknél, hogy az ábécé tanulásakor a keresztnevük első betűjét minden más betű előtt megjegyzik, és ezt a betűt használják arra, hogy megkülönböztessék a nevüket másokétól. Amikor Root és kutatócsoportja angolul beszélő szinesztéziás nőket vizsgált, kiderült, hogy 4,4-szer nagyobb a valószínűsége, hogy keresztnevük első betűjét rózsaszínnek lássák, mint bármilyen más betűnél. Ez a kora gyerekkorban bevésődött asszociáció annyira erős, hogy még akkor is megmarad, amikor a gyerek már rég kinőtte a rózsaszín korszakát.
A holland kutató szerint tehát az egyes asszociációk véletlenszerűnek tűnhetnek, de valójában egyáltalán nem azok. A latin ábécét tanuló szinesztéziások között például gyakori, hogy az A betűt pirosnak látják. Root szerint ez azért van, mert ez az első, amit egy kisgyerek megtanul, úgyhogy ahhoz, hogy emlékezzen a betűre, ezt a feltűnő színt ragasztja rá. A koreai ábécében az első betűt például g-nek vagy k-nak ejtik, és a holland kutató dél-koreai szinesztéziásokkal végzett munkája során úgy találta, hogy ők hajlamosabbak a piros színt ezzel a betűvel asszociálni. Root és kutatótársai mára mintegy 20 különböző írásos rendszert vizsgáltak meg, és a szinesztéziások az első betűhöz általában mindegyik írásrendszerben pirosat társítanak. Ezen túl a kutatók azt is megfigyelték, hogy a hasonló formák hasonló színeket vesznek fel, és a többnyelvű kisgyerekek hasonló árnyalatokat kapcsolnak hasonlóan kimondott betűkhöz.
Lehet, hogy tanulható
Ezek a tapasztalatok mind azt támasztják alá, hogy a graféma-szín-szinesztézia a tanulást elősegítő eszköz, Root és munkatársai pedig arra is rájöttek, hogy a betűk és színek közötti asszociációkra nem szinesztéziások is képesek - sőt, néhány kutatás már azt is megmutatta, hogy ez a fajta összekapcsolás készségszinten is tanulható. A holland kutatócsoport egy publikálásra váró kutatásban 51 angolul beszélő, tesztek alapján nem szinesztéziás amerikai diákot kért meg arra, hogy kapcsoljon össze kilenc betűt a szerinte hozzá tartozó színnel. Root meglepetésére a diákok olyan asszociációkkal dolgoztak, mint a szinesztéziások: többnyire az A betűhöz kapcsolták a pirosat, a B betűhöz a kéket és a Z betűhöz a feketét.
Ez nem újdonság: Simner és más szinesztézia-kutatók is jutottak már hasonló eredményre. Néhány korai tanulmány arra is rámutatott, hogy a szinesztéziások és a többiek között az az egyik lényeges különbség, hogy a szinesztéziások nagyon konzisztensek az asszociációikban, bár Root és munkatársai a legutóbbi, amerikai diákokkal 9 betűvel végzett kutatásukban azt találták, hogy a diákok 41 százaléka konzisztensen ugyanazokat a színeket választotta az adott kilenc betűhöz, és választásaikban magabiztosak is maradtak.
A holland kutató szerint így érdemes lenne kitágítani a szinesztézia határait, és a definícióját is másként kellene megfogalmazni. „A szinesztétát nem az teszi különlegessé, hogy valaki pirosnak gondolja az A betűt, vagy hogy bizonyos hasonló hangokhoz hasonló színeket társít, hanem az, hogy ezzel tisztában van” – mondta. Root szerint a szinesztéziások csupán minden más ember könnyebben kutatható változatai, és ez arra is utal, hogy a kutatások új perspektívát nyithatnak a tudatos és a tudat mélyén rejlő tartalmak különbségeinek vizsgálatához. Mankin szerint a szinesztéziás élmény kutatása ténylegesen bepillantást enged abba, hogyan dolgoznak azok az agyi hálózatok, amelyek beszélni vagy gondolkodni segítenek minket – nemcsak a szinesztéziásokat, hanem mindannyiunkat.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: