Ritka irodalomtörténeti kincs: sosem közölt riport került elő az agyműtétje után lábadozó Karinthy Frigyesről
Karinthy Frigyest 1936. május 4-én műtötte meg Stockholmban Herbert Axel Olivecrona, a kor agysebész világsztárja. A sikeres beavatkozás hírével a következő napokban tele voltak a magyarországi újságok. Az alábbiakban elsőként publikált – a Petőfi Irodalmi Múzeum Nagy Lajos-hagyatékában kéziratként fennmaradt – riportot 1936 nyarán, nem sokkal az agyműtéten átesett Karinthy hazaérkezése után vette fel Nagy Lajos, az író szintén író barátja.
A keletkezés pontosabb behatárolásában a riport szövege igazít el, ami az akkoriban népszerű Surányi Miklós író halálának említése miatt nem készülhetett korábban, mint június 23. Nagy Lajos azt írja, hogy „legutóbb” három hónappal korábban találkozott Karinthyval, ami a stockholmi kórházi felvételének dátumát (április 27.) és az utazást tekintve nem lehetett később, mint április közepe. Ez pedig egybevág azzal, amit Karinthy kilenc héttel az agyműtétje után Olivecronához írott egyik levelében említett, hogy hazaérkezése után (június 20.) még három hétig Hűvösvölgyben lábadozott. Nagy Lajos mindenképpen ezt követően látogathatta meg csak Karinthyt, mégpedig az otthonában, ami az ajtókiírás említéséből egyértelműen következik.
Hogy miért nem publikálta a riportot? Alighanem mire le tudta gépeltetni, már el is késett vele, kifutott az időből. Persze az is közrejátszhatott, hogy műtétje után majdnem napra pontosan egy hónappal Karinthy már dolgozott, azaz írt, a nagy érdeklődésre való tekintettel – mi másról, mint – a műtétjéről.
„Hogy nemcsak a magam, az emberek szemében is újjászülettem, annak egy bámulatos jelét látom, egészen pongyolán, sőt cinikusan szólva megállapítom, hogy első, ifjonti bemutatkozásom, a hírhedt »Így írtok ti« óta nem volt írói minőségemben ilyen sikereim, mint ezzel az agyoperációval. A sok drága, aranyos, szívetmelegítő levélből, amikkel barátok, képzelt ellenségek, sőt az ellenségeknél veszélyesebb közömbös ismerősök és idegenek elárasztottak, kiderül, hogy Pesten néhány napig megint komolyan népszerű voltam” – írta az Új életet kezdek című kolumnás cikkében, a Pesti Napló 1936. június 7-i számában.
A sikeres műtétje óta a sajtóban néha „agyafúrtnak” becézett író ugyanis amint tehette, újra munkába állt, és sorra jelentkezett cikkeivel – önmagáról és műtétje utáni élményeiről. Aztán szeptember 27-én a Pesti Naplóban megkezdte az Utazás a koponyám körül című regényének közlését is. Nagy Lajos riportja így végképp okafogyottá vált. A teljes képhez tartozik még, hogy Karinthy váratlan halála (1938. augusztus 29.) után Nagy Lajos hosszú és megrendítő írással búcsúzott barátjától a Nyugatban.
„[…] Mindig szeretett volna valami más is lenni, mint író. Hogy kiváló műveket írt, azt természetesnek, igen egyszerűnek, már-már köznapinak tarthatta s kielégületlen szomjúsággal vágyott valami nagyra: kávéházi sakkbajnok, tornász, tudós, atléta, politikus, repülő, operatőr, énekes, lovag, krakéler, sőt szép ember szeretett volna lenni. Időnként hitt is abban, hogy mindehhez meg is van a képessége. Apró csalafintaságokkal is hajlandó volt menteni az illúzióit. Ha jó játszóval sakkozott s természetesen csakhamar rosszul állt számára a játszma, tréfásan, mégis félig komolyan tette meg az ajánlatot: »Kérlek, add fel, mert elvesztem!« […] Hát... nem volt szép ember, most már meg lehet mondani. De akik ismerték, azoknak fogalmuk sem lehetett a külsejéről. Mert azok benne csak azt értékelhették, akit bearanyozott az okossága és nyájassága. Szellemének és lelkének megnyilvánulásaiban megvolt mindaz a groteszk, ami a testiségében. De szellemi és lelki megnyilvánulásai élvezetesek voltak, így aztán, mondhatni, általuk megszépült Karinthy. Kusza hajával, hunyori apró szemével, ritkás zilált fogaival, duzzadt ajkával, tömzsi alakjával s hintázó járásával, úgy ahogy volt, amilyenre sikerült, úgy tetszett nekünk.”
A most közölt és elsőre nem különösebben izmosnak tűnő riportban azért mai szemmel is akad néhány fontos vagy érdekes apróság. Például, hogy Karinthy a műtétje után is dohányzott; vagy épp Max Schmeling, a legendás boxbajnok említése, aki – némi anakronizmussal – a német Papp Laci volt, vagy fordítva. És hogy elhitte a pletykát, hogy Sztálint is Olivecrona műtötte. Évekkel később, egy 1978-as interjúban fia, a Ciniként ismert Karinthy Ferenc rá is kérdezett a svéd professzornál, aki nevetve mesélte el a prózai valóságot: csak egy beosztottról volt szó, és nála nem kellett agyműtét.
A meg nem jelent riport
Nagy Lajos: A lábadozó Karinthy
Azt hittem, hogy hazaérkezése után vidáman, viccelődve, frissen és kövéren állít be a kávéházba, ahol három hónappal ezelőtt láttam utoljára, súlyos betegen. Ebben a várakozásomban csalatkoztam. Hazajött ugyan Pestre, de mindmáig nem mutatkozott a kávéházban, otthon hevert, üldögélt. Nem tetszett nekem a dolog. Hallottam ugyan híreket arról, hogy gyomormérgezést kapott Londonban s ez a betegség okozott visszaesést az állapotában. De kérdés, nem a kellemetlen valóságot akarták-e ezzel szépíteni.
Régi rossz beteglátogató vagyok, ha valakinek reménytelen az állapota, azt bizony már föl sem keresem, mert hiszen használni neki nem tudok s a vigasztalan szenvedés lesújt. Előbb nagy körültekintéssel állapítottam tehát meg, hogy mi van Karinthynál, hogy’ áll, s amikor mindenfelől úgy informáltak, hogy csakugyan gyógyul s komoly veszély már nem fenyegeti, csak akkor kerestem fel. Ő tudja ezt a gyengeségemet s éppen azért nagyon megörült, amikor beállítottam hozzá. Na, ha a Lajos eljött, akkor már csakugyan nincsen semmi baj! – kiáltott fel, igen helyesen.
De azért még nem volt minden rendben. Sovány sápadt és gyenge volt Karinthy. Halkan és a szokásosnál magasabb, afféle nyöszörgősre hajló hangon beszélt, nem viccelt, hanem érzelmes volt, csaknem szentimentális. Túlságos respektussal emlékezett meg betegségről és halálról. Idegen embereknek az újságban olvasott halálesete is foglalkoztatta. Surányi Miklósról beszélt, akinek halála leverőleg hatott rá. Betegekről érdeklődött s láttam, hogy barátai és ismerősei súlyos betegekről is kedvező híreket mondtak neki.
Még mindig foglalkoztatja a szörnyű élmény, amelyen átesett. Három hónappal ezelőtt, amikor a kávéházban utoljára találkoztunk, már tisztában volt betegségével. Tudta, hogy abból aligha van gyógyulás, hogy vakság, bénulás és hosszú kínos szenvedés vár rá, és ha valami segíthet, az csak az életveszélyes, súlyos operáció. Orvosi könyvekből, de meg hallomásokból is megtudta, hogy az agydaganat-műtétek 70-71 százalékban halálosak. Elkészült a halálra, de felkészült az életmentő akcióra is. Hogy most él és a gyógyulás útján van, azt elsősorban rendkívüli intelligenciájának köszönheti. Nem adta meg magát sorsának, kereste a szabadító utat és rátalált a lehető legjobbra. Mindenekelőtt megállapította, hogy a legsikeresebb agysebész Bostonban él és Cushingnak hívják. Azonban Bostonba utazni, az erejét felülmúló vállalkozásnak látszott. Kísérővel együtt rengeteg a költség, fárasztó az utazás, sokáig is tart, holott az operáció már sürgőssé vált, mert a szeme rohamosan romlott. Megállapította azután, hogy él Stockholmban Cushingnak egy elsőrangú tanítványa, egy Olivecrona nevű sebész-tanár, kinek operációs eredményei épp oly jók, mint a mesteréé.
A diagnózis pontos megállapítására Pötzlhöz ment, Bécsbe. Itt derült ki, hogy úgynevezett cista (vízhólyag) és azon belül egy angióma (érdaganat) van a kisagyában. Ezzel a diagnózissal érkezett meg Olivecronához, még idejekorán.
Stockholmban egy hétig még vizsgálták s azután május első felében történt meg az operáció! Mindnyájan olvastuk, hogy a műtét négy óra hosszat tartott s altatás nélkül történt. Azt mondja, hogy nem fájt! De mégis borzalmas volt. Maga a fúrás és a koponyacsontdarabok letördelése szörnyű inzultus volt. A tanár időnként megkérdezte tőlem, – meséli, – hogy hogyan érzem magam. Gépiesen felelgettem, hogy „ich danke, ganz gut.” De egyszer csak csodálkozva vettem észre, hogy magasabb és magasabb, végül egész kisgyerekes hangon felelek, azután elájultam.
Elmondja, hogy mialatt Bécsben, Pötzlnél, időzött, minden beteg, akit agydaganat ellen operáltak, meghalt. Olivecronának ellenben négyheti stockholmi tartózkodása alatt egyetlenegy betege sem halt meg.
Igaz a hír, amit olvastunk, hogy Olivecrona operálta meg Sztálint, ugyancsak agydaganat ellen. Repülőgépen ment Moszkvába, magával vitte speciális műszereit. Maga Olivecrona persze nem nyilatkozik ebben az ügyben, mert az orvosi titoktartás köti, de az eset a klinikáján köztudomású.
Hát rettentően imponál Karinthynak Olivecrona. Ez már valóságos mazochizmus. Érdekesnek találja a mesterségében azt, hegy voltaképpen ugyanazt csinálja, amit ősei, a vikingek évszázadokon át műveltek. Azok is fúrták és repesztették a koponyákat, Olivecrona lényegi újítása csupán az, hogy ő a maga munkáját gyógyítás céljából végzi.
Ez után a beszélgetés után másodszor is meglátogattam Karinthyt, öt nap múlva. Ekkor derült ki, hogy az operáció teljes sikerrel járt s barátunk most már rohamosan gyógyul. Pompás kondícióban volt az ötnapelőttihez viszonyítva. Hangja frissen cseng, arca üde, hízott is, élénken beszél, javul a kedélye.
Az asztalán Strindberg egy könyve hevert. Tehát svéd íróktól olvas. Szerelmes lett Svédországba, elragadtatással beszél róla. Azaz csak kezd beszélni, mert ezt a témát abbahagyja.
„Micsoda egy ország. Képzeld, nem kell fizetni a telefonért. Itt meg, amint hazajövök látom, hogy felemelték a villamosjegy árát!”
Azután:
„Képzeld, leszállították az adót! És befizetett adókat visszafizettek!”
Elég, többet ne! Nem bírom hallgatni – tiltakoztam.
„És én nem is merem mondani tovább” – rebegte s más témára tért.
Az emberektől azért itthon is el van ragadtatva. Sok részvét, segítő hajlam és jóság van az emberekben! – állítja. Mindenesetre jellemző, hogy azt egy ilyen élménnyel kapcsolatban kellett fölfedeznie. Figyelmeztetem rá, hogy amikor az ajtaján csöngettem, láttam a jólismert cédulát kiragasztva: „Koldusoknak nem adok, adományom a karitásznál”. Nevet. Azért nincs baj – mondja –, a pumpolóim már naponta fölkeresnek.
A napi cigaretta adagja a múltkor még egy volt, most már kettő. De azért – elégedetlenkedik, – még mindig vannak kis közérzeti zavarai s gyengének érzi magát. Firtattam a zavarokat, hát kiderült, hogy tulajdonképpen azzal nincs megelégedve, hogy nem olyan erős, mint Schmehling. Megnyugtatom afelől is, hogy ez az állapot huzamos ideig el fog tartani csaknem mindnyájunknál.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: