A Ludwig Múzeumban Kis magyar kockológia címen május 18-án nyílt kiállítás az 1960-as, 1970-es évek tipikus magyarországi családi háztípusának képzőművészeti megjelenítésével foglalkozik. Bár a sajtóanyag szerint a tárlat célja a „preurbán-posztfolklór esztétika sajátos szemantikájának vizsgálata”, a Készman József kurátor és munkatársai által összegyűjtött művek szerencsére magukért beszélnek, így nem szükséges akadémiai magasságokba emelkedni ahhoz, hogy megfejthessük, mit üzennek a mának a Kádár-kori modernitás ma is álló hajlékai.

A kiállítás „megkísérli újraértelmezni és összekötni a múlt adottságait a jelen kérdéseivel, egyben másként tekinteni egy meghatározó kulturális mintázatra”.

10x10

A magyar falvak látképét máig meghatározó sátortetős épületeket ugyan a városok külső területein is építettek a 20. század második felében, a házak mégis a magyar vidéket alakították át történeti léptékben páratlanul rövid idő alatt.

Valuch Tibor társadalomtörténész a 2013-as Magyar hétköznapok című könyvében így írja le az archetípust:

„Az utcafronton két szoba, az udvari részen a konyha, gyakran egy újabb szoba, valamint a kamra és a fürdőszoba kapott helyet. Az ablakok mérete jól érzékelhetően növekedett, de ebben a modernizáló szándék mellett legalább akkora szerepe volt annak is, hogy a nyílászárók rendszerint egy méretben voltak kaphatók. A korábbi téglalap alaprajz 8-szor 8 méteres vagy 10-szer 10 méteres négyzetre változott”.

„Ha formai szempontból nézzük, úgy a négyzetes alaprajz a fő specifikum, de legalább ennyire jellemző a sátortető és a »városias«, szintén négyzetes ablak. Ha történetileg, akkor az 1950-es évekről és a második szövetkezetesítés utáni másfél-két évtizedről van szó. Építészettörténetileg lehet a népi építészet utolsó, vagy a modernizálódó falu első háztípusa, illetve az átmenet korának képviselője. Néprajzilag a háztáji gazdaságban még aktív, de már a paraszti létből kivetkőző generáció építészetéről beszélhetünk. Szociológiai értelemben a kockaház a falu urbanizálódásának szimbóluma, a kialakított, de még nem használt fürdőszobák, nappalik és presztízskonyhák időszaka. A lakáshelyzet felől közelítve a városok tömeges lakótelep-építésének vidéki megfelelője” – mondta két éve a Qubitnek a magyar vidéket máig meghatározó építménytípusról Tamáska Máté, építészetszociológus.

Műépítészeti mostoha

A Ludwig Múzeum kiállítási brossúrája szerint akarva-akaratlanul, de a „magyarországi szocreál utáni műépítészet által lenézett »mostohagyermek« a múlt század legmaradandóbb építészeti formájának bizonyult. Bárhogyan is viszonyulunk a kockaházhoz, az épített kulturális örökségünk része”.

Nem véletlen, hogy ezek a sablonépületek ihlették a hazai építészettörténet közelmúltjának egyik legendás fricskáját. Az építészként, díszlettervezőként nemzetközileg ismert Rajk László 1977-ben állt elő a Ludwigban is kiállított koncepciójával, amely szakmailag alaposan kidolgozott indoklással azt javasolta, hogy egy-egy tetejére állított Kádár-kockával lehetne megtörni a falvak utcaképének egyhangúságát.

A Ludwig tárlatán a Rajk-terv alapján elkészült teremméretű makett is látható, pontosabban az 1977-es A feje tetejére állított kockaház 2024-ben Egy békés ház címen megvalósított háromdimenziós inkarnációja.

Kocka-folklór

A társadalomkutatók szerint a kockaházak társadalma egy sajátos „utóparasztosodási” mintázatot mutat. Az 1960-as évek második felében még jellemző volt, hogy a korábbi tisztaszobák mintájára az új épületek tisztaházként szolgáltak, a benne lakók pedig a ház végében meghagyott vagy újraépített nyárikonyhákban töltötték a téesz-műszak után háztáji gazdálkodással megtoldott napjaikat.

A kutatások szerint a kaláka köti leginkább a kockaházakat a hagyományos paraszti kultúrához. A rokoni, komasági kapcsolaton, a szomszédságon alapuló közösségi építkezésekbe az 1960-as évektől egyre inkább a munkahelyi brigádok is bekapcsolódtak. Mint ismert, a kaláka egy szokásokon alapuló munkakölcsön, amely az idősebbektől áramlik a fiatalok felé. Előnye, hogy a fiatal házasok viszonylag hamar fedélhez jutnak, cserébe ők pedig akár évtizedekig is visszajárnak viszonozni a munkát rokonokhoz, barátokhoz.

A kalákát egyszerűsítette, ha egy-egy utcában a szomszédok egyszerre építkeztek, így nagy tételben olcsóbban tudták az anyagot megvásárolni. Vagy éppen megszerezni.

Szimbólumkincs

A 20. századi falusi építészetet a szakirodalomban a dialektusok elhagyásával, a háztípusok integrációjával írják le. Az uralkodó értelmezés szerint a kockaház ennek az uniformizálódásnak a betetőzése, de a Ludwig Múzeum tárlata újfent bizonyítja, hogy ennél jóval bonyolultabb a képlet. A kockaházak díszítése ugyanis speciális keveréke a népi kultúrában gyökerező igényeknek és a modern populáris kultúrának – ahogy azt a kiállítás egyik húzónevének számító Birkás Ákos 1970-es évek első felében készült alkotásai is tanúsítják.

Bár a hivatalos építészeti diskurzusban a kockaház-építészet sosem nyert polgárjogot, sok esetben csak a „túlkapások", a díszek, a tornyok, a hozzátoldások verték ki a biztosítékot. Az okleveles szakértelmiség kritizálta ekképpen a képzetlen pallérokat és a falusi kalákák céhen kívüli kontárjait.

Készman József kurátori beharangozója szerint „a kockaház mint a priváterős magánépítkezések (kaláka) médiuma és a modernizáció építészeti alakzata a népi építészet spontán reakciója volt a társadalom lakásépítési igényeire”.

Nem véletlen., hogy a mindössze pár évtized alatt épült házak „tipológiája egészen a következő háztípus (alpesi ház) dominánssá válásáig jelentős helyi kisugárzással bíró, mintaadó, stílusteremtő tényező maradt térségünkben”.

(Kis magyar kockológia – A modernitás hajlékai a Kádár-korszakban; Ludwig Múzeum, Budapest; 2024. május 18. - augusztus 18.)