A frissen megjelent Szocreál és késő modern Budapest című könyv alapján elhagytam a járt utat a járatlanért, és életemben talán először sétáltam Kőbányán. Olyan házakat kerestem, amiket az ember általában észre sem vesz, mert nem látja a fától a betondzsungelt.
A Radnóti-házaspártól Gobbi Hildán át Korda Györgyig sokan megjárták a két háború között aranykorát élő lakástípust – Verő-Valló Judit garzontörténeti kötetéből az is kiderül, hogy a pénzügyi megfontolások mellett a kalandok is vonzották az egyszobás életet élőket.
A Ludwig Múzeumban Kis magyar kockológia címen nyílt tárlat megmutatja, hogy a jellegzetes sátortetős házak nemcsak a magyar faluképen, de a művészetben is maradandó nyomot hagytak.
Történeti léptékben páratlanul rövid ideig épültek, mégis teljesen átalakították a magyar vidék képét a négyzet alapú, sátortetős házak, amelyek a közelmúlt társadalmi változásainak lenyomatait is őrzik.
A város ma már azért nem mindenkié, mert az utcák kitisztítása, a nyüzsgő sokadalmak leszabályozása kiszorította az urbánus terekből a nyilvánosságot, az önrendelkező és érdekérvényesítő szabadságot, a demokrácia alapfeltételéül szolgáló párbeszédet. Legalábbis ezt állítja Eberhard Straub német történész magyarul most megjelent civilizációtörténeti kötetében.