A magyar társadalom jelentős része kifejezetten rossz élethelyzetben van, és nem is igazán látszik pozitív irányú változás, sőt az elmúlt évek trendjei arra utalnak, hogy inkább romlik a helyzet. Egyes kutatók ezért elsősorban a kormányzat adó- és társadalompolitikáját teszik felelőssé. A Huszár Ákos szociológussal készített interjúnkból kiderül, hogy nagyon merevvé vált Magyarországon a társadalom: a rossz társadalmi helyzetbe születettek nem tudnak felzárkózni, integrálódni. A Scharle Ágotával, a Budapest Intézet vezető kutatójával és Krémer Balázs szociológus-szociálpolitikussal készített podcastunkból pedig egyértelmű, hogy az egzisztenciális bizonytalanság réme már a középrétegeket is elérte.

Egy frissen megjelent, interjús kutatás alapján készített tanulmányban Gerőházi Éva, Katona Nóra és Kollár Sándor arra koncentrált, hogy az egyéni életút során meghozott lakhatási, oktatási és munkaerő-piaci döntések hogyan befolyásolhatják mégis az egyes emberek lehetőségeit ebben a társadalmilag nagyon merev és áthatolhatatlan környezetben. A kutatók azt is vizsgálták, hogy milyen egyéni, társas és intézményi társadalmi tényezők segítették a hátrányos helyzetből indulókat ahhoz, hogy minden nehézség ellenére sikereket érhessenek el az életben.

Képességszemlélet

Gerőházi, Katona és Kollár negyven interjút készített és ebből kilencet elemzett alaposan, mert ez a kilenc életút volt sikeresnek tekinthető. és a kutatók épp arra voltak kíváncsiak, hogy mi segített azoknak, akik kimásztak a gödörből. Természetesen mind a negyven esetben kimutathatók voltak azok az összefüggések, amiket a szociológusok pontosan ismernek: a családi környezet, amelyben egy gyermek felnő, nagy hatással van a lehetőségeire, és ezáltal később elért oktatási és munkaerőpiaci eredményeire, egészségügyi állapotára is. Ez pedig szorosan összefügg a későbbi jóléttel. Magyarul, az, hogy hova születünk, nagyrészt el is dönti az életünket, és behatárolja későbbi lehetőségeinket. Ez persze nem csak anyagi szempontból van így, hanem az értékek, a célok is átadódnak a családokon belül. A felsőfokú végzettséggel rendelkező szülők gyermekei sokkal nagyobb eséllyel végeznek majd egyetemen, és azok, akiknek lehetőségük van az ambícióik megélésére, nagy eséllyel adják tovább az önérvényesítésbe vetett hitet a gyermekeiknek is. Ráadásul a jó kapcsolati hálóval rendelkező szülők ezt az erőforrást is továbbadják a gyermekeiknek. Ahogyan Kertesi Gábor szociológus egy korábbi cikkünkben remekül összefoglalta: a diplomás szülők egy luxusautó árával többet fordítanak a gyerekükre, mint az alapfokú végzettségűek.

A kutatók azonban most egy másik perspektívából, az úgynevezett képességszemlélet alapján közelítették meg a kérdést. Ennek megfelelően elsősorban azokat a tényezőket vizsgálták, amelyek korlátozzák vagy éppen lehetővé teszik az egyén számára, hogy saját értékeinek és vágyainak megfelelő életet éljen. Persze a kutatók azt sem felejtették el, hogy a kiszolgáltatott élethelyzetben lévők döntéseit nem feltétlenül lehet értékalapú döntésekként értelmezni. Ezek a döntések ugyanis gyakran kényszerhelyzetekből adódnak, és nem szabad választás alapján születnek, ráadásul a korábbi döntések következményei is korlátozhatják őket. Egy korai iskolaelhagyás egyrészt nagyon gyakran kényszer, másrészt pedig korlát is a későbbi munkalehetőségek szempontjából. A kutatók igyekeztek az ilyen bonyolult kérdéseket szétválasztani és besorolni őket az értékalapú és az útfüggő kategóriába, miközben leszögezik, hogy ezek nagyon gyakran összefonódnak, hiszen egy értékálasztásból útfüggőség lesz, míg az útfüggőség néha értékeket alakít ki.

Az elmélet szerint ugyanakkor mindenkiben rejlik valamennyi konverziós potenciál. Ez azt jelenti, hogy a különböző egyének különböző képességekkel rendelkeznek ahhoz, hogy a jogosult közpolitikákat (oktatást, egészségügyet, stb.) és a biztosított jogokat lehetőségekké és választott élethelyzetté alakítsák át a saját életükben. A kutatók szerint a konverziós tényezők három szinten jelenhetnek meg: lehetnek egyéniek, családiak és intézményesek. Ezek a szintek segíthetik és akadályozhatják is egymást, mert például hiába rendelkezik valaki jó egyéni képességekkel, ha a családjából nem kap támogatást ahhoz, hogy továbbtanuljon. És még ha kap is, mindez hiábavaló, ha az intézményrendszer nem nyújt rá lehetőséget és nem ad hozzá támogatást. A kutatók szerint érdemes ezeket a szinteket külön-külön is megvizsgálni.

Kilenc történet

A kutatók 2022 augusztusa és 2022 júliusa között készítettek interjúkat Pécsett és a város környékén élőkkel. Húsz interjú olyan 15–29 éves fiatalokkal készült, akik jelentős nehézséggel küzdenek az oktatás, a foglalkoztatás vagy a lakhatás területén, míg húsz interjú olyan felnőtekkel, akik a 2008-10-es pénzügyi válság idején nehézségekkel szembesültek, függetlenül attól, hogy leküzdötték őket, vagy azóta is nehéz élethelyzetben vannak. Az interjúalanyok között 17 volt roma és 23 nem roma származású.

Pécs különleges helyszín a kutatáshoz. Mint Gerőházi Éva a Qubitnek elmondta, „interjúink során azt tapasztaltuk, hogy az oktatási és szociális rendszer folyamatos leépülése mellett Pécsett még mindig meglehetősen erős a háló. A Gandhi Gimnázium a mai napig képes felkarolni az atipikus utat járó gyerekeket és felnőtteket, a tanodák még mindig sokat nyújtanak helyben a szegregált területen élőknek, az Arany János program a Pécs környezetében élők egy kis részét eléri, és a pécsi egyetem a romológiai, tanárképzési és szociális munkás karai segítségével biztosít valamelyest utánpótlást a szakembereknek. Nyilván minden szakember panaszkodik, és sötéten látja a helyzetet, de Pécs helyzete a jó intézményi ellátottság miatt még ma is kiemelkedő.” Mindez azt is jelenti, hogy az eredményeket csak fenntartásokkal lehet az egész országra kivetíteni.

A kutatás a negyven közül arra a kilenc emberre koncentrál, akiket munkaerő-piaci szempontból sikeresként azonosítottak. Azokat a személyeket tekintették sikeresnek, akik határozatlan idejű munkaszerződéssel és a Baranya megyei átlagkereset feletti jövedelemmel rendelkeztek. A kilenc sikeres interjúalany életében közös, hogy sor került életükben legalább egy perspektívaváltásra, azaz a korábbi élethelyzetre való reflexióra, amelyen keresztül az egyén eltávolodott közvetlen környezetének hit- vagy értékrendszerétől.

A kutatók háromfajta perspektívaváltó személyt azonosítottak, alapvetően a családtörténethez való viszonyulás és a perspektívaváltás jellege alapján:

• első generációs perspektívaváltó, aki a családjával szemben határozta meg magát;
• első generációs perspektívaváltó, aki döntően a külső inspiráció hatására változik;
• másodgenerációs perspektívaváltó, aki a szülők motivációs rendszerét követve jut el a sikerig.

Lássunk néhány példát ezekre a perspektívaváltásokra!

Szemben a családdal

A 28 éves Tamara 16 évesen gyereket szült. Az ő szüleinek csak általános iskolai végzettsége volt, ő mégis leérettségizett, OKJ-tanfolyamot végzett, és stabil állással rendelkezik. Tamara szűkebb családjában a kutatók nem tudtak támogató közeget azonosítani, de a tágabb családban találtak pozitív mintákat: a nagynénik, unokatestvérek körében magasabb képzettséget és stabil családi kapcsolatokat.

Tamara annak ellenére szerezte meg az érettségit már felnőtt fejjel, hogy az élettársa és családja sem támogatták ebben. A kutatók nem tudták biztosan megállapítani, hogy miből fakadnak Tamara ambíciói és a folyamatos fejlődés iránti elköteleződése. Azt viszont igen, hogy az önállóságát szerette volna minél stabilabb alapokra helyezni, és a családja és párkapcsolatai által megkérdőjelezett énképét megerősíteni. Ahogy a fiatal nő fogalmazott: „azért, mert nekem kell egy pozitív visszajelzés, hogy én igenis meg tudom csinálni”.

Külső inspiráció

Vannak, akik nem a családjuk és szüleik által közvetített értékekkel szemben definiálják magukat és a céljaikat, hanem sokkal inkább támaszkodnak külső, jellemzően az intézményrendszer egyes szereplőin keresztül érkező motivációhoz kötik a sikereiket. Ilyen

Bogi is, aki egy Pécshez közeli faluban nőtt fel. Édesanyja boltban dolgozott, édesapja szakmunkásként. Hárman vannak testvérek, a húga már leérettségizett. Egy Pécshez közeli városban kezdett továbbtanulni, de a tanulási nehézségek és többszörös bukás miatt úgy döntött, hogy egy másik nagyváros iskolájába megy át. A továbbtanulásában bizonytalan volt. A szülei akkori hiedelemrendszerében a szakma mint jó kereseti lehetőség volt az alapvető. Bogi ebből a perspektívából lépett ki, amikor körülbelül negyvenévesen, esti iskolában letette az érettségit. Ehhez a motivációt főleg a kollégáitól kapta. „Én a szüleimtől, mivel ők is szakmunkások, azt hallottam, hogy az embernek legyen egy szakmája, abból tud keresni. Az érettségi az nem, meg ugye nem támogattak annyira ebben. És akkor így lett végül is érettségim, a kollégáim által.(…) De hát aztán ugye nem csak egy papír, mert az embernek azért a fizetése is emelkedik általa.”

Bogi később gyermekvállalás miatt maradt ki a munkaerő-piacról, miközben falura költöztek a gyerekeivel, ahol viszont nem vették fel sem a helyi közintézménybe, sem a boltba. Így került végül a közmunkaprogramba. „És hál’ Istennek olyan szerencsés voltam, hogy mindig hosszabbította a polgármester” - mondta erről. A közmunkaprogramban pedig ismeretségekre tett szert, amivel új – igaz, akkor még projektalapú – munkához jutott, és így előrelépett ugyan, de a jövője bizonytalan maradt.

Arra viszont jó volt az új munka, hogy Bogi perspektívát váltson, és lépjen egyet. A nagyvároshoz közelebb költözéssel javított a helyzetén, és ehhez a falusi CSOK-ot is meg tudta szerezni. A szükséges kevés önerőt a család teremtette elő számára. A költözés egyik okaként a gyermekei iskoláztatását említi, szerinte ugyanis az infrastruktúra jobb a városhoz közelebbi faluban, így könnyebb az ingázás. „Semmiféleképpen nem maradtam volna a településen. Direkt az volt a cél, hogy innen el. (…) Mert ugye annak értelme nem lett volna, hogy most (…) mondjuk, leköltözzek ide, mert attól még ugyanitt vagyok, attól még ugyanazok a lehetőségeim, és nincsen más” – mondta erről.

Bogi tehát eleinte a szülők értékrendje mentén haladt, majd a közvetlen környezetének, kollegáinak hatására perspektívát váltott és cselekedett, az oktatásban elért pozícióját javította, később pedig a munkaerő-piaci lehetőségeit tágította.

Meghaladni, ami van

Az utolsó típusú perspektívaváltók tulajdonképpen a szüleikre támaszkodnak, akik elvetették bennük annak a magját, hogy képesek lesznek a szülők által elért eredményeket meghaladni, és kiemelkedni a lakóhelyi, iskolai környezetükből.

A 36 éves Adrienn az egyik ilyen interjúalany. Ahogyan ő fogalmazott: „én nagyon-nagyon féltem attól a fajta szegénységtől, kilátástalanságtól, ami volt körülöttem”. Adrienn családja Pécs egyik legszegregáltabb városrészében élt, ahol a családok többsége az oktatásról és a munkaerő-piaci lehetőségekről is szűk spektrumban gondolkodott. Ugyanakkor Adrienn édesapja a környezetétől teljesen eltérően állt a négy gyermeke jövőjéhez: „Ő ilyen nagyon-nagyon szigorú elvekkel rendelkező ember, és nagyon meg is határozza az én mindenségemet igazából. Az első dolog, amit megtanított egész piciként, hogy annak van joga bármit kérni, aki tesz is le valamit. Én azt gondolom, hogy ez a mondata végigkísérte az egész életemet. Nagyon szívügye volt mindig, hogy tanuljunk” – mondta a kutatóknak.

A húsiparban dolgozó édesapa bölcsésznek szerette volna látni a lányát. Ez a szülői háttér egyértelmű motivációt jelentett, ugyanakkor a tanulás útja még az ő esetében is meglehetősen rögös volt. Végül tanári inspiráció hatására végezte el az egészségügyi főiskolát, és vált szülésznővé, majd néhány évig a városi kórházban dolgozott, aztán a lakóterületének rehabilitációján dolgozó civil egyesület munkatársa lett. Adrienn útját tehát alapjaiban határozta meg az édesapja és a támogató családi háttér, de szerepet kapott felemelkedésében a segítő intézményrendszer és annak egyes, különösen inspiráló tagjai, valamint az ő személyes ambíciói és képességei is.

Mégis át lehet törni?

Ezek a történetek nagyon biztatók és inspirálók, de nem feltétlenül jelentik, hogy mindenki számára van kiút a szegénységből. Az interjúalanyok életében tíz évvel ezelőtti perspektívaváltásoról van szó, és ma már az intézményhálózat, a közszolgáltatások rosszabb állapotban vannak, mint akkor, Gerőházi mégis lát okot az optimizmusra: „azt is észrevettük, hogy minden sikeres interjúalanyunk mögött ott állt a dolgozó szülő családi mintája. Figyelembe véve, hogy a foglalkoztatottság folyamatosan nőtt a térségben, a dolgozó családfő mint minta valószínűleg könnyebben biztosítható, mint a 90-es években vagy a pénzügyi válság környékén.” Persze azt is megjegyezte, hogy „ettől még létezik a dolgozói szegénység, de minden interjúalanyunk szerint javult a munkaerőpiaci helyzet az elmúlt évtizedben.”

A kutatásban részt vevő negyven emberből mindössze kilencet lehetett sikeresnek tekinteni a kutatók szerint, ráadásul több szempontból még ezeknek a sikeresnek tekintett embereknek is nehéz az életük. Pécs ráadásul különleges helyszín, és nem biztos, hogy ezeket a folyamatokat meg lehetne találni például Miskolc környékén. „Ha a kutatást nem Pécsett végeztük volna, hanem egy intézményi lehetőségekkel kevésbé ellátott középvárosban, kistelepülésen, akkor az áthidaló lehetőségek hiányából adódóan várhatóan még kevesebb sikerrel találkoztunk volna. Ebből következően a társadalmi mobilitási csatornák szélesítéséhez a feladat a szociális intézményrendszer hozzáférhetőségének javítása” – vélik a kutatók. Gerőházi ehhez hozzáteszi: „összegezve azt gondolnám, hogy egy hátrányos helyzetű pécsi mintában valószínűleg ma is találhatnánk 15-20 százalék körüli, kiemelkedésre képes réteget. A kérdés csak az, hogy ez az arány elfogadható-e egy fenntartható társadalom esetében, és az is kérdés, hogy a központoktól távol, ahol a mélyszegénység sűrűsödik, hogyan lehet hasonlóan releváns oktatási-szociális hálózatot fenntartani.“