A koponyalékelés bevett sebészeti módszer volt a neolitikumban
Köztudott, hogy a trepanáció, miszerint koponyalékelés egyike a legősibb ismert orvosi beavatkozásoknak. Korábbi archeopatológiai kutatások több olyan esetet is felderítettek már, amikor a páciens akár évekkel is túlélte a modern orvostudományban is kockázatosnak számító koponyaműtétet.
Emanuela Gualdi-Russo, Pauline Lefebvre és Julie Arnaud a párizsi Musée de l'Homme antropológiai múzeum csonttárában őrzött 8 és 4 ezer évvel ezelőtti időszakból származó 159 trepanált koponyát vizsgált újra, hogy feltárja mennyire volt elterjedt az a neolitikumban – írja az IFL Science.
A World Neurosrgery folyóiratban publikált tanulmányuk szerint a kutatók az átlagos 3-5 centiméter átmérőjűek mellett 10 centiméteres lékeket is találtak a vizsgált maradványokon, ráadásul szinte mindegyik sikeres sebészeti beavatkozásnak számít, mert a koponyacsontok hegesedése arra utal, hogy a páciensek zöme a modern orvosi eszközök és gyógyszerek nélkül is hosszú hónapokkal, illetve évekkel túlélte a kockázatos műtétet.
„A magas túlélési arány azt jelzi, hogy a trepanációt végző korabeli sebészek megbirkóztak a fertőzések, az elvérzés és a sokk jelentett komplikációkkal” – írják a tanulmány szerzői. Szerintük a újkőkori beavatkozásokhoz sterilizált eszközöket és természetes fájdalom- és vérzéscsillapítókat, antibiotikus növényeket használhattak.
Az, hogy a trepanáció pontosan miért is volt ennyire elterjedt, nem teljesen tisztázott, de valószínűsíthető, hogy a sérülés vagy betegség okozta koponyaűri nyomás enyhítésére hajtották végre – ahogy valójában ritka esetekben ma is ez a végső megoldás. A legendás 19. századi neurológus és antropológus Paul Broca elmélete szerint a gyakorlat összefüggésbe hozható azzal az ugyancsak ősi hiedelemmel, hogy a trepanációt szükségessé tevő megbetegedések és sérülések kísérőjelenségeként gyakori epileptikus rohamokat démonok okozták, amelyektől a koponyacsont megnyitásával lehet megszabadítani a pácienseket.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: