A kietlenség szépsége – 80 éve született Gabriele Basilico, az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb építészeti fotósa
A 2013-ban elhunyt Gabriele Basilico, aki ma lenne nyolcvan éves, Magyarországon még a fotósok és az építészek körében sem közismert, pedig ha szigorúan vesszük, ő volt az ezredforduló városának legelmélyültebb ábrázolója. A nagyobb nevekkel szemben, mint Andreas Gursky, Thomas Struth vagy Bernd és Hilla Becher, akik az építészeti és városi témájú fotográfiáról elsőre eszünkbe juthatnak, és a fotós színtéren túl a kortárs képzőművészeti világban is jelentős figurákká váltak, Basilico nem absztrahálta motívumait, nem folyamodott technikai manipulációhoz és nem játszott a médiummal, hanem alapvetően dokumentarista módon közelített az épített térhez. Mindez persze bizonyos korlátokat is implikál, de épp ezek teszik lehetővé, hogy munkái, a megörökítés szempontjain túlmutató megfontolásokat mellőzve, elsősorban arról a világról szóljanak, amelyet a huszadik század végére az ember összehordott maga köré.
Az 1944. augusztus 12-én született fotós a milánói Politecnico építészhallgatóinak hatvannyolcas nemzedékéhez tartozott, akik alternatívát kerestek a hagyományos tervezői szemlélettel szemben, és az építészirodai munka helyett a térbeli-társadalmi viszonyok megismerését, a terepmunkát és a közösségi létet helyezték előtérbe. Milánóban, amely ipari központ jellegénél fogva hagyományosan az olasz munkásmozgalom egyik központja volt, a hatvanas-hetvenes évek fordulóját sztrájkok és demonstrációk jellemezték. Ekkor jelentek meg a városban az első foglaltházak, a diákok a munkások tüntetésein és nőjogi megmozdulásokon vettek részt, miközben a Politecnico építészeti karán olyanok tanítottak, mint Aldo Rossi, akit 1971-ben azért bocsátottak el állásából, mert támogatta a hallgatók egyetemfoglaló akcióit. Basilico viszonylag későn, hosszan elnyúló egyetemi évei alatt kezdett el fotózni, és ekkor főként azokat a baloldali tüntetéseket és népünnepélyeket dokumentálta, amelyeknek feleségével, az akkor olasz irodalom szakos hallgató, később fotótörténész Giovanna Calvenzivel együtt résztvevője volt.
Emellett a hetvenes évek első felében a Milánóban komoly hagyományokkal bíró szociofotó műfajában dolgozott, de lépésről lépésre az épített táj vette át képein a főszerepet. Az évtized második felében kezdte el szisztematikusan felfedezni Milánó külvárosait, amelyekre a háború utáni olasz gazdasági csoda hatvanas évek közepén történt megtorpanása után egyre erősebben rányomta bélyegét az ipar fokozatos leépülése és a gyártelepeknek a tömeges elbocsátásokkal járó elnéptelenedése. Ezt a helyzetet ragadta meg második kötete, az 1981-ben megjelent Milano. Ritratti di fabbriche (Milánó. Gyárportrék), amelyben a lombard főváros ipari negyedeinek szedett-vedettségéből és sivárságából emel ki egy-egy objektumot (szerelőcsarnokot, közműépítményt, lakótelepi házat, villanypóznákkal övezett kőkerítést), amelyek az erős fény-árnyék kontrasztra építő fekete-fehér képein sajátos méltósággal jelennek meg. A milánói közönség szemében erre csak ráerősített, hogy a sorozatban szereplő épületek homlokzatai mögött súlyos tragédiák, családok és közösségek tönkremenetele rejtőzött.
A Gyárportrékban rögzült a későbbi munkákra is jellemző két alapvető vonás: az emberi alakok sokatmondó hiánya és Basilicónak az a képessége, hogy képeinek lenyűgöző szépségét olyan terek ábrázolásával érje el, amelyekbe nem kívánkozunk. Ez utóbbi egy olyan törekvéshez illeszkedett, amelyen Basilico több olasz fotós kortársával osztozott: a kritikusok által a Scuola del Paesaggióba, vagyis a Táji iskolába sorolt alkotók Olaszországnak a fényképezés őskorától kezdve uralkodó, képeslapszerű, idealizáló ábrázolásmódjával mentek szembe, amely a háború utáni országimázskampányokat és a hetvenes évek tévéműsorait is meghatározta. Basilico és az iskola többi tagjának (mint Luigi Ghirri vagy Guido Guidi) képeit a hetvenes-nyolcvanas években a banális motívumok és a látszólag véletlenszerű látószögek jellemzik. Basilicónál ez olyan híres épületek ábrázolására is érvényes, mint az általa egyébként csodált milánói Pirelli-torony, amely egyik képén az utcaszint esetleges perspektívájában, lefejezve jelenik meg.
Milánó mindvégig Basilico központi témája maradt, és még azután is elsősorban a város érdes oldalát kutatta, hogy az a recesszióból a nyolcvanas években a média és a divatipar menő nemzetközi központjaként pattant vissza. A Gyárportrék sikere nyomán 1984-ben meghívták a francia kormány területfejlesztési ügynöksége, a DATAR nagyszabású fényképészeti kutatásába, amelyben több éven keresztül a Calais és Mont-Saint-Michel között húzódó tengerparti szakaszt dokumentálta. Az ipari periféria után a zord éghajlatú kikötővárosok újabb ideális témát kínáltak neki, észak-franciaországi képein a markáns vonalú horizontok, borús égboltok és kihalt közterek melankolikus vagy épp drámai kompozíciókká állnak össze. A DATAR-sorozat legkiemelkedőbb darabja az egymással szomszédos két normandiai városkát, Le Tréport-t és Mers-les-Bains-t ábrázoló fotó, amely a kora újkori északi tájképek hangulatát idézi. Bár Basilicóra nem jellemző, hogy kimondottan festői hatásra törekedne, abban mindenképp a tájképfestői hagyomány folytatója volt, hogy hosszan és megszállottan kereste motívumait, hátán a fotós állvánnyal járta a városokat, és nagy körülményességgel, gyakran lepel alá bújva készítette el a felvételt.
A DATAR projektje azért is jól passzolt Basilico alkotói habitusához, mert munkáját elsősorban látleletek készítéseként, különböző tudások által hasznosítható felmérésként fogta fel. Ugyan már a hetvenes évek közepétől építészek és építészeti lapok megbízásából is dolgozott, és a kilencvenes években olyan jelentős tervezők kérték fel épületeik megörökítésére, mint a már említett Aldo Rossi, Álvaro Siza, Luigi Snozzi vagy a Diener & Diener iroda, hírnevét elsősorban a városi táj fotósaként szerezte. A nemzetközi ismertségét is egy városképsorozat hozta el: 1991-ben a másfél évtizedig tartó libanoni polgárháború után romokban heverő Bejrútról készített fotóin a város modern Pompejiként jelenik meg, amelynek szétlőtt és kihalt utcáin a háborút megelőző nyüzsgő élet emléke kísért. Itt explicit hangsúlyt kapott ábrázolásmódjának az a jellegzetes vonása, amelynek köszönhetően fotóin a modern városi tereket az ember után maradt romoknak, az emberi tevékenység hordalékának látjuk. Képein mindez már a saját életét éli, egy másik természetként, amelyben az emberek, akárcsak Piranesi vedutáin, legfeljebb a romok között lézengő staffázs-figurák.
Három évvel halála előtt, 2010-ben Basilico a köztük lévő rokonságot komolyan véve Piranesi nyomába szegődött, és ugyanazokból a nézőpontokból fotózta végig Róma legjelentősebb műemlékeit, amelyekből azokat a római építész-grafikus a 18. század közepén megrajzolta. Ezeken a képeken modern városi sorozataihoz képest fordított logika érvényesül: az ábrázolt helyszínek többségét ellepik az emberek, és így például az ókori romok már pont nem romként – és különösen nem egy utolérhetetlen civilizáció nagyságának tanúiként, mint Piranesi metszetein –, hanem fotogén turistaattrakcióként jelennek meg.
Egy évvel a római projekt után a bresciai Galleria Massimo Minini arra kérte fel Basilicót és az amerikai konceptualista művészt, Dan Grahamet, hogy a kelet-lombardiai városról készítsenek egy-egy fotósorozatot. A különbség nem is lehetett volna nagyobb: míg Graham teljesen véletlenszerűen, például autóból, menet közben nyomogatta olcsó gépe exponáló gombját, Basilico a rá jellemző szorgalommal járta a várost és kereste a megfelelő motívumot, így fotói Graham felvételeihez képest szinte patetikusak. Ez a pátosz azonban csalóka, itt is lefejezett irodatorony, rozsdás betongerendák, kiszáradt gyepszigetek lopják el a műsort, amelyet voltaképp kortárs művészetbe csomagolt várospromóciónak szántak. Basilico végső soron Bresciában is azt kereste, vagy inkább azt hívta életre, amit fotói apropóján Aldo Rossi morbid szépségnek nevezett, és ami a már említett, kietlen terek iránti paradox vonzalmat ébreszti a nézőben. Minden dokumentarista szándéka ellenére képeit nem realista, hanem inkább egzisztencialista művészetként érdemes olvasni, amely egyszerre kíméletlen és fenséges lenyomata az ember alkotta tér emberen túlmutató létezésének.
Az alábbi fotókat a milánói Archivio Gabriele Basilico jóvoltából közöljük, amely Instagram-oldalán rendszeresen közzéteszi Basilico munkáit.
A szerző építészettörténész.