Hogyan lehet „visszavenni” a kultúrát nyolc év masszív illiberalizmus után?

Tavaly ősszel Lengyelországban politikai fordulat állt be, a nyolc éven át hatalmon lévő és autoriter rendszert kiépítő Jog és Igazságosság (PiS) vezette kormányzat megbukott. Az új, Donald Tusk vezette többpárti koalíció egyebek mellett azzal néz szembe, hogy a magyar Orbán-rendszer mintájára leuralt és átalakított intézményrendszert újra demokratizálni kellene – a közpolitikai, szociális, kulturális és média területen is. A kultúrán belül külön frontot jelentett a kortárs művészet, mint a jelennel kritikai módon foglalkozó irány, amelynek kiterjedt és erős intézményrendszere van az országban. Ebben a cikkben erről lesz szó – részben azért, mert az át-vagy visszaalakítás számos morális és jogi kérdést vet föl, amelyek talán nálunk is tanulságosak lehetnek, arra az esetre, ha egyszer politikai változás történne Magyarországon.

Az október végén megnyílt Muzeum Sztuki Nowoczesnej w Warszawie (MSN), vagyis a varsói modern művészeti múzeum egy hatalmas, hófehér téglatest. Látványos megnyitóján mások mellett a kelet-európai neoavantgárd egyik legnagyobb neve, Ladik Katalin is közreműködött, és a nyitóhét során ingyenesen látogathatta bárki a vakító fehér tereket. A téglatest pontosan az előtt az épület előtt áll, amely hosszú évtizedekig a lengyel főváros különös jelképe volt: ez a Szovjetunió ajándékaként 1955-ben átadott Pałac Kultury i Nauki, a kultúra és tudomány palotája, amely leginkább azért vált szimbólummá, mert hatalmas és bizarr. A benne lévő Sala Kongresowában 1967-ben fellépett a Rolling Stones – magyar fiatalok is útnak indultak a koncertre, jobbára hamis jegyekkel a zsebükben –, sokáig itt rendezték a legendás Varsói Jazz Fesztivál eseményeit, ma azonban olyan, mint egy darabka Gotham Cityből, ami 2007-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára, progresszív színházaknak ad otthont, és működik benne egy hipszter étterem is.

Hogy az MSN-ből ugyanígy jelkép válik-e, még nem tudni. Mindenesetre ez a fehér téglatest már nem a szovjet idők megalomán kultúrpalotájára reflektál, hanem a széles út, a Marszalkowska túloldalán húzódó funkcionalista szalagházakra, a hétköznapi Varsóra. Az épületen belül azonban nagyon éles reflexió látható a posztszocialista örökségre. A nyitókiállításon, amelyen csak női művészek munkái szerepelnek, a kurátorok elővették 1954-ből Alina Szapocznikow óriás bronz szobrát, amely a Barátság címet viseli: egy szovjet (orosz?) és egy lengyel férfi munkás egymás vállát öleli. Ez a mű 1992-ig a kultúrpalota előtt állt, ma pedig itt, ebben a modern white cube-ban. Az eltelt évek alatt, szállítmányozási okokból lefűrészelték a figurák karjait, a két férfi ma két torzó, amely egymást karolja át. Félig a kultúrpalota felé néznek, és ez semmiképp sem nosztalgia, inkább egyértelmű kritika. Lengyelország kiélezett politikai légkörében sok minden elképzelhető, egyvalami azonban nem: az oroszpártiság.

Másfél millió ukrán menekült él az országban, zömmel nők és gyerekek, pedig a lengyel-ukrán múlt sem éppen problémamentes. Szapocznikow új kontextusba helyezett torzója erre is emlékeztet, valamint queer képzeteket kelt, egy olyan országban, ahol éppen úgy, mint Magyarországon, kőkemény hivatalos kampányok zajlottak a melegekkel, és általában a „normától” való mindenfajta eltéréssel szemben. A szobor tehát teljesen mást jelent itt és most, mint ahogy a fehér téglatest sem csupán fehér téglatest. Az MSN-nek hosszú ideig nem volt saját épülete, az intézményesülésért folytatott küzdelem eredménye, hogy ez a fehér téglatest most megvalósulhatott.

Talán különösnek tűnik, de a modern- és kortárs művészet intézményei az elmúlt években a lengyelországi politikai harc egyik lényeges terepét jelentették. Noha az emlékezetpolitika és a színház jobban szem előtt volt, a kortárs művészet is sorra került, hiszen élesen foglalkozik a jelennel, a ma társadalmi kérdéseivel, és mindig is jelentős kritikai potenciál volt benne. A lengyel művészet a kommunizmus alatt sem volt légmentesen elzárva a Nyugattól, és nem sikerült egészen kontroll alatt tartani. Arról nem szólva, hogy az infrastruktúrája igen jelentős, Lengyelországban több olyan intézmény is van, amely direkt módon kapcsolódik a legaktuálisabb nemzetközi diskurzusokhoz.

A banán mint szabadságszimbólum

A PiS vezette kormányzat, amely a magyar, magát illiberálisnak nevező rendszer sok elemét és módszerét vette át, 2015 és 2023 között, regnálása nyolc évében sorra tette rá a kezét ezekre az intézményekre. Botrány botrányt követett ezen a területen is. 2019-ben a PiS-kormány és annak kulturális minisztere, Piotr Gliński lecserélte a varsói Ujazdowski centrum igazgatóját, a Magyarországon is ismert kortárs művészeti szakembert, Małgorzata Ludwisiakot, és helyébe a szélsőjobbról érkező Piotr Bernatowiczot nevezte ki. Ugyanígy váltott a nemzetközileg talán legismertebb, varsói Zachęta - Nemzeti Művészeti Galéria élén 2021-ben, ahol a helyet régóta vezető Hanna Wróblewska helyett először a kortárs kultúrában járatlan Jerzy Miziolek, majd a vezetői gyakorlattal nem rendelkező Janusz Janowski lett az igazgató – természetesen mindketten ezer százalékig kormányhűek. 2022-ben pedig Łódź nagy presztízsű múzeumának (MSL) élére hoztak embert jobbszélről: hiába pályázott a folytatásra az addigi igazgató, az intézményt a nemzetközi térképen elhelyező Jaroslaw Suchan, helyette Andrzej Biernaczki lett az igazgató, aki nemcsak a szellemiséget söpörte ki az épületből, de a gyűjteményt is. A váltások elvben talán megfeleltek a törvény betűjének, de a szakmai közmegegyezéssel meredeken szembe mentek. Csak hát, a szakmai közmegegyezést, akárcsak a NER, a Kaczyński-rendszer is legjobb esetben képlékeny, alaktalan és formálható valaminek tartja, vagy sokkal inkább liberális humbugnak. A vezetői pályázatokat sokszor ki sem írták – regnálása első másfél éve alatt, tizenöt nyitott pozíció közül tíz esetben élt a miniszter a kinevezési jogával –, mint ez a Zachęta esetében is történt. A tüntetések és tiltakozások nemzetközi szinten is felerősödtek, főként az olyan botrányok nyomán, mint amikor például az Ujazdowski új vezetője 2020-ban a magyar neonáci zenekart, a Hungaricát hívta meg egy eseményre (erről végül le kellett mondania), vagy amikor a Zachęta új vezetője más művekkel együtt a lengyel neoavantgárd művész, Natalia LL. egy 1973-as (!) művét letiltotta egy kiállításról, mondván, romboló hatással van az ifjúság erkölcseire. A mű nyomán, amelyben egy banán lényeges szerephez jut, banánokkal felfegyverzett, vagy éppen banánnak öltözött tüntetők demonstráltak Varsóban, és a déligyümölcs egyszerre vált a cenzúra, illetve a szabad művészi kifejezés szimbólumává ezeken a demonstrációkon.

Małgorzata Ludwisiak, az Ujazdowski eltanácsolt, és az MSN jelenlegi igazgatója a „zombifikált intézmények” kifejezést használja a PiS-korszak kritikamentesített, lojálissá változtatott, neutralizált kulturális intézményeire, a művészetben rejlő erő kiiktatására. A Qubitnek így kommentál:

„Az igazgatók, akiket a PiS-kormány idején neveztek ki, az esetek elsöprő többségében nem voltak sem kompetensek, sem felkészültek arra, hogy efféle feladatokat lássanak el. Miközben ezek nagy közintézmények, jelentős állami költségvetéssel, gyűjtemények, nemzetközi projektekkel és kapcsolatokkal. Ők pedig nem hogy menedzserek nem voltak, de jobbára semmilyen tapasztalatuk sem volt a közszféra területén. A kortárs művészetet pedig eleve gyűlölték. A részükről nem volt ellenajánlat, hogy ha nem ezt a művészetet mutatják be, akkor mégis mit. Ha pedig volt is, az olyan volt, mintha a kortárs művészet egy másik értelmezését próbálták volna erőltetni, ami kortárs művészetnek tűnik, de végső soron nem az, csak az árnyéka, halvány visszhangja. Ezt az üres tartalmat, ezt hívom én zombifikációnak.”

De miért és mennyire volt fontos a PiS-nek a kultúra és ezen belül a kortárs mező? A Gliński vezette minisztérium leginkább azt a fajta kulturális termelést preferálta, amelynek középpontjában – a PiS emlékezet- és kultúrpolitikájával összhangban – a lengyel nemzeti identitás, sőt nagyság, a lengyelek hősiessége, a katolikus értékek elsőbbsége állt, valamint a patriarchális családeszmény. Wanda Zwinogrodzka miniszterhelyettes 2016-ban ezt elég egyértelműen meg is fogalmazta: „Az új politika célja nem lehet [...] az a szándék, hogy az örökölt hagyományt a kortárs politikai korrektség mintái szerint alkossa újra, hogy majd az elmaradott lengyeleket átnevelje a posztmodernségre [...] A célt teljesen másképp kell meghatározni: a felmorzsolódó és egyre inkább széttöredező nemzet közösségi kötelékeinek megerősítése.” Ennek megfelelően kezdtek bele a nagy múzeumok, színházak, történelemmel, filmmel, irodalommal foglalkozó nemzeti intézmények, a kultúrdiplomácia, valamint a közmédia vezetőcseréibe és a művészeti szabadság megregulázásába jogi és jogon túli eszközökkel.

Törvényi szájkosarak

A New York-i Artistic Freedom Initiative (AFI) nevű szervezet 2022-es, igen alapos országjelentése, amely a művészi kifejezés szabadságának lengyelországi helyzetével foglalkozik, többek között kiemeli a művészekkel szembeni kemény jogi fellépéseket. A PiS vezette kormány sűrűn alkalmazta a lengyelországi „blaszfémiatörvényt” (az 1997-es, 196. számú cikkelyt), amelynek nevében meredeken nőttek a letartóztatások és vádemelések: 2016-ban tíz, 2020-ban már 29 ilyen eset volt. Az ügyészséghez a művészi szabadsággal, kreatív önkifejezéssel kapcsolatban benyújtott ügyek száma 2018-ban 90 volt, 2019-ban 136, 2020-ban már 146. Eközben a PiS melegellenes, LMBTQ-ellenes retorikája a művészeti életre is kihatott, személyes támadásokhoz vezetett, Szczecinben egy köztéri műalkotás megsemmisítéséhez is, illetve az öncenzúra felerősödéséhez. 2019-ben vagy száz település, illetve régió deklarálta, hogy „mentes az LMBTQ-ideológiától”. Válaszul a diszkriminatív és megfélemlítő deklarációkra, a filmkészítő Bartosz Staszewski „LMBTQ-mentes övezet” táblákat helyezett el számos ilyen településen, és kampányához sok más alkotó is csatlakozott. Staszewskivel szemben a rágalmazási törvény alapján indítottak eljárást – és bár ez végül elvérzett a bíróságon, ahhoz elég volt, hogy a művészt halálos fenyegetések érjék. A 2018-as holokauszttörvénynek, amely egyrészt kisebbítette a népirtásért viselt lengyel felelősséget, másrészt keményen szankcionálta, ha bárki ezt firtatta, vagy emelte ki, szintén megvoltak a következményei múzeumi területen is. Két intézmény munkáját a napi gyakorlatban is befolyásolta, ez a lengyel zsidóság történetével foglalkozó POLIN, valamint az Auschwitz-Birkenau Múzeum. Előbbi igazgatóját, Dariusz Stolát, hiába nyert 2019-ben újra a vezetői pályázaton, Andrzej Duda államelnök nem nevezte ki, emiatt közel egy évre vezető nélkül maradt az ország egyik legfontosabb történeti múzeuma, míg a PiS hajlandó volt kompromisszumos megoldásra, Zygmunt Stepinski korábbi helyettes személyében.

A PiS, nyolc év egyre masszívabb autokrácia-építését követően, 2023-ban alulmaradt a parlamenti választásokon. Köszönhetően egyrészt a vele szemben felálló, igencsak tarka, négypárti koalíciónak, és a rekordmagas, 75 százalékos választási részvételnek, amelyben az elemzők szerint igen nagy súllyal képviseltették magukat a fiatal választók. A kulturális és művészeti színtéren is elég nagy várakozások fogalmazódtak meg az új, Donald Tusk vezette kormánnyal szemben, hogy beszünteti a művészek adminisztratív eszközökkel történő üldözését, visszaállítja az intézmények autonómiáját, és alkalmas vezetőket delegál azok élére. Csakhogy ez lassú és ellentmondásos folyamat. Ludwisiak így fogalmaz:

„Hogy hol tartunk most? Olyan ez a pillanat, mintha zombikat ölnénk. Hogy újra életre keltsük az intézményi testet a maga komplexitásában. Újraélesztés és újra-professzionalizálás. Hogy az intézmények visszatérjenek az identitásukhoz, mert ezek az identitások elvesztek, elmosódtak vagy karikatúra vált belőlük. És persze nyolc év várakozás után mindenki türelmetlen: mi van, miért nem történik már meg? Pedig egyik napról a másikra ez lehetetlen.”

Az elitcsere szükségképpen kudarc

A kulturális politikai mezőben új emberek tűntek fel, adott esetben komoly értelmiségi, akadémiai háttérből érkezve. Alaposan elszoktunk már attól nemcsak mi, magyarok, de Kelet-Európában mások is, hogy politikai pozíciókba ne pusztán pártkatonák, hanem nemzetközileg elismert értelmiségiek, kutatók, szerzők is kerüljenek. Ilyesmi a rendszerváltás körül volt szokványos – elég csak Václav Havelre vagy Göncz Árpádra gondolni –, ma inkább az értelmiség menekülését látjuk a politikából. Jelenleg azonban Lengyelországban éppen az a Hanna Wróblewska a kultúráért felelős miniszter, akit a PiS kormány száműzött a Zachęta éléről és aki a világ művészeti színterén elismert kurátor, művészeti szakember. A múzeumokért és közgyűjteményekért felelős államtitkárával, Piotr Rypsonnal varsói irodájában van találkozónk. Előző nap, Łódźban, a múzeumi könyvesboltban épp egy olyan kötetre bukkantunk, amelynek szerzői között Rypson is szerepel. A könyv a kelet-európai underground kísérleti zene monográfiája, benne számos magyar vonatkozással, a Bizottság zenekartól Szemző Tiborig. Rypson nem akar a saját értelmiségi, írói hátterével előhozakodni, látogatásunkkor mint a kormány tisztségviselője nyilvánul meg, de érezhető, hogy hajszál pontosan ismeri azt a művészeti mezőt, amelyről beszél, és azt is tudja, hogy nem mindig lehet elegáns döntéseket hozni, ha vezetőcserékről van szó.

De mit is kellene itt helyrehozni a kormányzat szerint? Az államtitkár így világítja meg: „Jaroslaw Kaczyński igazán régimódi fickó. Szerintem tényleg hitt abban, hogy létrehozhat egy alternatív elitet, ami az ő álma volt. Sokat beszélt erről 2005 óta, a PiS első kormánya óta, és számos röpirat, programfüzet jelent meg, amelyeket mind olvastam, és amelyek arról szóltak, hogy szükség van egyfajta alternatív politikai, kulturális, vezetői környezetre, amely a régi elit helyébe lép. Ezt a régi elitet a posztkommunista elittel azonosították. Sőt, úgy gondolták, hogy a gyors változás egyetlen módja a fiatalabbakból álló, új, szakmai réteg létrehozása. Aztán később, a nap végén már csak az maradt, hogy oké, ha elég pénzt adunk, ha működtetjük az intézményeket, akkor ez az »új ember« meg fog jelenni. És bizonyos mértékig ez sikerült is. Kialakult egyfajta konzervatív és introvertált mentalitású karakter, bizonyos értelemben a MAGA lengyel változata. Ez önmagában még nem is lenne baj, miért ne lehetne elsősorban a saját város vagy ország vagy bármi más érdekeit szem előtt tartani? Csakhogy az elitváltás eleve kudarc volt, mert Lengyelország még mindig nem Kína vagy Észak-Korea. Egy ekkora méretű, jelentős társadalmi csoportokkal és erős civil társadalommal rendelkező országra nem lehet ezt ráerőltetni. A pénz és a hatalom önmagában nem képes új eliteket létrehozni. Az új lengyel kormány számára az egyik legnagyobb kihívás az, hogy a kulturális területre adott sok pénz »inflációs hatást« okozott, mert oda ment, ahová az ideológusok és a politikusok akarták, anélkül, hogy a kompetenciák és a szakmaiság növekedett volna.”

Az új kormány számos igazgatót bocsátott el, a szerződésüket felmondták, és akadtak akik önként lemondtak. A kérdésünkre, hogy a minisztérium hova akar visszatérni, mit tekint nullpontnak, Rypson így válaszol: „Szó sincs arról, hogy bárhová »visszamennénk«. Nincs olyan állapot, ahová vissza lehetne térni, nincs ilyen lehetőség, és a dolgok nagyon gyorsan változnak. A minisztérium most számos döntést hozott, nagyon különböző intézményekre vonatkozóan, amelyeket eddig vagy rosszul, vagy az ideológiai indoktrináció bizonyos intenzitásával, vagy mondjuk a történelem kamaszos leegyszerűsítésével kezeltek. Ezek összetett helyzetek, ahol figyelembe kell venni a munkavállalókat, a szakszervezeteket. Nem írtunk ki mindenhol pályázatot. Ez egyfajta vészterápia volt, hogy megmentsük az intézményeket és a stábokat, hiszen az évek során sok helyen fontos szakemberek vesztek el – különösen a kortárs művészeti intézményekben, amelyek elsősorban a jelennel foglalkoznak. Ehhez képest a »régi« múzeumokat nem hagyták el annyian, mert abban a szektorban nehezebb munkát kapni. Itt igyekszünk alapos, professzionális pályázati folyamatra törekedni. A miniszter asszony, de jómagam is az ICOM, a Múzeumok Nemzetközi Tanácsának soraiból jövünk, és követjük az ICOM legújabb ajánlásait, amelyeket most a gyakorlatban is megvalósítunk” – mondja a Piotr Rypson.

Kiemeli, hogy széles szakmai konzultációt folytatnak, bevonva a muzeológiai és művészeti szervezeteket. Mint jelzi, éppen a napokban lesz egy átfogó, nyilvános szakmai fórum („kongresszusként” emlegeti, mert érdekes módon, ez a konzultatív forma létezett a rendszerváltás előtt is, csak persze nem a demokrácia keretei között), amelyen bárki megszólalhat, és amely szeretné felmérni az intézményrendszer és a benne dolgozók helyzetét és igényeit az új kulturális politikával kapcsolatban.

Kultúrharc, vagy sem?

A PiS kormány időszakában ahhoz hasonló szövegekkel igazolták a kultúra radikális átformálását, amilyeneket Magyarországról is jól ismerünk. Kiegyensúlyozás, az eddigi liberális (bármit is jelentsen ez) kulturális narratívák ellensúlyozása, a nemzeti identitás erősítése, a helyi művészek helyzetbe hozása a nemzetköziekkel szemben, a művészet gyönyörködtető funkciójának előtérbe helyezése a kritikai funkcióval szemben – ezek a toposzok részben még a 19. században indultak útjukra, és a mai napig használják őket. Ezeket sorolta Fekete György egykori MMA-elnök, és ezeket mondja az MMA által felügyelt Műcsarnok mai igazgatója, Szegő György is. Az eredmény azonban többnyire irreleváns, önmagával foglalkozó, a világ aktuális művészetéről tudomást nem vevő, az önreflexiót nélkülöző művészet lesz – pedig épp a vizuális kultúra az a terület, ahol nyelvi korlátok híján egy mű szinte a bemutatása pillanatában, óhatatlanul is a nemzetközi térben méretődik meg.

A łódźi Muzeum Sztuki éléről 2022-ben mozdították el Jaroslaw Suchant, aki 2006 óta vezette az intézményt, és egy vadonatúj kortárs részleggel, az ms2-vel is bővítette, amely a város egykori hatalmas textilüzemének pazar módon felújított területén kapott helyet. Európa első avantgárd múzeumának tartják, 1930-ban alapították, és nem mellesleg egy ritka avantgárd enteriőr is látható itt, a Sala Neoplastyczna. Az intézményt – az egyébként kiterjedt magyarországi kapcsolatokkal is bíró – Suchan tette fel a kortárs művészet nemzetközi térképére, először is azzal a szereppel, amelyet a lengyel avantgárd külföldi megismertetésében vállalt. Már mandátuma lejárta előtt értésére adták, hogy semmiképp nem fogja folytatni, és az utolsó évében már csak mint megbízott igazgató működhetett. Helyére egy apró magángaléria vezetőjét, az amúgy festő Andrzej Biernackit választotta a minisztérium. Biernacki a koncepciójáról akkor ezt nyilatkozta a Gazeta Wyborczának: „Nem fogok megszabadulni a gyűjtemény számára beszerzett és kiállított konceptuális művektől. De szándékomban áll diverzifikálni a bemutatott műveket, más narratívákat is bevezetni. Senki sem mondta, hogy csak a nyugati kulturális intézmények által támogatott környezetvédő, gender- vagy queer-művészettel szabad foglalkozni.” Persze, és a múzeum eddig sem ezt tette. Biernaczki programja a gyakorlatban aztán csöndes provincializmusba fordult, neutrális, depolitizált tereppé változtatva az intézményt. Viszont tényleg nem volt itt se zöld, se gender, se queer tematika.

„Magyarország pár évvel előbbre volt..."

Stach Szablowski kritikus, művészeti író, kurátor, akivel egy kávézóban találkozunk, a varsói Solec lakótelep mellett. 2016-ban, a PiS hatalomra kerülését követően Magyarországon járt és cikket írt a politikai helyzetről és a kultúra állapotairól. „Hogy lássam, mi az, ami következik. Magyarország pár évvel előbbre volt, szerencsére, vagy szerencsétlenségünkre” – kommentálja az akkori látogatását. Hadd szúrjam be ide, hogy találkozásaink során szinte mindenki evidenciaként kezelte, hogy Kaczyński rendszere Orbán rendszerének mintájára jött létre.

Többen köztudottnak nevezték azt a történetet (inkább mítoszt?) is, amiről Magyarországon nemigen esett szó, hogy Orbán 2015-ben szinte tollba mondta az országot de facto irányító Kaczyńskinek, melyek egy illiberális rendszer felépítésének halatomtechnikai és jogi lépései, az alkotmánybíróság leuralásától kezdve a médiatörvényen át a bíróságokig, a kultúra intézményrendszeréig. Állítólag ezeket egy (mások szerint több) informális találkozó alkalmával mondta el a lengyel-szlovák határvidéken egy panzióban. Találkozó Niedzicában, egy panzióban éppenséggel a magyar sajtó szerint is zajlott, bár annak napirendjéről nagyon kevés információ látott napvilágot. De térjünk vissza a varsói Café Fabrycznába!

Szablowski gondolkodását egyfajta ironikus, ugyanakkor empatikus tárgyilagosság jellemzi. Szerinte nem elég vadul ellenezni mindazt, amit a PiS emberei műveltek a kultúra területén, célszerűbb volna inkább megérteni – ez éppenséggel több eszközt is adna azok kezébe, akik küzdeni akarnak ellene. Hogy szerinte mit akart a PiS a kortárs kultúrától, azt így világítja meg:

„Annak idején a lengyelországi jobboldal nem mutatott érdeklődést a kortárs kultúra iránt. Vitatkoztak vele, de nem nagyon ambicionálták, mert felismerték, hogy különösen a kortárs képzőművészet olyasmi, ami annyira eltávolodott az axiológiától, az értékvitáktól, hogy ahhoz nekik kevés közük van. Nem is akarták megszerezni az intézményeket. Inkább bezárták volna őket, minthogy megpróbálják átvenni. De ez megváltozott, mert megjelent a jobbos orientáltságú kurátorok, művészek új generációja, olyan emberek, mint Piotr Bernatowicz, és ők mást mondtak: igenis van keresnivalónk itt, átvehetjük a kortárs művészet stratégiáját, nyelvét. Ő ezt próbálta tenni, ami nagyon érdekes fejlemény volt. Egyáltalán nem akadémikus művészetet állított ki. Kritikai módszereket használt.”

Nevéhez fűződik többek között egy igen bizarr kiállítás, amely a Soros Alapítvány kelet-európai művészeti programjával, az 1992–1999 között Budapesten is aktív szerepet játszó SCCA tevékenységével foglalkozott, The Influencing Machine (2022) címmel. A térségben kétségtelenül nagy jelentőséggel bíró, és a kortárs művészet projektalapú, pályázati alapú működésmódjai egyébként nálunk is meghonosító SCCA persze kutatható és feldolgozható, de itt inkább a konteókat erősítő anyag jött össze. Bernatowiczot öt év után, 2024-ben menesztette a miniszter, Hanna Wróblewska, pénzügyi szabálytalanságokra hivatkozva. Szablowski a mostani helyzet anomáliáiról beszél, amikor azt mondja, hogy pusztán az, hogy egy intézmény programja nem tetszik, nem indokolja bárkinek is a leváltását. Nehezebb és bonyolultabb a helyzet ennél, és ennek illusztrálására éppen Bernatowicz példáját hozza fel. „Érdekes eset. Neki volt ugyanis víziója. Itt nem arról volt szó, mint a Zachętában, ahol a PiS által delegált vezető gyermeki örömmel átvette a kiállítótereket, hogy most majd én jövök, csak hát az egész nem jelentett semmit, mert mintha csak varázserővel bírt volna, a terek kiüresedtek és jelentéktelenné váltak. De Bernatowicz más volt. Neki volt koncepciója, egy nagyon alt-right koncepció, de volt. És kapcsolatai is voltak, megformált egy kört nemzetközi alt-right kurátorokból, covidtagadók, konteóhívők, de akkor is, kiderült, hogy létezik egy ilyen művészeti világ is.”

Azt alt-right, illetve a vele összefonódó nemzeti sérelemtudat majdnem bevette a Velencei Biennále lengyel pavilonját is. A világ talán legfontosabb kortárs művészeti seregszemléjének lengyel szereplését a Zachęta felügyeli, a pályázat lebonyolításával. Ezt 2023-ban Ignacy Czwartos és projektje nyeri, amely egy abszurd történelmi mix volt, viszont erősítette a PiS áldozati narratíváját. A „Németország és Oroszország között” vergődő nemzet vízióját kiterjesztette egész Európára, az EU-ra, és itt Merkel éppen úgy a lengyel tragédia okozójaként jelenik meg, mint Putyin. Az új kulturális minisztérium, akkor még Bartłomiej Sienkiewicz – a nálunk is jól ismert író, Henryk Sienkiewicz unokája – vezetése alatt azonban keresztülhúzta ezt a döntést és a pavilonban végül az ukrán-lengyel Open Group mutatta be a projektjét.

Az élet máshova költözik

Noha a nemzetközi reprezentáció minden kormányzatnak fontos, a hazai kulturális életre nincs mindig egyértelmű hatása. Mint ahogy a nagy intézmények leuralásának sincs, főként egy olyan nagy és decentralizált országban, mint Lengyelország. Egyszerűen az a tény, hogy számos nagyváros van (37 városnak van 100 ezresnél nagyobb lélekszáma, ez a szám Magyarországon 9) és ezekben sok kulturális és művészeti intézmény van, lehetővé teszi azt a folyamatot, amit Szablowski úgy jellemez, hogy „a művészeti élet máshova költözik”. A hatalommal szemben kritikus értelmiségieket sem sikerülhet úgy elvágni a lehetőségektől, mint ahogy ezt egy kis országban meg lehet tenni, mert itt-ott még mindig maradnak egyetemek, kutatóműhelyek, lapok, amelyek munkát és megélhetést jelentenek.

A közel félmilliós Gdańskban járva például azt hallottuk, hogy ott nem mindenhová ért el a PiS-kormány keze. Bizonyos helyek, intézmények érintetlenek maradtak, mert, ahogy egy kulturális intézményben dolgozó beszélgetőtársunk mondta, „ez a város még mindig liberális buborék”. Pedig békéről Gdańskban sem lehetett szó, mint emlékezetes, 2019-ben egy nyilvános eseményen megölték a város ellenzéki polgármesterét, a Polgári Platformhoz (PO) tartozó Paweł Adamowiczot. Noha a merénylőnek – akit tavaly ítéltek életfogytiglanra – elsődlegesen nem politikai motivációi voltak, napvilágot láttak olyan vélemények, hogy a polgármesterrel szembeni indulatait fűtötte a TVP, azaz a lengyel állami tévé propagandája is.

A kormány emlékezetpolitikája itt sem hagyta érintetlenül a múzeumokat. A II. világháborúval foglalkozó Muzeum II Wojny Światowej (MIIW) igazgatóját, Pawel Machcewicz történészt 2017-ben menesztették. A PiS régóta kritizálta a múzeumot (amelynek tanácsadó testületében a nálunk jól ismert Timothy Snyder történész is ott ül), mondván, nem emeli ki eléggé a lengyel szenvedést és hősiességet, aztán hatalomra kerülve bele is nyúltak az intézménybe. Méghozzá úgy, hogy létrehoztak egy másikat, a Westerplatte múzeumot, a kettőt papíron egyesítették, és ennek élére a PiS-nek jobban megfelelő Karol Nawroczkit nevezték ki – ő pedig rögtön átrendezte az állandó kiállítást. A jelenlegi kormány ezt sem hagyta annyiban: 2024 áprilisa óta már ismét új igazgató van, Rafał Wnuk történész, aki megint csak átrendezte azt.

„Azt kell mondanom, itt helyben nem igazán tapasztaltunk különösebb cenzúrát a kortárs művészetben. Nem voltak állandóan problémák, mint ahogy például a közmédiában” – mondja a Dorota Walentynowicz képzőművész, akivel gdański lakásán beszélgetünk. „Az intézményeinkben volt hatása a központi kulturális politikának, például a pénzek csökkentése, de nem annyira drasztikusan, mint Varsóban, mert a főváros állt a PiS fókuszában. Szükségük volt a figyelemre a kulturális háborújukhoz, és nagyon sok intézményt elfoglaltak.”

Dorota Walentynowicz, aki folyamatosan jelen van az európai művészeti színtereken, kritikus, feminista gyakorlatot folytat. Watch me work című kerámia installációja például egyfajta adatvizualizáció. A nők fizetetlen munkáját, az otthoni munkát, a nők munkaerőpiaci helyzetét bemutató adatokat fordít át a vizualitás nyelvére egy kreatív megoldással: a kördiagramok mintha tányérok lennének a konyhai falon.

Sokat foglalkozik a művészek, kulturális és kreatív ipari dolgozók társadalmi és munkajogi helyzetével is. „Lengyelországban az egyetlen módja annak, hogy jogilag bejegyzett művészeti tevékenységet folytass, ha saját vállalkozást működtetsz. Csakhogy ennek adózási és szociális költségei nem úgy vannak kialakítva, hogy azok a művészek, akik bizonytalan helyzetben vannak, működtetni tudjanak egy vállalkozást. Nálunk a piac sok szegmense így néz ki, vegyük például a kórházi takarítókat, akik amúgy többnyire nők. Sokkal kisebb költség egy intézmény számára, ha számlák alapján fizet nekik, tehát egyszerűen azt mondja a dolgozóknak, hogy indítsanak saját vállalkozást. Ennek aztán munkajogi következménye van, a betegszabadságra, szülési szabadságra és egyebekre nézve. Na most, nekem is hasonló a helyzetem az akadémián, ahol tanítok.”

A művész szerint volt egyfajta várakozás az új kormánnyal kapcsolatban, merthogy voltak ígéretek is. De bizonyos ígéretek nem, vagy nagyon lassan teljesülnek.

„Tavaly októberben történt egy változás, most viszont mintha a csalódás pillanata jött volna el. Különösen amikor a feminizmusról, vagy a reproduktív jogokról beszélünk. Nem értjük, hogy az abortusz miért illegális és büntetendő még mindig Lengyelországban. Eltelt egy év és még semmi változás. Vagy itt van az egynemű párok legális élettársi kapcsolata. Még mindig nem történik semmi. Az volt az ígéret, hogy a kormányzás első 100 napjában mindez meg fog oldódni.”

Kié a jelen?

Gdańsk, úgy tűnik, sok szempontból saját kulturális narratívát épít a városban található intézmények segítségével. A NOMUS kortárs művészeti intézményben, ami a legfiatalabb ilyen profilú helyén az országban, éppen az a tematika jelenik meg, amelyet Łódźból ki akartak seprűzni: ottjártunkkor egy ökológiai tematikájú projekt volt látható. A hely neve nem mellesleg a görög nomos szóból származik, amely a törvényt, a törvény szellemét jelenti, de a közösség rendjét is. Az intézmény ezt úgy értelmezi, hogy jogot formálnak a saját narratíva megalkotására, élnek a joggal, hogy maguk írják és interpretálják a saját maguk történetét és a számukra fontos művészetfogalommal dolgozhassanak, ami három alapértékre épül: kreatív szabadság, szólásszabadság és a kutatás szabadsága. A saját történet a legfontosabb a szomszédos ESC-ben is (Europejskie Centrum Solidarności), amely, mondanunk sem kell, a Szolidaritás Független Szakszervezet, a lengyel és kelet-európai rendszerváltások kulcsszereplőjének históriájára épül.

A legendás hajógyári kapu mellett áll az épület, helyi építészek tervezték és egy óriás hajótestre emlékeztet. Tudásközpont és oktatási centrum is, valamint civil szervezeteknek ad otthont, a környéken viszont csúcs lakóingatlanokat fejlesztenek, ez már nem az egykori gyári-és munkásnegyed többé. Közben az ESC nagyon erősen képviseli az egykori lázadó munkásság kultúráját és értékrendjét (mely tulajdonképpen egyszerre baloldali és keresztény): az ott látható monstre kiállítás arra is törekszik, hogy ne hagyja kisajátítani ezt a történetet semelyik nagy párt által, hiszen a PiS és a PO is ebből a mozgalomból nőtt ki, a Szolidaritás örökségéért küzdelem folyik, és bizonyos értelemben mindkettőnek volna hozzá joga. Csakhogy ez a történet egyrészt mégiscsak az embereké (bármekkora közhely is ez), másrészt a Szolidaritás antiautoriter mozgalomként indult és ezektől a gyökerektől igencsak messze van a PiS jobboldali populizmusa.

A múltért folytatott harc a PiS-kormány nyolc éve alatt összekapcsolódott a jelen kultúrájának uralásával is. Az új kormány láthatóan nem a küzdelem fenntartásában érdekelt, hanem abban, hogy a kortárs kultúracsinálást bízza a kortárs kultúra releváns szakembereire.

Éppen a „vissza-demokratizálás” morális és jogi vonatkozásairól, dilemmáiról írt angol nyelvű cikket Jakub Dabrowski, aki Poznanban él és a varsói képzőművészeti egyetemen tanít. A jogi és művészettörténeti végzettséggel is rendelkező kutató-író cikkében arról beszél, hogy noha a PiS és Kaczyński önkényuralmi kereteket alakított ki az országban és kifejezetten brutális eszközökkel tarolta le az intézményrendszert a kultúrában is, az intézmények „visszaszerzése”, vagy „visszafoglalása” nem mehet végbe úgy, hogy az új kormányzat átlép a jogszabályokon, vagy akár csak a jog szellemén. És nem mehet végbe olyan módon sem, hogy ne legyen tekintettel arra, hogy noha a PiS elvesztette a választásokat, nyolcmillió szavazója van. Majd cikke végén felteszi a kérdést: „hogyan élhetünk együtt, nem pedig egymás mellett vagy egymás ellen?” Az egyetem közelében találkozunk egy diák klubban, ahová hat órányi tanítás után érkezik, meglehetősen fáradtan, így abban maradunk, inkább csak kávézunk és nem készítünk formális interjút. Dabrowski is Bernatowicz esetét hozza fel, aki ugyan szinte vállalhatatlan programot vitt az Ujazdowski központ élén, a kirúgásának okait mondvacsináltnak látja. A minisztérium addig keresett szabálytalanságokat a pénzügyi menedzsmentben, amíg talált is.

„De hát hibákat mindig lehet találni. Nem igazán látom a döntés alapjait, és ezért nagyon nehéz ezt reálisan értékelnem” – mondja Dabrowski, és arra céloz, amit az írásában is megpendített, vagyis, hogy nem szabadna, hogy a revansvágy vezesse a politikai szereplőket. „Nem úgy állítjuk-e be magunkat, mint az igazakat, akik a demokratikus jogállamiság eszméit vallják – vagy legalábbis törekszenek rá? Vajon a nyolc éve tartó kemény, növekvő ellenérzés elegendő indok erre az akcióra? Be kell-e betonoznunk magunkat pozícióinkba, felégetnünk minden hidat, és tovább mélyíteni a társadalom megosztottságát? De nézzük a gyakorlatiasabb vagy cinikusabb kérdéseket: vajon tartós-e a jelenlegi politikai helyzet, vagy van arra esély, hogy a következő választások után a PiS támogatóinak jelenlegi helyzetében találjuk magunkat? Mi történik akkor?”