Egyre gyakrabban hallani a hírekben, hogy bölcsészettudományi tanszékeket és kurzusokat zárnak be Magyarországon és a világ számos más táján is. A bölcsészettudományok válsága globális jelenség, ami nagyrészt a neoliberális gazdaságpolitikából és az egyetemeket haszonelvű intézményekként, diplomagyárként elképzelő, a tudományágakban kizárólag anyagi hasznot látó világképből fakad. (Erről lásd Kende Ágnes január 8-i interjúját K. Horváth Zsolt társadalomtörténésszel.) A mesterséges intelligencia elterjedésével sokan a humán- és társadalomtudományok végét vizionálják, számos szakma végét jósolják, és az úgynevezett post-truth (igazság utáni) és a populizmus uralta politika korában a bölcsészettudományok társadalomformáló szerepe, eddig alkalmazott kommunikációs eszköztára súlyos válságba került. Milyen új társadalmi szerepet és jövőt tervezhetnek a bölcsészettudományok ilyen körülmények között? A kérdésre számos alternatív válaszlehetőség adódik.

A humán tudományok és a természettudományok összefonódása

Egyre több olyan bölcsészettudományi kutatási terület van, ahol a természettudományok (pl. a biológia, a genetika, az IT-számítástechnika, a robotika, az AI, a kémia vagy az orvostudomány) szerepe elengedhetetlenné vált. A régészettudomány például már évtizedek óta (az 1970-es, 80-as évek processzualista, majd ún. posztprocesszualista régészeti reformjait követően) szoros kapcsolatban dolgozik a természettudományok számos ágával. A non-destruktív módszerek (geofizikai és magnetométeres felmérések, lidar-kutatások, víz alatti radarozás) immár több évtizedes alkalmazása a terepmunkában és a régészeti helyszínek felmérésében mára maja városokat, sivatagi római erődöket és ókori vagy középkori településeket tett ismét a térképre. Napjainkban a régészeti és festészeti restauráció is elképzelhetetlen kémiai laborok nélkül: Pompeii pompázatos freskói, múzeumaink több száz, néha 1-2 ezer éves freskói és festményei, de őskori vázáink sem pompáznának ilyen élénk színekben, ha a régészet, a művészettörténet és a történettudomány nem dolgozna együtt kémikusokkal, vegyészekkel.

Kevesebbet tudnánk az ókori kőzetekről, fémötvözetekről, fatárgyainkról, a márványok származási helyéről és csodált márványszobraink ókori, középkori és újkori mobilitásáról, ha nem lennének petrográfiai, dendokronológiai, metallurgiai és megannyi más, az archaeometria tudományterületéhez tartozó vizsgálatok.

A régészet évtizedek óta sikeresen alkalmaz a kronológiai meghatározásban számos olyan módszert, amely elengedhetetlenné tette a fizika és a matematika szerepét a bölcsészettudományokban. De nincs ma már régészet és történettudomány genetika és orvostudomány nélkül sem: a Kárpát-medence mobilitástörténetét és népességtörténetét nem ismernénk mai formában a történeti genetika módszerei nélkül, ahogy a csontvizsgálatok, az archaeobotanika és az archaeozoológia módszerei nélkül nem tudnánk eleget a régmúlt természeti tájairól és élőlényeiről sem.

A mesterséges intelligencia és a számítástechnika kortárs vívmányai nélkül nem láthatnánk a londoni Walbrook Mithraeum (Mithras római isten 1800 éves szentélye) holografikus rekonstrukcióját, kortárs múzeumaink interaktív animációit, digitális formában megjelenített tárgyait és a virtuális valóságban rekonstruált őskori, ókori tájait sem.

AI és programozás nélkül pedig nem sikerült volna részben elolvasni egy összepréselt és elégett pompeii papirusztekercset, ahogy a nemrég felfedezett, néhány centis, összesodort frankfurti kora-keresztény ezüst amulett feliratát sem tudták volna elolvasni a régészek.

De nem csupán a régészet, művészettörténet és ókortudomány alkalmazza a természettudományokat, hanem az irodalomtudomány, a szociológia, a vallástudomány és megannyi más bölcsészettudomány is: az elmúlt években számos olyan Lendület-projekt nyert 200 millió forintos támogatást a Magyar Tudományos Akadémiától, ahol AI- modellezést, hálózatkutatási programokat, szófelhő-generáló szoftvereket és szociológiai modellezéseket végző programokat használnak a kutatók. Ez az inter- és transzdisziplináris trend a jövőben nagy eséllyel gyorsulni fog, aminek vannak ugyan hátulütői és kritikusai (sok esetben a bölcsészettudományi esettanulmányok háttérbe szorulása, felületessé válása), de sokan ebben látják ezen diszciplínák jövőjét. Az aurea mediocritas, az arany középút felismerése ebben ez esetben sem elhanyagolandó, hisz egy történésznek, irodalmárnak, szociológusnak, antropológusnak vagy vallástudósnak elsősorban mégiscsak bölcsésznek kell lennie; kutatásának középpontjában csakis az ember, az emberi társadalom jelenkori és múltbeli jelenségeinek és forrásainak ismerete és megértése kell, hogy álljon, így egy bölcsész számára a természettudományok csakis hasznos eszközként szolgálhatnak, nem pedig kutatásának, fennmaradásának és létjogosultságának zálogaként.

A bölcsészettudományok és az aktualitás

Azokat a tudományágakat (elsősorban elméleti diszciplínákat), ahol a természettudományok alkalmazására kevés a lehetőség, nagyobb mértékben fenyegetik a 21. század pragmatikusságra és piacosításra törekvő tendenciái. Az elméleti pszichológia, a filológia, a kulturális antropológia, a történettudományok számos segédtudománya és kutatási irányzatai, a filozófia, a szociológia, a politikatudományok vagy a társadalomtudományok számos csoportja a természettudományok és a technológiai eszközök alkalmazása helyett kutatásai aktualitását és alkalmazhatóságát próbálja hangsúlyozni. Ezt nem egyszer úgy próbálják elérni, hogy kutatásaikba a kor divatos kutatási területeit és fogalmait, „buzzwordjeit” építik be munkájukba. Így egyre több olyan tanulmányt és kötet születik, amelyekben a genderkutatás nyer meglepően nagy teret; emellett a bölcsészettudományi piacon gyakran megjelenik az ókori, a középkori vagy az újkori populizmus, az összeesküvés-elméletek, a klímaváltozás, a toxikus maszkulinitás, a „me too” történetek és megannyi más, a kortárs társadalom jelenségeit idéző téma. A fenntarthatóság, az ellenállóképesség (resilience), a migráció, a háború, a klímaváltozás, a szexualitás és gender változatos témáinak beemelése a kortárs kutatásba mára óriási mennyiségű szakirodalmat szült, ami néha megosztó eredményekre vezet, és erős dichotómiát hozott létre az angolszász és más, globális szakirodalmi tendenciák között. Ennek a túlélési vagy alkalmazkodási stratégiának is megvannak az előnyei és hátrányai. Egyik előnye, hogy a régmúlt vagy a kortárs társadalom számos olyan részeleme, aspektusa, társadalmi jelenségeink olyan dimenziói kerülnek részletes elemzés alá, amiket eddig nem kutattak, kevésbé vizsgáltak. Új módszertani megközelítésben került elemzésre a már ismert, tehát nem új forrásanyag. Ahogy Barbara Gold, az amerikai klasszika-filológia egyik neves kutatója fogalmazott nemrég közölt paradigmatikus összegzésében, ez adja a bölcsészettudományok alkalmazkodási készségét, fluiditását és elasztikus jellegét. Hátránya ugyanakkor, hogy sokszor anakronisztikus, félrevezető, erőltetett és láthatóan kényszeres. Ilyen például Gold tanulmánya Szent Perpétua kultuszáról, akit ő „transgender szentként” értelmezett egy 2022-es tanulmányában, de számos más esettanulmányt sorolhatnánk, ami érezhetően erőltetett módon próbálja aktualizálni kutatási területét.

Pedig van, amikor nem lehet, nem érdemes: a bölcsészettudományok sokaságában az a szép, hogy nem mindig kell alkalmazhatónak és aktuálisnak lennie. Az elmélyült figyelem, a részletek, az apró szépség iránti emberi vágy egyaránt fontos, és az emberi kaland sokdimenziós világának múltbeli változatait is kutatnunk kell ahhoz, hogy megértsük kortárs világunk valóságát.

A pozitivizmus piaci válsága

A 21. század végi bölcsészettudományok nagy alakjai ma fel sem ismernék saját tudományterületüket. A kutatási témák olyan mértékben bővültek, annyira változatosak lettek, és a száz évvel ezelőttiektől olyannyira eltérő módszerekkel kutatunk, hogy Émile Durkheim, Max Weber, Kerényi Károly vagy Theodor Mommsen gyermeki csodálattal vagy épp rémülettel nézne ránk. Ugyanakkor vannak még olyan szigetek, intézmények, kisebb csoportok a bölcsészek között, ahol a pozitivizmus módszertanát alkalmazva próbálják a múltat és a jelent kutatni. Hisznek még abban, hogy a világ megismerhető, felmérhető, és hogy ehhez a rendelkezésünkre álló forráso, teljességét ismerni kell. A közép-kelet európai, de nem ritkán a spanyol és az olasz bölcsészettudomány is ilyen klasszikus módszerekkel dolgozik. Az előbb felvázolt két trend (a természettudományosodás és a kortársodás) ezt a kihalófélben lévő csoportot alig érinti, csakhogy mozgásterük egyre szűkül. A jövő azonban nekik is tartogathat perspektívákat: a fake news, az összeesküvés-elméletek, az alternatív valóság és a deepfake (hamis AI-fotók és videók) korában a klasszikus, valós forrásokra épülő, alapos szaktudás, a gazdag vizuális memória elengedhetetlen lesz. Az igazság birtokosainak és a valóság részletes dimenzióinak ismerői őrzőkké válnak. Talán olyan őrzőkké, mint Hari Seldon az Isaac Asimov-féle Alapítványban: a szakmai tudás, a múlt és a jelen összekapcsolódásának őrzőivé, akiknek feladatuk lesz, hogy a 21. század alternatív valóságában eligazítsák az embereket múlt és jelen, valóság és fikció között. A közösségi média már most ezrével önti ránk a hamis „ókori” mozaikok, vázák, szobrok és turisztikai célpontok fotóit.

Eközben az emberek nagy része képtelen felismerni, hogy egy Arthur Rimbaud-portrét az AI generált-e vagy sem, vagy melyik ókori mozaik létezik Zeugmában és melyiket hozta létre a mesterséges intelligencia. Erre csak egy irodalmár, egy történész képes, és erre a szaktudásra egyre nagyobb igény lesz. Az elidegenedés, a különböző szorongásjelenségek (klímaszorongás, egyedüllét), az azokból való racionális vagy spirituális kilábalás (vissza a természethez mozgalmak, paleo életvitel, új vallási és humanista mozgalmak) terén a bölcsészettudományoknak vitális szerep juthat.

A nyolcmilliárd lakosú világ jelentős részét ma az X, Y és Z generáció tagjai adják, és az előbbi kettő tagjainak számára továbbra is a múzeumi kiállítások, színházi előadások, koncertek nyújtják a legelemibb és legemberibb élményt. Ezek létrehozása és biztosítása, fenntartása pedig nagyrészt a bölcsészettudomány eredménye, hiszen nincs múzeumi kiállítás, nincs turizmus, nincs irodalom és művészet, nincs színház és tánc, nincs politológia és nincs fogyasztható kultúra azok nélkül, akik ezeket a fogyaszthatóvá tett kulturális termékeket ismerik és kutatják.

A szerző ókortörténész, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének adjunktusa, korábbi írásai itt olvashatók.