Az oxfordi pap, aki felfedezte az első dinoszauruszt – William Buckland különös élete

Az 1784-ben született William Buckland a tizenkilencedik század első felének legfontosabb oxfordi természettudósa volt, és alighanem az egyetlen, aki számos tudományos elismerés mellett azzal is dicsekedhetett, hogy elfogyasztotta egy király szívét, vagy hogy kóstolás alapján meg tudta határozni a denevérhúgy ízét. Talán nem is meglepő, hogy idáig hosszú út vezetett, ahogyan az sem, hogy a fia, Frank is örökölte a tehetségét, és a maga területén szintén maradandót alkotott.

William Buckland már akkor geológusnak és paleontológusnak készült, amikor még nem is volt formális geológiaoktatás Angliában, emellett papnak is tanult. Mindkét szakmájában a csúcsra ért, bár a kettő néha konfliktusba került egymással: ő volt Anglia első geológiaprofesszora, egyúttal az egyik első paleontológusa is, bár a bibliai árvíz magyarázatával, amit kezdetben elfogadott, azért meggyűlt a baja.

Lánya, Elizabeth Gordon az apja halála után csaknem ötven évvel kiadott életrajza szerint már az apjával együtt tett sétákon is előszeretettel gyűjtögetett fosszíliákat, ez a szokása pedig egész életében elkísérte, olyannyira, hogy a legtöbb helyre egy méretes gyűjtőzsákkal ment, hátha talál valamit, ezért aztán előfordult az is, hogy előkelőbb házaknál nem is fogadták, hiába hívták, mert a személyzet csavargónak nézte.

Buckland volt az első ember, aki tudományos leírást adott egy dinoszauruszról (amit akkor még nem is neveztek így), ám a Megalosaurusban az isteni tervezés egyik legékesebb bizonyítékát látta. Csillapíthatatlanul érdekelte a táplálkozás, az sem véletlen, hogy az elsők között kezdte kutatni a koprolitokat (vagyis a megkövült ürüléket), amelyeknek a nevét is ő adta.

Az úttörő

Gordon könyvének előszavában William Boyd Dawkins geológus egyenesen a századfordulóra szárnyalásnak indult természettudomány egyik úttörőjének nevezte Bucklandet, aki nélkül sem Oxford, sem a modern tudomány nem indulhatott volna fejlődésnek, és akinek a geológiai elméleteiből maga Charles Darwin is merített – igaz, maga Darwin a naplóiban csak egyszer említi a geológust, akivel nem szimpatizált túlzottan. „Bár nagyon jó humorú és jó természetű ember, számomra közönségesnek és durvának tűnik, akit inkább a különcködés hajt, mint a tudomány szeretete, ezért gyakran bolondot csinál magából” – írta róla.

Buckland, akár merített tőle Darwin, akár nem, semmiképpen nem értett volna egyet az evolúcióelmélettel: úgy gondolta, hogy Isten minden teremtménye a maga módján tökéletes, éppen ezért nem lehetséges, hogy létezne az életben egyedfejlődés, hiszen ez azt jelentené, hogy az egyik teremtett élőlény nem sikerült elég jól, és javításra szorul. Már Darwin előtt is megjelentek elméletek az evolúcióról, Buckland ezeket is elvetette, később a fiának, Franknek kellett megküzdenie A fajok eredete által keltett zűrzavarral.

Rendszer az őrületben

Igaz, hogy különcködésért nem kellett a szomszédba mennie, de az őrületében mégis volt rendszer, ami gyakran olyan eredményeket hozott, amilyenről korábban kutatók álmodni sem mertek. A házi hiénájának harapásmintája alapján bizonyította be például azt, hogy az egyik általa kutatott barlangban az özönvíz előtt (mint kezdetben hitte) hiénaszerű állatok éltek; a szintén háziállatként tartott teknős páncéljáról pedig a feleségével gipszmintát vett, ebből arra jött rá, hogy az egyik fosszíliatöredéken egykori teknősök nyomai láthatók.

Ahogy Gordon és számos kortársa is kiemeli, Buckland nem szégyellte azt sem, ha tévedett: miután meggyőződött róla, hogy az özönvízelmélet mellett nem szólnak meggyőző bizonyítékok, inkább az eljegesedés elmélete mellett tette le a voksát. Buckland maga is felszentelt pap volt, az új tudomány, a geológia, pláne akkor, amikor az özönvíz bizonyítékait is kétségbe vonta, egyáltalán nem tetszett az egyetem vezetésének és a vidéki papságnak sem; amikor gyűjtőútra utazott Olaszországba, az egyetem dékánja hálát adott az úrnak, és reményét fejezte ki, hogy többet nem is hallanak erről a lehetetlen tudományról.

Richard Girling tudománytörténész szerint (aki a Frank Bucklandről írott életrajzában többször kitér Williamre is) a gyanakvás nem csak Bucklandnek szólt: amíg támogatta a Szentírás igazságát, eljátszhatott a köveivel, de az egész tudományt „kénkőszagúnak” bélyegezték. A geológus nem csak az egyetemi körökben volt népszerűtlen, miután 1836-ban megfogalmazta az özönvízelmélet kritikáját: a korabeli lapok is nekiestek, és bár nem keltett akkora felháborodást, mint később A fajok eredete, azért Buckland is megkapta a magáét az istenfélő viktoriánusoktól.

A természetben nincs felesleg

Buckland alapelve, amit a koprolitok tanulmányozásakor fő szempontnak tekintett, az élet örök körforgása volt: minden élőlénynek az a sorsa, hogy egyen, és előbb-utóbb őt magát is megegyék. A másik alaptézis: a természetben nincs felesleg. A geológus nemcsak a tudományos munkásságában hasznosította ezt a két elvet, hanem életfilozófiájává emelte: úgy gondolta, hogy neki emberként kutya kötelessége mindent megkóstolni. Emögött egy fontos humanitárius megfontolás is állt: megoldást próbált keresni az Angliát sújtó élelmiszerhiányra, ezért azt javasolta, hogy a szegények jobb híján egyenek egeret, csigát és kiskutyát – bármit, amihez könnyű hozzájutni.

Nem a levegőbe beszélt, a kortársak visszaemlékezései szerint Bucklandék asztalán szinte minden megfordult, élő és holt formában is. Ahogy William Tuckwell egykori anglikán pap, egykori oxfordi diák írja a visszaemlékezéseiben, a házban minden tele volt kitömött és élő állatokkal, az ebédlő egyik asztalát fosszíliák foglalták el, gyertyatartóként is valamilyen dinoszaurusz fosszíliája szolgált. Tuckwell szerint a ház vendégeként többször is kapott lóhúst, de néha krokodilt vagy szószban elkészített egeret szolgáltak fel. Buckland nem csak az asztalon kedvelte az állatokat: a vacsoraasztalt egy szelíd medve járkálta körbe, a vendégek lába alatt hörcsögök rohangáltak, a házi majom pedig megpróbálta ellopni a falatokat a vendégek elől. Az udvaron egy sakál tanyázott, az asztal körül legyeskedő legyeket pedig John Ruskin költő és esztéta szerint két kedves gyík kapdosta el – Ruskin egyébként kifejezetten sajnálta, hogy amikor Bucklandéknál vendégeskedett, épp nem egér volt az étlapon.

Érdekes módon a beszámolók szerint Buckland sajátos étvágyához szinte emberfeletti ízérzék és szaglás is tartozott: a lánya szerint a föld szagáról meg tudta mondani, merre jár Anglián belül: amikor egy környékbeli templomban a padlón látható foltokról azt állították, hogy az a mártírok vére, megnyalta, és megállapította, hogy valójában denevérpisi. A a geológusról már életében legendák születtek, amelyek közül többet valószínűleg ő maga talált ki, de az is biztos, hogy nem mindet: még a lánya barátságos hangvételű könyvéből is egy eléggé különc figura képe rajzolódik ki.

A dinoszauruszok atyja

Bucklandnek viszont minden oka megvolt arra, hogy erre rátegyen még egy lapáttal: a különcökre jobban figyelnek, márpedig Oxfordban, amikor minerológiai, később geológiai előadásokat is tartott, nem ártott valamivel megfogni a hallgatókat. Már csak azért sem, mert a természettudományos előadásokat a diákok pusztán érdeklődésből látogatták, kevés hallgató esetén pedig nem is volt érdemes megtartani őket. Buckland intenzív előadásmódja, valamint az, hogy feltétlenül meg akarta nevettetni a közönségét, meghozta a gyümölcsét, az óriásgyík felfedezése pedig elegendő volt ahhoz, hogy fénykorában 90 diákot taníthasson.

A két kurzusért száz-száz fontot kapott évente, a kilencven hallgatóért pedig nagyjából ugyanennyit – igaz, az őslények varázsa idővel halványodott, az 1850-es években már alig látogatták az óráit. Valószínűleg az sem véletlen, hogy Buckland éppen 1823-ban dobta le az atomot a Megalosaurusról szóló felfedezéséről – korábban mineralógiai előadóként és az özönvíz-elmélet támogatójaként szemérmesen hallgatott a Bibliában nem szereplő óriásgyíkról, ami egykor Angliában élt, így még össze tudta boronálni a tudományt a vallással. A dinoszaurusz már kisebb problémát jelentett, az viszont nagyobbat, hogy ebben az évben jelentek meg a hírek a Gideon Algernon Mantell paleontológus által talált hatalmas csontokról, Buckland pedig nem akart lemaradni a felfedezés dicsőségéről. Nem is maradt le: Richard Owen 1841-ben részben éppen a Megalosaurus bucklandii alapján azonosította és nevezte el a dinoszauruszok osztályát.

A gigantikus tarlórépa esete

Az élelmiszerhiány elleni küzdelemhez Buckland nem csak a zabálásban, hanem a koprolitokban is szövetségest talált, amiből („a természetben nincs felesleg!”) természetes trágyát akart csinálni. A lánya szerint az 1810-es évektől kezdve élénken érdeklődött a hasznosítatlan földek termőre fordítása iránt; a témában végül nem publikált önálló tanulmányt, de meggyőződése volt, hogy a mocsarak és lápok mind hasznosíthatók, az ír tőzeglápokat pedig valódi kincsnek tartotta. Az elképzeléseit végül a gyakorlatban is kipróbálhatta: mire az 1840-es évekre már a karrierje csúcsára ért, és szűkölködnie sem kellett, földet vásárolt Oxford közelében, az itt épülő ház munkálatait maga felügyelte, az ezt övező agyagos földeken pedig gazdálkodásba kezdett. A lecsapolt agyagos talaj jónak bizonyult, erről tanúskodik az a hihetetlen méretű tarlórépa is, amit 1844-ben az Ashmolean múzeumban is kiállítottak. A zöldség kerülete elérte az 1 yardot – erre már Baldrick is elismerően csettintene a Fekete Viperából.

Nem véletlen, hogy Buckland figyelme a tőzegmocsarak felé fordult: a fosszíliák mellett a másik nagy szenvedélye, a népélelmezés a negyvenes évek közepére különösen aktuálissá vált, az Írországban pusztító burgonyavész miatt pedig az ötlete, ha megvalósítható lett volna, tömegek életét menthette volna meg. A koprolitok mezőgazdasági használata viszont a gyakorlatban is megvalósult, igaz, csak rövid időn át bányászták, és nem is kizárólag megkövesedett ürülékről, hanem más, foszfáttartalmú maradványokról volt szó – mindenesetre az ötlet működött, még ha nem is ez hozta el a megváltást az angol szegényeknek.

A szürke mókus és az őrület

Az egzotikus állatok fogyasztása sem lett túl népszerű, bár Buckland nem volt egyedül a furcsa mániájával: 1854-ben Párizsban alapították meg a La Societe Zooligique d’Acclimation nevű társaságot, ami csakhamar Angliában is nagy népszerűségre tett szert. A zabáljunkfel mindent-mozgalom egyik élharcosa éppen Buckland fia, Frank volt: a társaság az élelmiszerhiány említésére többek között a gyarmatokról történő importot támogatta, Frank maga pedig lelkesen meg is kóstolt mindent, amihez hozzáfért. Ezen törekvések eredményeként honosult meg Ausztráliában a nyúl, Új-Zélandon az oposszum, Angliában pedig a szürke mókus, amit eredetileg élelemnek szántak. Mára mindhárom betelepített invazív állatfaj ész nélkül szaporodik, és hatalmas károkat okoz a környezetben – és némelyikük a mezőgazdaságban is.

Hiába kapta egymás után az elismeréseket és hiába nem kellett nyomorognia, Buckland élete vége felé kiábrándult a természettudomány oktatásából: mikor 1847-ben felkeresték, hogy támogassa az oxfordi Természettudományi Múzeum létrehozását, azzal utasította vissza a felkérést, hogy fiatalabb korában még hitt az ügyben, most viszont már úgy gondolja, hogy az egyetemen belül a természettudományoknak semmi becsülete nincsen, ezért nem is adja a nevét a kezdeményezéshez. Ekkoriban az óráit már csak pár tucatnyian látogatták; amikor 1848-ban megkapta a Geológiai Társaság elismerését, a Wollaston-medált, a köszönőbeszédében ismét az egyik alapelvét hozta elő, azt, hogy a természetben nem létezik felesleg. A geológiát továbbra is Isten tudományának tartotta: szerinte a geológus a Teremtő műhelyébe kap betekintést, ezért alázattal és csodálattal kell közelítenie a Föld csodái felé.

Buckland 1849-ben megőrült, Girling, Frank Buckland életrajzírója szerint azért, mert a gigantikus tarlórépát termő birtokon épült ház vízvezetéke egy építkezés során megsérült, Buckland és két lánya pedig tífusszal fertőződött meg. Egyre gyakrabban vett rajta erőt a búskomorság, a rohamaiban pedig gyakran a fejét verte, és az orvosok nem tudtak rajta segíteni, friss levegőt és nyugalmat javasoltak neki. Családjával Islipbe költözött, de a rohamai egyre súlyosabbá váltak, így végül John Bush elmegyógyintézetébe szállították, ahol 72 évesen, 1856-ban hunyt el. A halál okát a fia, Frank, aki egyes források szerint maga boncolta fel apja holttestét, egy korábbi baleset szövődményeiben találta meg. Szerinte 1848-ban William és felesége, Mary Morland (aki szintén természettudós, mai szóval tengerbiológus és tehetséges illusztrátor volt) balesetet szenvedett, Buckland felső két csigolyája megsérült, ami a fia szerint „a hosszas és kitartó agymunkával együtt” magyarázhatta az apja összes tünetét. Frank az anyja haláláért is a balesetet okolta, szerinte neki az itt szerzett homloksebe rákosodott el, ez vezetett 1857-ben a halálához is.

William Buckland nevét ma a Holdon egy árok, a Földön egy mohafaj, egy új-zélandi hegycsúcs és egy alaszkai falu őrzi, de persze az általa leírt Megalosaurus is a Buckland nevet kapta. A különc tudós saját maga választotta ki a sírhelyét Islipben, de erre tartogatott még egy utolsó tréfát: a sír kiásásánál derült ki, hogy a választott ponton egy Jura kori mészkőréteg húzódik, amit csak robbantással sikerült áttörni.