A 2025. februári németországi parlamenti választás végül abban az értelemben nem tartogatott nagy meglepetést, hogy minden bizonnyal újra a megszokott nagykoalíciós kormányzás lesz a végkifejlete (2005 óta már negyedjére), ám ezzel együtt mégis teljesen átalakult a német politikai színtér: a mérsékelt pártok támogatottsága látványosan csökkent, míg a radikális pártok előretörtek. A konzervatív CDU/CSU úgy nyerte meg a választást, hogy 1949 óta a második legrosszabb eredményét (28,5%) érte el, a balközép SDP utoljára 1887-ben kapott olyan kevés szavazatot, mint most (16,4%), miközben a szélsőbalhoz és a baloldali populizmushoz sorolt pártok (BSW, Linke) együttesen 15,74 százaléknyi szavazatot kaptak, az AfD pedig a szélsőjobboldal legjobb eredményét (20,8%) érte el a második világháború óta, és a második számú német politikai erővé emelkedett.

A német politikai trendekről az elmúlt napokban-hetekben számtalan elemzés született mindenféle nézőpontból, de ha eggyel hátrébb lépünk, és egész Európára, vagy legalábbis az Európai Unióra tekintünk, akkor láthatjuk, hogy a két legerősebb párt szereplése jól illeszkedik az elmúlt tíz év folyamataiba: 2015 óta egyre több uniós ország választott magának jobboldali kormányt a korábbi balos helyett, vagy tolódott még jobban a jobboldal széle felé.

Ha a 2015-ös pillanatképet nézzük, azt láthatjuk, hogy az Európai Unió tagállamai meglepően színesek, és az oldalak között is kiegyenlített a terep:

• a radikális baloldali görög Sziriza mellé jut még
• 12 balközép (szociáldemokrata, balliberális) kormány,
• három, jobb- és baloldali pártokból álló nagykoalíciós kormány (Németország mellet Ausztria és Írország),
• a centrista Észtország,
• nyolc jobbközép (konzervatív, liberális) kormány,
• valamint kettő olyan ország, amelynek kormányát már ekkoriban egyre inkább a jobbközép-konzervatív kereteken túl, a nacionalista, populista, illiberális, bevándorlásellenes (egyesek szerint egyenesen xenofób), a jogállamiságot leépítő kategóriában helyezték el: Lengyelország és Magyarország.

Aztán a 2015-ös migrációs és menekültválság, a 2016-os Brexitbe torkolló euroszkepticizmus, a 2020-as covidjárvány, a 2022-ben kitört orosz-ukrán háború, illetve az ezeket kísérő gazdasági problémák, nemzetbiztonsági és szuverenitási kérdések az elmúlt tíz év során jelentősen átrajzolták ezt a térképet.

• A szélsőbal eltűnt a palettáról,
• a 2015-ös állapothoz képest a felére, 6-ra csökkent a baloldali kormányok száma,
• ha megelőlegezzük az újabb CDU/CSU–SDP összeborulást, akkor két nagykoalíciós kormányt látunk,
• a centrista kormányok száma 5-re nőtt,
• a jobbközép kormányoké 12-re,
• és maradt két ország a jobboldal szélén – pontosabban egy maradt, Magyarország, de a közben középre visszahúzódó Lengyelországot felváltotta itt Hollandia.

A mozgolódás persze nem szigorúan egyirányú volt, hiszen például az előbb említett lengyel eset (amelynek kulturális vonatkozásairól és a médiát érintő pontjairól részletesen is írtunk) mellett ott van az éppen jobbról balra tolódó Spanyolország is. És persze joggal merülhet fel a kérdés, hogy számít-e még egyáltalán ez a kissé mesterkélt jobb-bal felosztás: elég csak összehasonlítani az egyaránt baloldalinak tekintett Szlovákia és Dánia politikáját, vagyis a populista, nacionalista, euroszkeptikus, oroszpárti, társadalmi kérdésekben konzervatív Fico-kormányt az EU-párti, Ukrajna- és NATO-párti, társadalmilag progresszív dán szociáldemokratákkal.

A kormányváltások mellett legalább ennyire látványos a populista, szélsőjobboldali pártok erősödése is az EU-tagállamokban. Ezek közül ráadásul többen még csak nem is voltak parlamenti pártok 2015-ben, ám az azt követő választásokon bekerültek, majd sok esetben még tovább is erősödtek – ahogy az a spanyol Vox, a portugál Chega vagy a Románok Egyesüléséért Szövetség eredményein jól látszik.

De az EU legnagyobb országaiban is jókorát erősödtek a szélsőjobbos pártok az elmúlt tíz évben, elég csak a francia, német vagy olasz számokra nézni.

Az Európa jobbra tolódásáról készült elemzések kiemelik, hogy az elmúlt tíz év fent felsorolt fordulópontjaiból eredő gazdasági kihívások és a gyakran ezekből következő infláció az esetek többségében a populista jobboldal malmára hajtja a vizet, míg a kulturális és identitáspolitikai kérdésekben is erősebb a negatív, kirekesztő, a nemzeti szuverenitást és a hagyományokat előtérbe helyező populista jobboldali retorika, különösen a megosztó, botrányos tartalmakat előnyben részesítő közösségi média korában.

Számos elemző ennek a számlájára írja azt a trendet is, hogy a fiatalok között különösen népszerűek a szélsőjobb felé húzó pártok, illetve kiemelik azt a Magyarországon is sokat hallott üzenetet, miszerint a 21. század elejének baloldali túlsúlya idején született és felnőtt fiataloknál már nem a bal-, hanem a jobboldali értékek jelentették, jelentik a lázadást – vagyis hogy szocialista és balliberális kormányok idején konzervatívnak lenni igazán punk dolog.