Mire gondolunk, amikor a hallgatókat szó szerint és jelképesen felszólítjuk, hogy „olvassák el a sillabuszt”? Titokban vagy kevésbé titokban vajon azt akarjuk, hogy a diákok szeressenek, tiszteljenek, féljenek tőlünk, felnézzenek ránk, megértsenek, ránk szoruljanak, sajnáljanak, emlékezetükbe véssenek, vagy hagyjanak békén? – teszi fel a provokatív kérdést Janice Carello és Phyllis Thompson a Palgrave kiadónál 2022-ben megjelent, Trauma-informed pedagogies – A Guide for Responding to Crisis and Inequality in Higher Education című, a traumatudatos pedagógiát különböző diszciplínák mentén körbejáró tankönyvének záró fejezetében. A kérdés arra próbál rávilágítani, hogy az osztályteremben tanár és diák, diák és diák között mennyi kimondatlan folyamat zajlik, ami észrevétlenül hatással van a hallgatókra és a tanárokra egyaránt.

A traumatudatos oktatás fő célkitűzése a traumát, viszontagságot, krízist, marginalizálódást különféle okok miatt átélt diákok újratraumatizálódásának elkerülése és a társadalmilag igazságos oktatás elősegítése. Carellóék szerint ennek első lépése az lehet, ha a félév elején már a diákok orra elé tett sillabuszban is az erőszakmentes kommunikáció jegyében megfogalmazott énközléseket használnak, csökkentve a diák esetleges fenyegetettségérzetét és erősítve kapcsolódását. A tanároknak felül kell vizsgálniuk megszokott oktatási elveiket és gyakorlataikat, hogy minden hallgatónak hozzáférhetővé tegyék a tanulást, állítják a szerzők. Nemcsak azt kell megérteniük, hogy miért tanítják azt, amit tanítanak, hanem azt is, hogy miért úgy tanítanak, ahogy, és tanítási módszerük hogyan hat saját magukra és a diákjaikra.

Ma már teljesen megszokottnak számít, hogy az olyan rendellenességek miatt, mint a diszgráfia, a diszkalkulia vagy az ADHD, a hallgatók különleges bánásmódot kérnek és kapnak a vizsgákon. A traumaérzékeny pedagógia mint mozgalom hasonló babérokra tör: célja, hogy a felsőoktatásban dolgozók felismerjék a trauma tüneteit, és a kurzusok tervezésében és vezetésében a traumatudatosság vezérelje őket. „A tanteremben a trauma különböző módokon nyilvánulhat meg. A diáknak például nehezére esik összpontosítani, az órán megjelenni, információt megjegyezni vagy előhívni. Nehezen tudják szabályozni az érzelmeiket, félnek kockázatot vállalni, szoronganak a határidők, a csoportmunka, vizsgák, nyilvános szereplés miatt, a stressz hatására dühöt, kiszolgáltatottságot élnek át vagy kikapcsolnak, visszahúzódnak, egészségtelen kapcsolatokba bonyolódnak” – olvasható a már idézett tankönyvben.

Már a covidjárvány is felhívta a figyelmet a traumaérzékeny oktatás fontosságára

Amikor 2020-ban az egyetemeken a diákok és a tanárok visszamerészkedtek a tantermekbe, többnyire hibrid tanításra álltak be, ami amellett, hogy megnövelte a tanálok terhelését, mindenkinek fokozott stresszt okozott a fertőzésveszély és az elszenvedett veszteségek miatt. „A diákok és a tanárok valószínűleg úgy fogják érezni magukat, mint akik nap mint nap aknamezőn járnak. Egy sima köhögéstől is megdermed a levegő az osztályteremben” – írta ekkor az amerikai felsőoktatási szektorra specializálódó neves szaklap, a Chronicle of Higher Education egyik újságírója a How the Pandemic will change Teaching on Campus (Hogyan fogja a pandémia megváltoztatni a tanítást a kampuszokon) című cikkében. Karen Costa, akinek az online kurzusfejlesztés és a traumatudatosság a szakterülete, az idézett cikkben arra hívta fel az oktatók figyelmét, hogy a stressz miatt nehezebben koncentráló diákok miatt érdemes többször elismételniük a mondandójukat, még világosabban elmagyarázni az óraterveiket, több alternatívát felkínálni a beadandó feladatokra, amiket a hallgatóknak nem feltétlenül kell előre meghatározott sorrendben teljesíteniük, és érdemes rugalmasan kezelni a határidőket. Joshua Eyler, a nagy kibillenések korához illő reziliens pedagógia kidolgozója, aki szintén híve a traumatudatos pedagógiának, hasonlóképpen arra buzdította az egyetemi tanárokat, hogy az ilyen válságos időkben egyszerre legyenek rendkívül kiszámíthatók és rugalmasak a hallgatóikkal.

Traumaérzékeny megközelítés a menekültoktatásban

A traumatudatos pedagógia elveit alkalmazza az OSUN (Open Society University Network) hálózatával partnerségben működő és a tálib hatalomátvételkor Afganisztánból Katarba menekült Amerikai Afgán Egyetem, ahol a múlt nyári adatok szerint több mint 1000 diák tanul. Afganisztánban az ENSZ 2024-es felmérésére szerint három év alatt mintegy 1,4 milló lányt fosztottak meg a tanulás lehetőségétől. Amióta Donald Trump amerikai elnök befagyasztotta a USAID által folyósított támogatásokat, az egyetem a 2025 tavaszi félévet már nem tudta elindítani, és jelenleg online zajlanak bizonyos kurzusai.

2016-ban, a menekültválság csúcspontján indult el a CEU (Közép-európai Egyetem) keretein belül az OLive (Open Learning Initative) menekültoktatási programja. A váratlan helyzetre reagálva a program kidolgozói a Magyarországra érkező, súlyos traumát átélt menedékkérőknek, menekülteknek és családtagjaiknak pszichiátriai, pszichoterápiás tanácsadást nyújtó Cordelia alapítványt kérték fel, hogy állítson össze egy traumaérzékeny kézikönyvet a leendő tanároknak. Nem véletlenül: a traumatudatos pedagógia teljes mértékben a traumaérzékeny terápiás ellátás elveire épül, amelyek a biztonságot, a kliensekkel való bizalomteli kapcsolatot, a választási lehetőségek, az együttműködés maximalizálását és az egyén megerősítését helyezik előtérbe.

Azok a diákok, akik krónikus stresszt vagy traumát éltek át, túlélő stratégiákat fejlesztenek ki, hogy kezeljék traumatikus élményeiket, és ennek következtében olyan semleges helyzetekben is veszélyt észlelhetnek, mint az osztályterem vagy egy diáktárssal/tanárral történő ártatlan interakció. A krónikus stressz kiválthat túl heves reakciókat, vagy épp ellenkezőleg, előfordulhat, hogy a diák hirtelen lefagy és passzívvá válik. Ez a környezet számára is frusztráló lehet, főleg akkor, ha a szereplők nincsenek tisztában a viselkedés okaival. A tanár és a többi diák ilyenkor ugyanolyan kiszolgáltatottnak, kontrollvesztettnek vagy meg nem értettnek érezheti magát, mint az érintettek, olvasható a kézikönyvben. A pszichiáter szerzők egyben azt is javasolják, hogy az oktatók az olyan címkék helyett, mint lusta, manipulatív, ellenálló, nem motivált, tiszteletlen, feltűnési viszketegségben szenvedő, próbáljanak meg a stresszel, traumával összefüggő magyarázatokat találni a számukra zavaró viselkedésre.

Ian Cook antropológus és akadémiaipodcast-tréner, aki 2019-től 2023-ig volt az OLive igazgatója, a Qubitnek elmondta: már maga a diákszerep is gyógyító hatással van a menekültekre, mert ad nekik egy identitást azon kívül, hogy menekültek. Cook szerint az OLive nem humanitárius szervezet, hanem komoly oktatási program. A mentorok között sok a korábban végzett diák, és nagy hangsúlyt fektetnek a közösségi tevékenységekre, ami segít a menekülteknek a külvilágba vetett bizalom újjáépítésében. Éppen ezért a kiszámíthatóság és a keretek nagyon fontosak a menekültek oktatásában. 2023-ban az akkora már Bécsbe száműzött CEU váratlanul és a komoly tiltakozások ellenére leállította az OLive-ot, ami azóta önálló egyesületként működik, hol több, hol kevesebb forrásból. Most éppen elég kevésből. A tavaszi félévben ennek ellenére egészen gazdag kurzuslistát kínál diákjainak, akiknek továbbra is ingyenes oktatást nyújt.

Az ő fájdalmuk a te fájdalmad

Ekin Demirtas, az ELTE Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézetének török doktori hallgatója egy Kollektív trauma című szemináriumot tart nemzetközi diákoknak. Minden órája végén szán pár percet arra, hogy a hallgatói, mint egy csoportterápia végén, elmondják, milyen érzések vannak bennük. Apróságnak tűnik, de nagyon sokat segít a zömében harmadik világbeli diákoknak, hogy biztonságosnak éljék meg az osztálytermet, és tanulják az érzelemszabályozást, mondta kérdésünkre Demirtas. Ő úgy állapodott meg a diákjaival, hogy ha bármelyikük túl megterhelőnek érez egy-egy órai beszélgetést, akkor nyugodtan hagyja el az osztálytermet, amire például az ukrán-orosz, az izraeli-hamasz háború vagy a kaliforniai tűzvész megtárgyalásánál került sor. Ekin doktori munkájában a traumakutatásban szerinte elhanyagolt másodlagos traumaáldozatiság jelenségét vizsgálja, tehát olyanokkal készített interjúkat, akik közvetetten érintett egy kollektív traumatikus esemény, mert a bekövetkeztekor például épp egy másik országban voltak. A másodlagos trauma áldozatai sokszor bűntudatot, kontrollhiányt, egyedüllétet és tehetetlenséget élnek át. Saját élményként Demirtas a 2023-as törökországi földrengést említi, ahol mintegy 50 000 ember halt meg. Ő ekkor már Budapesten tanult, és elmondása szerint a magyar egyetemek nem reagáltak elég gyorsan a helyzetre, a külföldi diákok a hosszú várólista miatt nehezen jutottak egyéni tanácsadáshoz.

A külföldi diákok hiányérzetét ugyanakkor bizonyos kulturális különbségek is magyarázhatják. Törökország és a legtöbb harmadik világbeli ország kollektivista társadalmak, ami azt jelenti, hogy a másik ember fájdalma a te fájdalmad, mondja a hallgató. Amikor a magyar professzorok megkérdezték tőlük, hogy veszítették-e el családtagjukat vagy barátaikat, és a válasz nemleges volt, lezártnak tekintették a beszélgetést, miközben a török diákok a közvetlen érintettség hiányában is nagyon erős megrázkódtatást éltek át.

Woke ideológia vagy Európa stratégiai válasza?

A traumaérzékeny pedagógia a célkitűzésében és szóhasználatában sok rokonságot mutat a radikális baloldali kritikai rasszelmélettel (critical race theory, CRT): társadalmi igazságosságot, elnyomásmentességet szeretne megvalósítani, rendszerszintű problémákat, kollektív traumákat azonosít, marginalizált diákokat, például az intergenerációs traumának kitett ausztráliai bennszülött diákokat állítja a figyelem középpontjába. Része a feminista kritikából ismert metszetszemléletet, azaz interszekcionalitás, amelynek lényege, hogy az egyének különböző strukturális pozíciói – például az, hogy valaki nő és roma – nem elválaszthatók egymástól, hanem „metszetet” alkotva, együttesen alakítják ki az egyén társadalmi pozícióját.

Ez a fajta pedagógia szembeszáll a rasszizmussal, a szexizmussal, az ageizmussal és az osztályprivilégiumokkal. Azt vallja, hogy a tanulási folyamat lényegi eleme, hogy pozitív módon kibillentse a résztvevőket megszokott gondolkodási sémáikból, ami azt jelenti, hogy a marginalizált csoportok traumáinak kimondásával veszélymentes, biztonságos teret hoz létre, és nem a csoporton belüli törésvonalakat és a vitákat erősíti. „A traumaérzékeny pedagógia olyan helyekké alakítja át a tantermeinket, irodáinkat és az intézményeinket, ahol a traumák hatásait elismerjük, elkerüljük az újratraumatizálódást és erősítjük az ellenállóképességet, miközben az igazságosság felé mozdulunk el” – írják Carellóék tankönyvükben.

Európában a menedékkérők 50 százaléka 18 és 34 éves kor közötti, ennek ellenére a legtöbb országban nincs konkrét szakpolitika arra vonatkozóan, hogy a menekülteket vagy a menedékkérőket hogyan integrálják a felsőoktatásba, mondta a Qubitnek az OLive kapcsán már idézett Ian Cook, aki júniustól a Dublini Városi Egyetem posztdoktoranduszaként az európai menekültoktatási kezdeményezéseket (refugee education initiative) fogja vizsgálni a kritikai etnográfia módszerével. Az európai országoknak csak a felében van lehetőség a szabályostól eltérő, alternatív módon bejutni az egyetemekre, és a legtöbb tagország nem veszi teljesen figyelembe a menekültek, befogadottak és menedékes személyek képesítéseinek elismerését szabályozó, Lisszabonban 1997-ben aláírt egyezmény hetedik cikkét, ami a délszláv háború miatti menekülthullámra válaszul született, és Magyarországon 2001 óta van érvényben. (2017-ben ezt az egyezményt az Európa Tanács a 2015-16-os menekültválságra reagálva felülvizsgálta és újabb ajánlásokkal egészítette ki Strasbourgban, hogy megkönnyítse a menekültek felsőoktatáshoz való hozzáférését.)

„Nekünk, antropológusoknak, akik Európában dolgozunk, érdemes valamiféle választ adnunk azoknak a kérdéseire, akik csupa olyan országból voltak kénytelen elmenekülni, amik egykor európai gyarmatok voltak, és ahol a jelenbeli konfliktusok a gyarmatosítók múltbéli cselekedeteire vezethetőek vissza” – mondta Cook. Míg 2015-16-ban a menekültáradatra a válság típusú válaszok domináltak, most már inkább az a cél, hogy az európai társadalmi testbe építsék be a menekülteket, többek között a felsőoktatáson keresztül, véli az antropológus, aki Dublinban, Budapesten és Barcelonában gyűjti az adatokat kutatásához. Szerinte az európai nyilvánosságban ezt a célt gyakran a félelem szemüvegén keresztül érnék el, amennyiben a menekültoktatást olyan eszköznek tekintik, ami javítja a jövevények kulturális összeférhetetlenségét, és csökkenti a veszélyt, hogy a jövőben potenciális biztonsági kockázatot jelentsenek.

Cook szerint a felsőfokú menekültoktatási kezdeményezéseket a társadalmi hatások szempontjából vizsgáló kutatások zöme három lehetséges pedagógiai szerepre összpontosít: az integrációra, a fejlesztésre és a befogadásra. Az első azt jelenti, hogy a pedagógiai módszer arra irányul, hogy lakóhelyüket elhagyni kényszerülő embereket a befogadó társadalom integrálja; a második a befogadó és a kibocsátó ország számára nyújtott lehetséges fejlesztéseket vagy tartós megoldásokat hangsúlyozza, míg a harmadik a traumatudatos pedagógiához kapcsolódva az egyenlőségelvű befogadást jelenti, ahol a kölcsönösséget, együttműködést, megelőző tapasztalatokat és szolidaritást előtérbe helyező kritikai pedagógiának van kitüntetett szerepe a tanteremben. Az antropológus szerint a különböző pedagógiai módszereket nem véletlenszerűen alkalmazzák, hanem a különböző szintek – a diákok tapasztalatai, az egyetemi intézmények, a szolidaritási mozgalmak, az egyetemi és a szakpolitikák, és maga nemzetállam folyamatos és dinamikus kölcsönhatásaiból érlelődnek ki.

A traumaérzékeny oktatás több szereplős feladat

A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány 2024-es szakmai beszámolója szerint Magyarországon évek óta folyamatosan nő az önsértéssel, szuicid késztetésékkel, bántalmazással, online zaklatással, szorongással kapcsolatos megkereséseik száma, tehát a fiatalok, kamaszok mentális egészsége aggasztó tendenciát mutat. Az iskolának nagyobb szerephez kellene jutnia a prevencióban és a sérülékeny diákok tanuláshoz való hozzáférésének támogatásában. A gyakori kiégés, a zsinórban tartott órák azonban nagyban megnehezítik, hogy a pedagógusok empatikusan tudjanak fordulni a diákokhoz. Amikor traumaérzékenységről beszélünk, akkor a traumatizált tanárokról sem kellene megfeledkezni, véli Horváth Anikó, a Karinthy Frigyes Gimnázium iskolapszichológusa és pszichológiatanára, aki korábban a Magyarországra bevándorló, illetve innen elvándorló hazai és külföldi állampolgárok társadalmi integrációját segítő Menedék Egyesületnél és a rászorulóknak ingyenes terápiás ellátást nyújtó Traumaközpontnál is dolgozott. Mindamellett ő is hasonló megoldásokat javasol, mint a traumaérzékeny pedagógiáról szóló szakirodalom. Olyan szenzitív témák esetében például, mint a válás vagy a bántalmazás, érdemes felajánlani, hogy a diák nyugodtan hagyja el a termet, amit egy kártya felmutatásával is kérhet. A traumát átélt, kontrollvesztett állapotban lévő gyerekeknek nagyon fontos, hogy érezzék, van a kezükben irányítás, gyakorolhatják az önvédelmet és a saját határaik érvényesítését, mondja. Náluk különösen fontos a bizalom megtartása, a feléjük való nyitottság és az érzékenység.

„Ha az iskolák a trauma általuk látni vélt hatásaira összpontosítanak ahelyett, hogy azokra az iskolán belüli egyenlőtlen viszonyokra figyelnének, amik traumát okozhatnak vagy súlyosbíthatják és fenntarthatják a meglévő traumákat, akkor a traumaérzékeny megközelítés kudarcot vallott”

– olvasható Carellóék tankönyvének záró fejezetében, ami az intézményi önreflexió fontosságára is emlékeztet. A traumatudatos pedagógia ugyanis a Qubitnek nyilatkozó összes megszólaló szerint nem megvalósítható több szint – tanárok, professzorok, iskolai, egyetemi adminisztrátorok és vezetők, illetve oktatási szakpolitikusok – együttműködése nélkül. Egy egyetemi oktató nehezen tud rugalmas lenni a szemináriumi hiányzásokkal, ha az egyetem vezetése ebben nem támogatja. Az pedig már uniós szintű összehangolást is igényelhet, hogy az elkövetkező időszakban vajon egyre több európai ország is szélesebbre nyitja-e a kapuit a menekültek felé, és ha igen, akkor az integratív, a fejlesztő vagy a befogadó stratégia mellett teszi-e le a voksát.