A legokosabb és legszomorúbb rajzoló a világon
„Nem akarok senkit sem lehangolni, csak azt próbálom bemutatni, hogy szerintem milyen érzés élni” – mondta egyszer Chris Ware egy vele készült interjúban. Hát, kinek milyen. Számára leginkább melankolikus, tépelődő, de azért nem örömtelen. Ebben a Chris Ware-féle életben mindenki egy kicsit magányos, némiképp naiv és nem kicsit szomorú, de vannak apróságok, amik feldobnak, és egy pillanatra elfeledtetik, hogy ez az egész a vég felé halad, az utolsó oldal, az utolsó kocka – azaz képregénypanel felé.
Nála mindenki az élet egyszerű és lényegében megoldhatatlan kérdéseivel küszködik. Komplex világ ez, nagyon is személyes szűrőn keresztül, és mintha neutrális lenne, a határozott kontúrokkal és „tele” színekkel, miközben rejtélyes is, mintha nem tudnánk igazán közel kerülni a szereplőihez, ahogyan nem tudunk közel kerülni ahhoz sem, aki mellettünk lépked az utcán, aki ott él a velünk szemben lévő tömbházban, aki a sarki boltban dolgozik. Látjuk minden nap, ismerjük, miközben persze nem ismerjük. Ahogyan magunkat sem.
Chris Ware-nek, a mai képregény egyik legfontosabb alkotójának nyílt most nagy kiállítása Drawing Is Thinking címmel, egy barcelonai kortárs kulturális intézményben, a CCCB-ben (Centre de Cultura Contemporània de Barcelona). A kiállítás első változata Building Chris Ware címmel debütált 2022-ben, az egyik legfontosabb képregényfesztiválon, a franciaországi Angoulême-ben, ahol Ware nagydíjat kapott. Aztán bemutatták a világ egyik legfontosabb művészeti intézményében, a Centre Georges Pompidou-ban Párizsban, aztán a bázeli Cartoonmuseumban, majd az olasz Palazzo del Fumetto Pordenone-ban, Haarlemben, a 37PK-ban és a lipcsei Techne Sphere-ben is, mielőtt a kibővített változata most megnyílt volna Spanyolországban. Mindezt a felsorolást csak azért illesztem ide, hogy érzékelni lehessen, milyen széles intézményrendszer van Európában, amely a kortárs vizualitással, benne a képregénnyel is foglalkozik, és a műfaj kanonizációján dolgozik.
Szóval, úgy tűnik, huszonöt évvel első nagy könyve, a megjelenése idején teljesen hihetetlennek ható Jimmy Corrigan: The Smartest Kid on Earth után Ware, minimum egy szinten Art Spiegelmannal, a Maus szerzőjével, tényleg a műfaj élő klasszikusa lett – ha nem nézne ki ez itt nagyon hülyén, hiszen a comics rajzolók valójában robotosok, akik a köteteiken – akár a krónikaíró szerzetesek vagy a nagy regényírók – éveket vagy évtizednyi időt is dolgoznak.
Ware világában apróságok nőnek jelentőssé, és hatalmas, világméretű folyamatok válnak jelentéktelenné. És természetesen minden képekben elbeszélve történik, Chris Ware ugyanis szó szerint a graphic novel művelője, ő maga pedig a könyvek olvasásához, a szövegek befogadásához hasonlítja a képregénynézés (olvasás) folyamatát.
„Minden egyes panel és betű a saját kezem terméke. A képregény ugyanakkor nemcsak képeket és hozzájuk tartozó szöveget jelent, hanem a képolvasás pszichológiai folyamatát is. Ez jelképrendszer. Egy darabig teljesen száműztem minden szöveget a munkáimból. Elmondtam, hogy mi történt, semmint hogy ott, az adott oldalon történtek volna a dolgok. Aztán egyre inkább ráhangolódtam a belső ritmusra és a hangokra, amelyek akkor jelennek meg, amikor csak képeket olvasunk. Furcsa, hang nélküli zene, ami ilyenkor megképződik. Aztán, amikor visszahoztam a szöveget, már jóval óvatosabban tettem.”
Na, erre varrjunk gombot. A szemüveges, kicsit kocka, okostojás-szerű rajzoló, aki minden nap, miután a chicagói elővárosban, ahol családjával él, tandem kerékpáron elvitte a lányát a közeli iskolába, reggel 8 és délután háromnegyed három között ül a rajzasztalánál, akinek egy rajzolt oldal 30 munkaórájába kerül, akinek a rajzai néha olyan fegyelmezettek, mint az infografikák, aki ugyanolyan chino nadrágot és betűrt, bő inget visel, alatta fehér pólóval, mint százmillió más amerikai, egyszer csak hang nélküli, belső zenéről kezd beszélni. A képolvasás folyamatáról és arról, hogy a képregényekben is úgy működik egy-egy oldal, mint a regényekben: a kép és a szöveg mögé nézel, mögéjük gondolsz, a látványon túlra, ami persze benned van valahol, és ott rakod össze magadnak a történetet. Vagy inkább az érzetet.
Ware első projektje az Acme Novelty Library volt 1993-ban, ez a saját maga által kreált folyóirat, amelyben a saját képregénysorozatainak újabb epizódjait közölte. Ilyen volt a másutt, például a Daily Texan című austini egyetemi lapban már rendre megjelenő Quimby, The Mouse és a Rusty Brown, amely egy nebraskai srácról szólt – életrajzi szál: maga Ware is Nebraskában született.
Erősen és egyáltalán nem véletlenül mutat vissza ezek stílusa az amerikai comics kezdeteire. Quimby egérben nem nehéz felismerni George Herriman Krazy Katjét és persze a korai Mickey Mouse-t, a későbbi képregényekben pedig Charles M. Schultz és a Peanuts hatását, ami összeolvad a Chicago Tribune napilapban a 20. század elejétől megjelenő képregénycsíkok és hétvégi comics-mellékletek stílusával (hangjával?), azzal a hagyománnyal, amit a Gasoline Alley vagy a Little Orphan Annie képvisel. Csak az egész magán viseli a modernizmus jegyeit, egyfajta nagyobb fegyelmezettséget és azt a melankóliát, amelyet fentebb emlegettünk.
Az Acme arra is jó volt, hogy narratív technikáit fejlessze, és elmozduljon a nagyobb formák felé. 2000-ben jelent meg máig legjobb és legfajsúlyosabb munkája, a Jimmy Corrigan: The Smartest Kid on Earth, egy 36 éves férfiról, aki először találkozik a kissé felelőtlen és némileg rasszista apjával, a nem létező Waukosha nevű városban, a nagyon is létező Michiganben. Feltárul a múlt, több generációra visszamenően, és feltárulnak a generációs traumák. Jimmy Corrigan kicsit esetlen alak, aki az anyja árnyékában él, alig van társasága és szeretne tisztába jönni önmagával és a világgal: ki ő, miért lett pont ilyen, és milyen lehetne? És persze: kik a többiek? Ebbe csúszik bele a múlt, a családtörténet az 1800-as évek végi Chicagóban, ahol Jimmy nagyapja gyerekként egy hasonlóan problémás apafigurával küzd.
De nem is feltétlenül a történet a lényeges, hanem az, ahogyan ez a könyv meg van csinálva. Zeneien komponált oldalak, a Ware-re jellemző egyszerű, akár takarékosnak is nevezhető, de nagyon kimunkált grafikai világ, amelyben mégiscsak rejlenek fontos részletek. Rokona az amerikai próza, azon belül is Raymond Carver, Jay McInerney, a realista, vagy inkább minimalista elbeszélők – európaiként idehozhatnánk még Karl Ove Knausgaard nevét, valahogy ő tud a hétköznapokról ennyire kevéssé irodalmian nagy irodalmat írni. Nem lehet véletlen, hogy az egyik legfontosabb amerikai irodalmi folyóirat, a képeket egyébként sosem közlő Paris Review is készített már Ware-rel nagyinterjút.
Egy igazi opus magnumba is belefogott, ez volt a 2012-es Building Stories, ami lényegében egy doboz, benne különféle formátumokkal és hordozókkal – füzet, könyv, leporelló. Tíz évig tartott összehozni, a történet egy chicagói, háromemeletes brownstone lakójáról, egy nőről szól, aki fogyatékkal él. Dolgozó nő és anya. Itt Ware már a műfaj határaival játszik, és egyben ez az anyag mintha egy elkésett vallomás is lenne nemcsak Chicagóhoz, hanem egy eltűnő világhoz, a printhez, vagyis mindenhez, ami nyomtatott. Egy médiumhoz, gondolkodáshoz és elbeszélésmódhoz. Ware közben illusztrátor is lett, rendszeresen dolgozik a New Yorkernek, az egyik utolsó olyan lapnak, amely rendes, művészi módon megrajzolt címlapokkal jön ki minden egyes lapszámnál, de tartott kurzust a School of the Art Institute of Chicagóban is, ahová a nyomtatott média szakirány vezetésére hívták meg.
Ware amúgy üdítően old school figura, létmódjában és alkotói gyakorlatában is; padlásszoba, magasított rajzasztal, akkurátusan kihegyezett ceruzák, először kék vonallal mindent megrajzol, aztán a kontúrokat kihúzza fekete tussal, a kék pedig majd a nyomdai eljárás során eltűnik, miközben valahogy mégis ott dereng minden vonal mögött, gondos, alapos és ízléses színezés, mértani pontosságú, pedáns szerkesztés.
A képérzet és a képminőség mániaszinten jelentkezik nála. „A televízió volt talán az első igazi drogom” – mondta a Paris Review-nak a gyerekkoráról. „Nincs kétségem afelől, hogy ugyanazokat a dopaminreceptorokat indította be az agyamban, mint később a marihuána. Gyermekkoromban a napok bizonyos óráit a tévéműsorok határozták meg. Hétfőtől péntekig a fél négy a Gilligan's Islandet jelentette, és így az a bizonyos fél óra mindig a bambusz és Mary Ann kockás ingének jegyében telt, amit később a My Three Sons tweedzakói és cipői váltottak fel. Nagyon is fogtam az ABC kontra CBS, kontra NBC, kontra PBS vibe-okat, és azt is, hogy az egyes műsorok milyen érzeteket keltettek bennem, sőt még azt is, hogy az egyes csatornák képeinek felbontása mennyire eltérő.”
Amikor azt kérték tőle, jellemezze a stílusát, így válaszolt: „Ez nem annyira stílus. Inkább módszer, megpróbálom a képeket annyira kevéssé érdekessé tenni, amennyire csak lehet. És akkor nem is nézegeted őket, hanem inkább átnézel rajtuk, ahogy átnézel egy regény oldalain is. Nem a szavakat figyeled, nem a szavakat tanulmányozod, azok szinte láthatatlanná válnak, hanem inkább azokat a képeket, amelyek a tudatodban létrejönnek. Egyszerre látod őket, és emlékszel is rájuk.”
Drawing is Thinking
CCCB, Barcelona
november 25-ig
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: