Amióta létezik villanykörte és szárazelem, az elemlámpáknak stabil rajongótáboruk van: az első reklámok szerint ezek az eszközök fényesebbek voltak, mint a gyertya, nem voltak tűzveszélyesek, és bármikor kéznél voltak – erről az őket működtető három, viszonylag rövid elem gondoskodott, a lámpa így elfért a felhasználó zsebében is. Az első elemlámpákat David Misell Amerikában élő angol feltaláló dobta piacra 1899-ben az Ever Ready márkanév alatt, és bár a korabeli beszámolók szerint a New York-i rendőrök örömmel fogadták a megjelenését, nem igazán terjedt el szélesebb körben.

Bár sokan úgy gondolják, hogy az első elemlámpák csak érdekességnek vagy játéknak számítottak, Misell és a gyártójuk, Conrad Hubert nem annak szánták őket – és a felhasználók sem így tekintettek rájuk. Bill Utley lámpatörténész szerint az Ever Ready az elemlámpával egy időben dobta piacra az elemmel működő biciklilámpákat is; ezeket egy kampóval lehetett a kormányhoz rögzíteni, és értelemszerűen előre világítottak, nem kellett őket kézben tartani.

A dobozlámpa és a pipalámpa

Igen ám, de minek is kellene a lámpát kézben tartani, ha fel is lehet akasztani valahová? Ez hamar szöget ütött a lámpagyártók fejébe, a problémára pedig más és más megoldást találtak ki Európában és Amerikában. Az első világháború idején az angolok és a németek a doboz formájú, kis akasztóval ellátott verzió mellett döntöttek (ez a változat Magyarországon is ismerős, és bár egyes gyártók még mindig készítenek ilyen modelleket, javarészt kimentek a divatból), míg az amerikaiak kifejlesztették a pipalámpát, amely a szokásos hengeres testhez képest 90 fokban elforgatva adnak fényt.

A cél ugyanaz volt: a térképolvasás megkönnyítése és a jelzések leadása, lehetőleg úgy, hogy ha nem muszáj, a katonáknak ne kelljen a kezükben tartaniuk a lámpát. Nemcsak itt váltak el egymástól az angolok és amerikaiak útjai. Míg a lámpát Angliában electric torch néven emlegették, az amerikai találmány a flashlight nevet kapta, Utley szerint azért, mert az egyenetlen áramellátás miatt a korai modellek fénye folyamatosan villódzott (más magyarázatok szerint azért, mert az elemek csak rövid ideig bírták, így szinte csak egy villanásnyi ideig lehetett használni az elemlámpát; egy harmadik magyarázat szerint azért hívták így, mert villogni – morzézni – lehetett vele). A torch-csal bezzeg nem voltak ilyen bajok.

A TL-122-A, B, C és D

A pipalámpa az első világháború környékére az amerikai TL-122-A modellel (ezt akkor már az Eveready gyártotta, ahol közben rájöttek, hogy ha ravaszul kihagynak egy betűt a márkanévből, könnyebben megjegyezhető lesz) nagyjából már elnyerte az akár véglegesnek is tekinthető külső formáját, ami persze idővel még fejlődött és finomodott. Az 1939-es eredeti modell réz házzal érkezett, ezt 1943-ban a rézhiány miatt a bakelit (TL-122-B) váltotta fel, amit 1944-ben két újabb műanyagházas modell (TL-122-C és TL-122-D) is követett. Ezek a modellek már vízállóbbak voltak, mint az előzőek, az utóbbiban pedig egy pótizzó és kék és piros lencse is helyet kapott.

A TL-122-D majdnem mindent kihozott a pipalámpa műfajából, amit csak lehetett, de csak majdnem: az 1961-ben megjelent MX-99/U mindent tudott, mint az elődje, de még nem volt vízálló, nem úgy a vietnámi háború idején fejlesztett MX-991/U, amiben a hadsereg szakított a némileg kriptikus típusnevekkel, az U ugyanis itt az Underwatert jelenti: a lámpa gyakorlatilag vízhatlan.

Egy legenda születése

Semmi sem lehet tökéletes, a katonák által csak Moonbeamnek („holdsugár”) becézett lámpa nem dicsekedhetett valami hatalmas fényerővel, cserébe viszont strapabíró volt, megbízható, több rögzítési pontot is kínált (a lámpát a hátán lévő klipsszel a felszerelésre lehetett rögzíteni, az alján lévő kampóval pedig fel lehetett lógatni). Kérdés, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás: bár az amerikai katonaszleng szótárában a moonbeam egyszerűen csak elemlámpát jelent, ezt a legtöbb forrás szerint az MX-991/U-ra kezdték el alkalmazni.

A lámpa terveit a vietnámi háború (1955-1975) alatt, 1960-ban fogadták el, az első szállítmányok 1963-ban érkeztek meg az amerikai csapatokhoz, bár az nem világos, hogy a korábbi TL-ből hogyan lett hirtelen MX, és mit is jelentenek ezek a rövidítések (a TL egyes feltételezések szerint a Torch Light rövidítése lehetett, mások szerint a Tool Ligthé). Bár a lámpa mai szemmel nehéznek tűnik, akkoriban kifejezetten könnyűnek számított – annak ellenére, hogy az áramellátásról két góliátelem gondoskodott (ahogy egy másik ikonikus amerikai lámpa, a Maglite kedvelői, úgy az MX-911/U rajongói sem bánják, ha a lámpában van anyag).

A háború alatt használt modellről még hiányzott valami, ami viszont már az 1973 után gyártottakban megvan: az a két műanyag kitüremkedés körül, ami a kapcsoló véletlen elmozdítását hivatott megelőzni. És ezzel vége is: ami tökéletes, azon nem kell többet javítani, az MX-911/U a saját jogán vált legendává, rajongói a P-38-as konzervnyitóhoz vagy a Bowie-késhez hasonlóan igazi amerikai ikonként tartják számon.

Lámpa? Pipa!

Amiben lehet is valami: nagyon kevés olyan műszer van, amit a hetvenes évek óta gyakorlatilag változatlan formában gyártanak, sőt, az apróbb változtatásoktól eltekintve, mint a véletlen bekapcsolást gátló funkció, a most már kizárólag a Fulton által szállított lámpa a lényegét tekintve 1944 óta nagyjából ugyanúgy néz ki. Akik ragaszkodnak a lámpatesthez, vehetnek bele LED-es átalakítót, akik nem, azoknak ott a pótizzó, egyes csillagászok szerint ahhoz, hogy ne zavarja meg az éjszakai látásukat, a piros lencsével pedig épp elég a hétköznapi verzió fénye is.

Annyi viszont biztos, hogy csinos darabok, amit jól mutat az is, hogy már a történetük hajnalán másolták őket: a TL-122-B-t a francia hadsereg használta (szegecselés helyett csavarokkal) a háború után egészen a kilencvenes évekig, az MX-911/U pedig még mindig rendszerben van az amerikai hadseregnél – ami ugyan nem azt jelenti, hogy feltétlenül a legjobb minőségű holmiról van szó, de az biztos, hogy tartósról. A valószínűleg a hetvenes évek közepéről-végéről származó Fulton ugyan csak úgy világít, mint a holdsugár, de világít, és azért ez is valami: a legendás konzervnyitóval, magával John Wayne-nel is 85 szúrásba került kibontani egy rohadt kukoricakonzervet, nem csoda, hogy a legendás elemlámpa is alig világít. Hiába, a legendák, úgy tűnik, már csak ilyenek.