A jelenleg a legősibbnek tartott 44 ezer éves vadászjelenetet ugyan – magától értetődően – színesben örökítette meg őskőkori alkotója, de a barlangrajzokat készítők palettáján hosszú évezredeken át nem szerepelt a kék egyetlen árnyalata sem. A tudomány eddigi állása szerint a paleolitikumban a szénfeketétől az okkervörösön és fűzöldön át a tompa sárgáig terjedő színskála uralta a rendkívül gazdag ábrázoló művészetet, ám a kéket csak 5 ezer évvel ezelőtti ókori Egyiptomban tudták kikeverni a mai Afganisztán területén bányászott lapis lazuli nevű féldrágakő felhasználásával – a növényi eredetű, elsősorban a szubtrópusi festő indigóból (Indigofera tinctoria) kinyert, textil- és fafestéshez használt színanyag pedig nem bizonyult eléggé tartósnak az efféle alkalmazáshoz.

Az Antiquity folyóiratban hétfőn megjelent tanulmány azonban leszámolni látszik ezzel a teóriával – írja a Science. Az Aarhusi Egyetem régészei ugyanis újra vizsgálták a közép-németországi Mühlheim-Dietesheim lelőhelyről még az 1970-es években előkerült, korábban olajlámpásnak azonosított embertenyérnyi kőtárgyat, amelynek felületén kék „festéknyomokat” azonosítottak. Elsőre úgy tűnt, hogy a múzeumi raktározás alatt szennyeződhetett be a lelet, ám a röntgenfluoreszcenciás elemzés és a pásztázó elektronmikroszkóppal végzett vizsgálat kizárta a modern festékanyagokat, és kiderült, hogy az elszíneződésért a magas réztartalmú azurit, vagyis a Cu₃(CO₃)₂(OH)₂ képletű réz-hidrokarbonát a feleős, az a karbonátásvány, amely a mai Németország területének jó részén a földfelszín közelében is megtalálható.

A kutatók szerint a kék színanyag jelenléte egy őskőkori táborhelyről előkerült egyébként jellegtelen kőtárgyon arra utal, hogy az ott élő emberek ismerték a kék színt, a lapos kő pedig nem lámpásként, hanem festékkeverő palettaként szolgált.

A Science cikke szerint azt, hogy a paleolitikumban már ismerhették és használhatták a kéket, a PLOS One folyóiratban korábban megjelent tanulmány eredményei is alátámasztják. Az olaszországi Ca' Foscari Egyetem és a Glasgow-i Egyetem kutatócsoportja a már említett, nem ehető indigó cserje rostjait azonosította a legkorszerűbb analitikai eljárásokkal egy Amerikából előkerült 33 ezer éves őrlőkő felületén. Hogy ennek ellenére, miért is nem maradt nyoma annak, hogy a kék szélesebb körben is elterjedt volna az őskőkorszakban, arra a kutatók még nem találtak annál kézenfekvőbb magyarázatot, minthogy a földszíneket sokkal egyszerűbb volt előállítani.