A jövő energiája címmel Pakson, A fény bennünk van címmel Kalocsán nyílt nemrégiben kiállítás a Roszatom, azaz egészen pontosan a paksi beruházás fővállalkozója, a Roszatom által tulajdonolt Atomstroyexport (magyarosan: Atomsztrojekszport) vállalat prezentálásában. Pakson orosz „atomvárosok” fiataljainak munkái láthatók: olyan művek, amelyek az atomerőművekben tett látogatásaik során szerzett benyomásaik hatására születtek. Kalocsán egy nemzetközi fotópályázat résztvevői állítanak ki; a képek azokból az országokból valók, ahol a vállalat jelen van: Banglades, Fehéroroszország, India, Kína, Egyiptom és Magyarország.

A jelenség azért érdekes, mert mindkét városban, Pakson és Kalocsán is volt olyan modern, illetve kortárs művészettel foglalkozó intézmény, amely önálló szakmai koncepció alapján működött, és saját kiállítási programot vitt. Az egyik megszűnt, a másik minimális életjeleket mutat csak már: a Paksi Képtár 2023 áprilisában végleg bezárt, a kalocsai Nicolas Schöffer Gyűjteményben pedig idén március óta nincs szakmai munkatárs, csupán egy teremőr. Azaz nem folyik többé kutatás és új, a jelennel foglalkozó, kortárs kiállítások szervezése, csak az állandó gyűjtemény anyaga látható – ki tudja, meddig.

„A paksi grémium korábbi döntése értelmében a város kiadásainak csökkentése érdekében teljes egészben megszűnik a gyógyfürdői szolgáltatás a Paksi Gyógyászati Központban. Egyebek mellett erről döntött ülésén a képviselő-testület szerdán. Hasonlóképpen módosították a Paksi Városi Múzeum alapító okiratát, mert megszűnik a képtár” – adta hírül a Tolnai Népújság 2023. április 21-én. Tehát se gyógyfürdő, se képtár. Ez utóbbiban a város vezetése szerint eleve is kevés volt az esemény, és „Paks közönsége sajnos nem igazán volt kíváncsi a megnyitása óta eltelt 10-12 évben az intézmény kiállításaira”, így aztán „mivel a Képtár megszűnik, az itt dolgozó hét teljes és egy félállású személy státusza is megszűnik”. A gyűjtemény ezután a városi múzeumba került át. Hogy Paks polgárai mire voltak kíváncsiak és mire nem, azt most már nehéz lenne rekonstruálni, de az biztos, hogy nem nehéz elérni, hogy egy intézmény alacsony fordulatszámon tudjon csak működni –ehhez elég évről évre lent tartani a büdzsét.

A Paksi Képtárat 1991-ben alapította a város szülötte, Halász Károly képzőművész, az európai mércével is jelentős neoavantgárd csoport, a Pécsi Műhely tagja. Ő is vezette a következő tíz évben, az intézmény pedig az Erzsébet Szálló épületében működött. Halász 2016-ban halt meg, életművének újrafelfedezése zajlik, e pillanatban is kiállítása látható éppen az egyik legmeghatározóbb hazai kereskedelmi galériában, a budapesti acb-ben (Bodies Coming Out). Halász még bőven tanúja volt annak, hogy az általa kezdeményezett intézmény 2007-ben saját épületbe költözhetett: a Szállót a város értékesítette, és a néhai konzervgyár területén egy 1100 négyzetméteres ipari épületet építettek át a Képtár számára.

Ha zökkenőkkel is, de elindult akkoriban valamiféle „új hullám" a kortárs intézmények terén. A debreceni, új építésű MODEM-et 2006-ban adták át. Pakson, barnamezős beruházásként megépült a Képtár új helyszíne. A pécsi EKF (Európa Kulturális Fővárosa) projekt keretében, igaz, jóval a 2008-as EKF év után, 2010-ben, de megvalósult az m21 kiállítótér az újragondolt és felújított Zsolnay-negyedben. Kevés hasonló profilú hely működött egyáltalán a fővároson kívül, így azt mondhatjuk, Paks ebből a szempontból fontos centrum volt.

A kalocsai Schöffer-múzeumot már bemutattuk a Qubiten: a város 2018-ban újította fel, a projekt nagyon szépen sikerült, és a kalocsai születésű francia képzőművész egykori szülőházában méltó helyre lelet a világhírű modernista alkotó, kutató és gondolkodó hagyatéka. Schöffer szobrász, festő, építész, várostervező volt, de dolgozott videóval és számítógépes grafikával is. Az 1950-es években indult kinetikus művészethez tartozó kibernetikus szobrászat megteremtője, amely térrel, fénnyel, mozgással és fizikai objektekkel dolgozik – nem kis részben Moholy-Nagy László és Kepes György munkássága nyomán. A város azonban nem tudta fenntartani a híres szülötte nevét viselő intézmény egyetlen (!) muzeológusi álláshelyét, és ez, mint márciusi cikkünkben megírtuk, 12 millió forinton múlt – ennyivel csökkent a kulturális büdzsé Kalocsán. Így aztán gyűjtemény ugyan van, de hozzá kapcsolható, előremutató, önálló, friss kiállítási program nincs.

Kapcsolódik-e a fentiekhez, hogy ezekre a helyekre az orosz Atomstroyexport szállít szabadtéri kiállításokat? Direkt módon nyilvánvalóan nem. Mindössze a mintázat azonos: itt van két vidéki város és egy-egy intézmény, amely az adott települést összekötötte a kortárs kultúra friss áramlataival. És egyik helyen sem volt valódi táptalaj, tényleges szándék és így anyagi erő sem ahhoz, hogy ezeket az intézményeket megtartsák, fejlesszék. Így aztán vállalati érdekek és politikai megfontolások nyomán egy nagy, orosz állami cég jelenik meg ezekben a városokban, hogy kultúrapótlék gyanánt, kiállításnak látszó eseményeket nyújtson a közönségnek. Látszólagos nagyvonalúsággal, ingyen. A nemzetközi nagyvállalatok kultúratámogató tevékenysége sokrétű, és sokféle arca van, a valódi részvételtől egészen az artwashingig. Kultúratámogatással remekül lehet társadalmi legitimációt vásárolni, és nem is kerül sokba. Itt és most, az ukrajnai háború harmadik évében, egy orosz nagyvállalat efféle tevékenysége tényleg semmi más, mint az orosz atomenergia-ipar és ilyen módon a birodalmi terjeszkedés promóciója.

Egyetlen vállalatnak sem lehet megtiltani, hogy a saját kultúra- és művészetértelmezése alapján támogasson efféle gyakorlatokat, és akár nyilvános tárlatokat szervezzen. Nem is szükséges – igaz, a köztérhasználat már más kérdés, de hát melyik mai magyar város fog nemet mondani egy orosz nagyvállalatnak? Amire szükség volna, az a releváns, jól működő helyi intézmények fenntartása, amelyek autonóm szakmai program alapján működhetnek, folyamatos és színvonalas kiállítási programot valósíthatnak meg. A fent említett városokban ez már nem adott. Mint ahogy jó pár más városban sem: Győrből, Szegedről, Zalaegerszegről is fájóan hiányoznak a városi fenntartású, valóban releváns, mai vizuális kultúrával foglalkozó intézmények. Ahol pedig még vannak ilyenek, ott sok esetben nagy hagyományú, fontos intézmények működnek kedvezőtlen anyagi körülmények között, erősen limitált lehetőségekkel, mint például az ICA-D Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet vagy Miskolci Galéria. Jegyezzük meg az arányosság kedvéért: Pécsen és Debrecenben – az egyik ellenzéki, a másik kormánypárti vezetésű– efelől nézve jó helyzet van, mindkét város fenntartja a maga kortárs intézményeit.

A Roszatom kiterjedt tevékenységet tart fenn a kultúrában. A „Roszatom Kulturális Területe” (Rosatom’s Territory of Culture) elnevezésű, 2006-ban elindított program a nagyvállalat „regionális projektje, amelynek célja, hogy a nukleáris iparhoz tartozó területek lakosságát megismertesse az előadó-, képző- és színházművészet legjobb alkotásaival, valamint támogassa az atomerőműves városokban működő előadóművészeti csoportokat” – írja a vállalat honlapja. Az oroszországi „zárt városokban”, azaz olyan közigazgatási egységekben, amelyek lakossága nem mozoghat, utazhat szabadon, mert ott például az orosz hadügyminisztérium vagy a Roszatom létesítményei üzemelnek, a kulturális intézmények támogatást kapnak a programtól. Egész pontosan „módszertani segítséget” ad a „kulturális osztályoknak és intézményeknek, hogy tevékenységüket az állam által meghatározott gazdasági feltételekhez igazítva reformálhassák meg”. Ennek a programnak a keretében valósult meg például egy sor vidám zenés videó is.

Minálunk egyelőre nem ez a program vetette meg a lábát, és itt nincsenek zárt városok sem. Csak olyanok, ahol a minimumra tekerték le a jelennel kritikailag foglalkozó kulturális, művészeti programok, események számát. Nálunk egyébként is sajátos fontossági sorrend érvényesül, hiszen emlékezhetünk, melyek voltak az első intézmények, amelyeket az energiaárak 2022-es emelkedésekor a fenntartó városok bezártak: a művészeti, kulturális és közművelődési intézmények. Pontosan azok, amelyek egy válság közepette a közösségformálásában, a közösség megtartásában játszhatnak szerepet. (Nem mellesleg ez volt az az időszak, amikor bizonyos kormánypárti vezetésű városok olcsóbban kapták az energiát.)

A múzeumi, kiállítási intézményi hálózat leépülése persze nem most kezdődött. 2013-ban az állam elvette a megyéktől az általuk fenntartott múzeumokat, kiállítóhelyeket (valamint más közművelődési intézményeket, pl. a könyvtárakat) – ezeket először átvette, majd gyorsan továbbpasszolta a nekik helyet adó települési önkormányzatoknak. Az átalakításnak voltak nyertesei és vesztesei, hiszen nem mindenhol volt meg a tudás és a forrás sem a hirtelen megnövekedett számú intézmény szakszerű működtetéséhez. „A megyei rendszer átalakítása után a városok többségében a múzeumi működést a szakmai szempontok helyett a politikai igazodás határozza meg - írta Mélyi József művészettörténész 2018-ban egy, a múzeumi rendszert áttekintő cikkében. – Ebben a közegben nem csoda, hogy egyre ritkábbak az önálló gondolatok, egyre több a vazallus, miközben a múzeumok egyre inkább feloldódnak a városok fesztiválközpontú, turizmusra koncentráló szemléletében. A felfeslett kulturális szövetben mintha egyre több helyen eltűnőben lenne a válasz a kérdésre, hogy egyáltalán mire való a múzeum.”

Nem csoda hát, ha kisebb városok is úgy értékelik, fölösleges fenntartani képtárat, kiállítóhelyet, kortárs galériát. A Roszatom kultúrapótléka apró jel ugyan, de tünet értékű: az általános sivárság közepette jön majd egy nagy, baráti cég és jótékony gesztussal kulturális javakat oszt. Olyanokat, amilyeneket.