„XIV. Leó pápa október végén tette közzé új, Disegnare nuove mappe di speranza (Rajzoljuk meg a remény új térképeit) című apostoli levelét az oktatás és a nevelés kérdéséről, benne ilyen mondatokkal: »Az iskola nem őrizheti meg önmagát, ha bezárul a szegények előtt. A szegények elvesztése az iskola elvesztése: mert a nevelés lényege a közösség megnyitása, nem a kiváltságok konzerválása.« Mennyire inge ez a figyelmeztetés a magyar katolikus iskoláknak, hogy magukra vegyék?”

– tette fel a kérdést tavaly novemberben a társadalmi, oktatási, egyházi, kulturális és közéleti témákat feldolgozó, keresztény értékek mentén működő online magazin, a Szemlélek.

A kérdés Barcsák Mariannak, a Katolikus Pedagógiai Intézet igazgatójának szólt, azután, hogy nyilvánosságra került az az ombudsmani jelentés, amely azt találta, hogy a Magyarországon működő egyházi iskolák szerepet játszanak a roma gyerekek szegregációjában.

Emlékeztetőül: a nemzetiségi biztoshelyettes, az azóta nyugdíjba vonult Szalayné Sándor Erzsébet állásfoglalása szerint a megkülönböztetés miatt hozzájuk forduló roma szülők között többen voltak, akik azt kifogásolták, hogy azokon a településeken, ahol megjelentek az egyházi iskolák, a roma tanulók oktatása szegregáltan folyik az állami fenntartású iskolákban. A panaszosok lakóhelyén vagy annak körzetében az újonnan megjelenő egyházi fenntartású óvoda vagy iskola miatt a nem roma gyerekek fokozatosan elhagyták az állami fenntartású intézményeket, és ennek eredményeként az állami iskolák csaknem teljesen szegregálttá váltak. Ráadásul a nem roma gyerekek után a mobilisabb és képzettebb pedagógusok is elhagyták az állami iskolákat, és az egyházi iskolákba mentek át tanítani, ami tovább csökkentette az állami iskolák színvonalát. A biztoshelyettes megállapította, hogy „az egyházi intézmények felvételi szabályaik során általában nem alkalmaztak nyíltan kirekesztésre alkalmas feltételeket, ugyanakkor oktatásszervezési gyakorlatuk és az intézménybe való felvétel körülményei, feltételei úgy voltak kialakítva, hogy azok közvetett módon sikeresen távol tartották a roma családokat és gyermekeiket az iskolától”.

A Szemlélek által megszólított, a különböző egyházakat képviselő szakértők egyike sem tagadta az egyházi iskolák szerepét a roma gyerekek szegregációjában, ugyanakkor az elkülönítés okait olyan komplex jelenségnek tartják, amiért nem lehet kizárólag az egyházakat hibáztatni. Nem mellékes szempont a település társadalmi szerkezete, az országon belüli regionális különbségek, a lakóhelyi szegregáció, nem beszélve a szabad iskolaválasztás rendszeréről, ami már önmagában is erős szelekciós hatással bír. Így konszenzus alakult ki arról, hogy az egyházi iskolák egy alapvetően erős szelekciós nyomás alatt álló rendszerbe illeszkedtek bele, ahol a magasabb státuszú szülők eddig is keresték annak lehetőségét, hogy a gyerekeiknek ne kelljen náluk nyomorúságosabb helyzetű gyerekekkel együtt iskolába járniuk, és ennek mindig is a roma gyerekek voltak a legnagyobb vesztesei. Az egyházak képviselői abban is mindannyian egyetértenek, hogy a probléma pusztán intézményi szinten megoldhatatlan, és az iskolák gazdasági, szociálpolitikai és oktatáspolitikai beavatkozások nélkül, önmagukban nem képesek kezelni a társadalmi leszakadást. És valóban, a romákat sújtó rendszerszintű megkülönböztetésnek épp az a lényege, hogy sokszor nem azonosíthatók egyéni felelősök, hanem a rendszer egésze együttesen eredményezi a diszkriminációt.

Ugyanakkor érdekes módon éppen ott, ahol mégis felmerülne az intézményi felelősség kérdése, az egyházak defenzívába vonultak, és nem értettek egyet az ombudsmanhelyettes azon állításával, miszerint tudatos gyakorlat áll amögött, hogy az egyházi iskolák felvételi eljárásaikkal vagy értékrendbeli elvárásaikkal kizárják a roma gyerekeket. A katolikus és a református reakciókban is a történeti és intézményi kontextust hangsúlyozzák, miszerint a rendszerváltás előtti iskoláik elitgimnáziumok voltak, és ezt a történeti örökséget vitték tovább a rendszerváltás után is. Talán Rubovszky Rita, a Ciszterci Iskolai Főhatóság főigazgatója és a katolikus Hetvenkét Tanítvány Mozgalom elnöke által jegyzett véleménycikk veti fel leginkább az erkölcsi felelősség kérdését, különösen a keresztény középosztály és az egyházi közösségek esetében. Itt jelenik meg legerősebben az a gondolat, hogy az inklúzió nem pusztán szakpolitikai vagy intézményi kérdés, hanem értékválasztás is, aminek a középosztály számára kényelmetlenséggel, konfliktusokkal és valós áldozatokkal kell járnia. Ebben az értelemben Rubovszky írása kevésbé relativizálja az egyházi szereplők felelősségét, még akkor is, ha nem fogadja el az ombudsmanhelyettesi állásfoglalás szerinte túlzottan leegyszerűsített ok-okozati logikáját.

Érsekségek, szerzetesrendek, gyülekezetek: sokkal bonyolultabb az egyházi iskolák rendszere, mint az kívülről látszik

A keresztény egyházak szervezeti ügyeiben kevéssé járatos olvasók valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy az egyházi fenntartású iskolák felett, szemben a centralizált módon működő állami fenntartású iskolákkal, meglehetősen heterogén fenntartói struktúra áll. A református egyház hitvallási és történeti okokból a gyülekezeteiben él, és alapvetően a közösségek kormányozzák saját életüket, miközben a központi egyházszervezet kevésbé meghatározó. Talán emiatt is van az, hogy az egyik gyülekezet haladó és példamutató az integráció kérdésében, a másik meg kevésbé – mondja Bruckner László, a Református Oktatási Szolgálat főigazgatója a Szemléleknek adott interjújában.

A katolikus iskolák túlnyomó része több püspökségből álló érseki tartományok alá tartozik, amelyek területi alapon válnak el egymástól, kisebb részük pedig különböző szerzetesrendek alá tartozik. „Az egyház ősi hagyományából adódóan léteznek különböző – leegyszerűsítve mondhatjuk így is – lelkiségi hagyományok. Ezek általában bizonyos szentek életéhez vagy működéséhez kapcsolódnak, és az egyháztörténetben rendkívül sokféle módon jelentek meg, így vannak iskolák, elsősorban gimnáziumok, amik szerzetesrendekhez tartoznak” – mondja kérdésünkre a piarista tartományfőnök, Zsódi Viktor piarista szerzetes.

„Szent Benedek például, aki Itáliában összeszervezte a remetéket, a nyugati szerzetesség és a nyugati egyház egyik legfőbb alakja. Hozzájuk tartoznak a bencések, akiknek Pannonhalmán van iskolájuk – mondja Zsódi. − II. József idején kifogásolták az inkább a kontempláció és a spiritualitás irányába elmozduló szerzetesrendek működését, amik kevésbé voltak láthatók a társadalom számára, és nem volt egyértelmű, miben áll a szolgálatuk. Mi persze hiszünk abban, hogy ezeknek a közösségeknek nagyon fontos lelkiségi szerepük volt, de amikor a társadalmi hasznosság és a szegény gyermekek méltósága vált hangsúlyossá, akkor hozták létre az iskoláikat. A jezsuiták Szent Ignác személyéhez kapcsolódnak. Náluk az iskolák alapítása már a kezdetektől a rend működésének szerves része volt. A jezsuita rend a katolikus egyházon belül a világ legnagyobb iskolafenntartója lett, ma számtalan egyetemet, főiskolát és más oktatási intézményt működtetnek, de Magyarországon csak egy ilyen intézményük van, a miskolci Jezsuita Gimnázium. A mi piarista rendünket Kalazanci Szent József alapította. Ő spanyol származású pap volt, aki Rómában élt, és folyamatosan azt kereste, hogyan tudna hasznos lenni. A 17. század elején azt látta, hogy Rómában rengeteg az elkallódott utcagyerek, és alapvetően az üdvösségük segítése vezérelte. Ugyanakkor felismerte, hogy ehhez hozzátartozik az is, hogy legyen munkájuk és rendezett társadalmi státuszuk. Úgy gondolta, hogy az üdvösséghez vezető úthoz a vallási műveltség mellett szükséges az is, hogy valaki tudjon olvasni és számolni, vagyis olyan tudása legyen, amivel munkához lehet jutni. Bár Kalazanci Szent József előtt is léteztek egyházi iskolák, az ő projektje kifejezetten az volt, hogy ingyenes népiskolát hozzon létre. Emiatt tekintik a katolikus egyházban a népiskolák védőszentjének. Számára ez nem pusztán oktatási kérdés volt, hanem a társadalom átalakításának eszköze, ami először az egyházi tanítóhivatal részéről is gyanakvást váltott ki, mert attól féltek, hogy ha ingyen oktatáshoz jutnak az utcagyerekek, az megkérdőjelezi a társadalomban fennálló rendet. Később aztán az egyház is elismerte, a piarista rend már az alapító életében is gyorsan terjedt, aminek eredményeként több tucat alapítás jött létre Európa-szerte. Bár a piarista rend a világegyházon belül ma is inkább a kisebb rendek közé tartozik, Magyarországon különösen fontos szerephez jutott. Amikor a 18. század elején megindult a társadalom polgárosodása, és egyre erősebbé vált az igény az iskoláztatásra, épp akkor jelent meg a piarista szerzetesrend is. Ennek köszönhetően viszonylag sok piarista iskola jött létre, elsősorban a Felvidéken, ahol a társadalmi és gazdasági feltételek kedvezőbbek voltak, és a városok képesek voltak iskolákat fenntartani. Pest városa például 1717-ben kérte fel a piaristákat, hogy alapítsanak iskolát, de később lett iskolájuk Szegeden, Mosonmagyaróváron és sok más városban is.”

Visszakanyarodva a fenntartói sokféleséghez, ennek eredménye, hogy „van egy eléggé tapasztalható és érezhető önállóság a fenntartók között. De persze létezik a katolikus iskolák között egyfajta szakmai koordináció, amit a Katolikus Pedagógiai Intézet koordinál. De az alapállás az, hogy a szerzetesi és egyházmegyei fenntartók önállóak. Még a piarista iskolákon belül is [az a helyzet, hogy] hiába találkoznak havonta az igazgatók, hogy megvitassák az aktuális kihívásokat és összehangolják tevékenységeiket, az intézményvezetőknek azért ott a helyszínen kell megtalálniuk azt, hogy mit jelent piarista iskolát működtetni” – mondja Zsódi.

A piaristák számtalan esetben utasították vissza, hogy átvegyenek egy iskolát, mert a rendtartomány létszáma behatárolja, hogy hány helyen tudnak jelen lenni. „Más egyházi intézményeknél – akár egyházmegyéknél, akár más szerzetesrendeknél – előfordul, hogy egyházi fenntartásban működik az iskola, de nincs állandóan jelen klerikus. Nálunk viszont ez nem így van, és mi törekszünk arra, hogy valódi jelenlét legyen az intézményeinkben. Ez pedig eleve korlátozza azt, hogy mennyi iskolát tudunk vagy akarunk átvenni. Ez óriási dilemma és folyamatos kihívás, hiszen folyamatosan keressük annak módját, hogy miként lehet úgy felépíteni a pedagógiai programunkat, hogy az hatékonyan biztosítsa tanításunk és spiritualitásunk átadhatóságát egy olyan helyzetben, amikor a szerzetesek száma egyre csökken. Egy katolikus iskola esetében éppen ez a személyes megszólíthatóság és odafigyelés jelenti a kulcskérdést.”

A piacról kellett visszacsábítani a némettanárt

Ahogy a Szemlélekben megjelent írások, úgy Zsódi is reagált arra a felvetésre, hogy magasabb társadalmi státusú családok − és ez különösen igaz a kelet-magyarországi térségre − kevésbé vallási okokból és sokkal inkább menekülőútként választják az egyházi fenntartású iskolákat. „Az egyházon belül is van egy vágy arra, hogy ha valaki egyházi iskolába jár, akkor az maximálisan szorosan az egyházhoz kötődő, gyakorló vallásos legyen. De ennek az elvárásnak nem tudunk eleget tenni. Az egyházi iskola is ebbe a társadalomba ágyazódik be, és ehhez a társadalomhoz szól. Hogy milyen motivációból jön az a gyerek, az nagyon sokféle lehet: a megfelelő közösség, a személyes kísérésre való odafigyelés, a biztonság, tehát nem feltétlenül a menekülés, hanem inkább a biztonságkeresés. A családok számára vonzó a biztonság és a kiszámíthatóság. Ez azonban nálunk nem egyfajta poroszos fegyelmet jelent, hanem azt, hogy a konzervatív értékek mellett a korszerű tudás és a személyes kísérés kap hangsúlyt. Az evangéliumi értékrend nálunk olyan keretet és odafigyelést biztosít, ahol a gyermek nemcsak egy sorszám, hanem egy egyedi, támogatást igénylő személyiség. A biztonság a jó oktatás irányába, mert a konzervatív értékek nagyon sok családnak abszolút szimpatikusak, mert ott van valami fegyelem és keret. Bár mindent megteszünk annak érdekében, hogy a gyerekek olyan vallási tapasztalatokhoz jussanak, amelyek számukra is vonzók, és teret nyitnak arra, hogy a vallásosság életük támaszává válhasson, azt tapasztaljuk, hogy ez nem így működik, attól, hogy egy gyerek katolikus iskolába jár, még nem válik szükségszerűen egyháziasan vallásossá. Ez így ebben a formában nem kimutatható. Az viszont kimutatható, hogy az egyházi iskolák az egyházias gondolkodásnak olyan alapot teremtenek − hallanak róla, ismerik, otthonosabban mozognak benne − ami az egyházi kötődést meg tudja alapozni. De ez korántsem olyan direkt, mint ahogy adott esetben erre vágynánk.”

Az egyházi iskoláknak a roma gyerekek szegregációjában betöltött szerepe Zsódi szerint is súlyos társadalmi probléma, ami a legélesebben az oktatásban jelenik meg és csúcsosodik ki, de kizárólag oktatási eszközökkel megoldhatatlan. „Mert mindeközben van egy mentális kimerültsége is a társadalomnak. Egy ifjúsággal foglalkozó jelentés szerint az európai fiatalok fele találkozik olyan mentális kihívásokkal, amikben nem kap segítséget, és azt gondolom, hogy a legszegényebbek között ennek az aránya talán még nagyobb lehet. Egy ilyen mentálisan kimerült társadalomban a szülő, a pedagógus és a rendszer is optimalizál, és az látszódik, hogy ennek vannak nyertesei, de vannak vesztesei is.”

Zsódi idézi Ferenc pápát is, aki „nevelési faluként” beszélt arról a személetről, hogy „egy gyermeket nevelni egy egész falura van szükség”, tehát az oktatás és nevelés nemcsak iskolai feladat, hanem a közösség egészének közös felelőssége és együttműködése lenne. „Újra szövetséget kell kötni az iskola és a szülő között, mert még az egyházi iskolákban is nagyon sokszor az történik, hogy a szülők nem partnerként jelennek meg, hanem inkább követelőző módon lépnek fel, mintha a gyereküket az iskolával szemben kellene megvédeniük. Az lenne a fontos, hogy megérezzük azt, hogy itt mi mindannyian egy oldalon állunk. Szerintem még hogyha úgy is tűnik, hogy vannak rossz rendszerszintű működések, akik ezt működtetik, azok is valójában valami jót szeretnének. De abban mindannyian egyetértünk, hogy az oktatási kérdések ma nagyon nehezen választhatók el a politikától. Pedig fontos lenne, hogy ezek elsősorban szakmai kérdésként jelenjenek meg, ne politikai törésvonalak mentén. Mi magunk is régóta szakmai ügyként gondolkodunk róluk, de mára annyira átpolitizálódtak, hogy ez egyre nehezebb. Egy polarizált társadalomban olyan megaidentitások alakulnak ki, amelyek nem hallják meg a másik szavát, pedig az egyháznak fontos szerepe lenne abban, hogy ő legyen a párbeszéd közvetítője, a híd-szerep betöltője.” Ennek egyik csírája, amivel Zsódi is egyetért, az evangélikus egyház azon próbálkozása, hogy ezentúl csak akkor vesznek át iskolát, ha azt a körzettel együtt tehetik meg, és vállalják a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek befogadását is.

„Ez az irány számunkra is iránymutató – mondja Zsódi. – Mi a piarista rendben tudatosan nem tömegintézményeket tartunk fenn; ott akarunk jelen lenni, ahol a minőségi katolikus pedagógia valódi közösségteremtő erővel bír. A szegregáció kérdésében nem zárkózhatunk el: nyitottak vagyunk a párbeszédre, de látni kell, hogy ez nem egyházi magánakció, a valódi megoldás széles körű állami, önkormányzati és egyházi összefogást igényel.” Ez azért fontos, mert az egyik alapvető probléma éppen az, hogy az egyházi iskoláknak nincs körzetük, így könnyen elkerülhetővé válik a társadalmi felelősségvállalás. Ez a megközelítés viszont kifejezetten arra tesz kísérletet, hogy a problémát kezelje. „Mivel a gyereklétszám folyamatosan csökken, ez a fajta együttműködés mindenféleképpen szükséges lesz. Tehát az, hogy az egyházi és állami iskolák jelenléte koordinálva legyen, egyre inkább napirenden van.” Arra a kérdésre, hogy vannak-e már ilyen egyeztetések a tankerülettel, Zsódi úgy reagál, hogy csak hallott róluk.

A piarista tartományfőnök ugyanakkor visszautasítja azokat a kutatások által alátámasztott állításokat, amelyek szerint az egyházi iskolák a finanszírozásuk miatt jobb infrastrukturális és működési feltételekkel rendelkeznének, mint az állami iskolák, ami nemcsak világnézeti, hanem nagyon is gyakorlati okokból vonzóvá teszi az egyházi iskolákat a középosztály számára, különösen kisebb településeken.

„Én fenntartóként nem nagyon tapasztalom ezt, hogy olyan könnyedén tudnék működni. Ismerem az Euducatio egyházi oktatással foglalkozó különszámát, amiben van egy tanulmány az egyházi iskolák anyagi helyzetéről, amit én végigolvastam, de a szerző nem igazán tudta megmondani, hogy melyik az a pont, ahol több pénz érkezne hozzánk. A számok szintjén megjelenő különbségek gyakran nem mutatják meg a valóságot: a piarista fenntartó is pontosan ugyanazokkal a munkaerőpiaci nehézségekkel és szakemberhiánnyal küzd, mint bármelyik állami intézmény. Mosonmagyaróváron, ahol négy évvel ezelőtt még igazgató voltam, a pedagógusok között sem válogathattam. Sőt, nekem kellett megkeresnem a némettanárt, akit a piacról kellett visszacsábítani, vagy könyörögni az informatikusnak, hogy szerelemből tanítson egy picit. Szóval nem éreztem, hogy könnyebb helyzetben lennék az állami iskolákhoz képest.”

Mit lehet tenni?

Arra a kérdésre, hogy egy ennyire decentralizált fenntartói struktúrában mégis mit tehetnek az egyházak, egy piarista tartományfőnöknek mekkora mozgástere van a katolikus egyházon belül, és van-e lehetőség arra, hogy szegregációról, az egyházi iskolák felelősségről érdemben lehessen beszélni, majd cselekedni, Zsódi úgy reagált, hogy a különböző szerzetesi fenntartók egymás szakmai partnerei lehetnek, és kiadványaikon keresztül az egyházmegyei fenntartókhoz is el tudnak jutni. Ugyanakkor ő maga is elismeri, hogy ezen a területen elengedhetetlen lenne a szakmai diskurzus további erősítése. Azzal a felvetéssel, hogy talán még ennél is fontosabb lenne, hogy ne csak a katolikus közegen belül folyjon a tervezés, hanem a különböző egyházak is együtt gondolkodjanak, a piarista tartományfőnök is egyetért. „Ez tágabb horizontot nyitna meg előttünk, és valóban még sok tennivalónk van ezen a téren. A célunk nem az elszigetelt, buborékszerű működés, hanem egy olyan közös nevelési platform megteremtése, ahol az egyházak szakmai partnerekként, együtt válaszolhatnak a 21. század égető társadalmi kihívásaira. Ahogy Ferenc pápa mondja, a nevelési falu közös felelősség – mi ebben a párbeszédben és a híd-szerepben látjuk a jövőnket.”