Stefano Bottoni új könyvében újraértelmezi a magyar történelmet

A „Balsors, akit régen tép? Történelmi kalauz egy új nemzedéknek” a magyar történelem feszes áttekintését kínálja, mégpedig oly módon, hogy eközben az ország pályájának kritikus értelmezését bontja ki. Ez a mostanra sok figyelemben részesült, eredetileg olasz közönségnek írt és időközben átdolgozott könyv műfaját tekintve történelmi esszé. Stefano Bottoni kötete történettudományos szempontból frissnek hat, közéleti mondanivalója pedig több szempontból is aktuális. Alapcélja ugyanis egy ország politikai kultúrája – leginkább talán épp történelmileg megérthető – torzulásainak elemzése, ezáltal pedig az önvizsgálat és önkritika nemes, bár bevallottan korántsem túl népszerű hagyományának elmélyítése.

A könyv – a szerző kutatói fókuszaival összhangban – főként a modern és jelenkort tárgyalja. Korszakolásukkal kapcsolatos javaslata kifejezetten innovatív. A szerző ugyanis négy kulcspontot jelöl ki, 1905-öt, 1938-at, 1963-at és 2004-et, amelyeket a tekintélyelvű megújulás, a társadalmi erőszak elszabadulása, a nyugati minták dominánssá válása és az illiberális fordulat kezdeteként diagnosztizál. Mint tisztázza, nem markáns töréspontokról van ez esetekben szó, hanem hosszabb távú folyamatok némileg hozzávetőleges kezdőpontjairól.

Különösen érdekfeszítő, ahogy a könyv 1963 és 2004 előtérbe állításával egyszerre képes vizsgálni a Nyugathoz való viszonyt és a helyi autoriter hagyományokat. Míg Bottoni szerint a hatvanas évektől kibontakozó nyugati nyitás az autoriter rendszer fellazulásához, majd békés önfelszámolásához vezetett, addig a Nyugattól való kortárs elfordulás ismét felerősítette az autoriter tendenciákat. E lapokon Magyarország, mondhatni, a tisztázatlan orientációjú európai félperiféria eklatáns eseteként kerül tehát vizsgálatra, ahol a mintakövetés és annak elutasítása váltakozik egymással, sőt ahol beilleszkedés és szembefordulás paradox módon egyidejűleg is megvalósulhat – épp mint jelenkorunkban, amikor is a fennálló rezsim szinte állandóan konfliktusokat generál az EU-n belül, míg az ország külpolitikája immár saját szövetségi rendszerét veszélyezteti.

Bottoni maga is jelzi bevezetőjében, hogy kötetének forrásvidéke sokszínű és meglehetősen eklektikus. Inspirációs forrásai közt éppúgy szerepelnek magyar klasszikusok, mint Bibó István, Szűcs Jenő, Márai Sándor vagy a közelmúltban elhunyt Tamás Gáspár Miklós, ahogy a kortárs nemzetközi történettudomány olyan nagymesterei, mint Pieter Judson (akinek A Habsburg Birodalom című, korszakos jelentőségű könyve végre magyar fordításban is olvasható), Holly Case (aki az egyik leginvenciózusabb nyugati kutatója Magyarország és regiója történetének, de akinek sokat méltatott műveit mindmáig nem adták ki idehaza) vagy a nápolyi professzor, Andrea Graziosi.

Birodalmiság, szuverenitás, Nyugat és dezintegráció mind szerepelnek a kötet kulcsfogalmai között. A szerző birodalom vagy nemzetállam kérdését a magyar történelem talán legfőbb dilemmájának láttatja: a periodizációhoz képest jóval kevésbé eredeti módon a kuruc-labanc ellentét szelleme és Ady kompországának víziója sejlik itt fel tehát. A szerző fő inspirációforrásának ezzel együtt is Bibó István történelmi-politikai gondolkodása tűnik: Bottoni leginkább talán e huszadik századi mester klasszikus esszéihez hasonlítható módon ír döntésekről és vereségekről, fel nem ismert vagy félrediagnosztizált hibákról, elszalasztott esélyekről, elszigetelődésről és – kiemelt módon – a mindezzel kapcsolatos felelősségről. Mesteréhez hasonlóan az olasz-magyar történész új könyve is a kritikus önvizsgálatot láttatja a jobbulás zálogának – a találó cím is az önfelmentés kanonizált hagyományát karikírozza.

A kötet lapjain kirajzolódó összkép ugyancsak kritikus. Egy olyan országról olvasunk, ahol a demokrácia, a méltóság és az igazságosság ügyei rosszul állnak, és számosan szemlátomást rettegnek a civil társadalom autonómiájától és a kulturális dinamizmustól. Sőt, ahol – ahogy azt a szerző élesen felveti – a fasizmus ellenségeskedő politikai kultúrája a fasizmus politikai struktúrái nélkül is komoly hatással tud lenni. E diagnózissal összefüggésben Bottoni – részben alighanem még a Tisza Párt felfutását megelőző évek politikai pangásának hatása alatt – szól a korlátozott többpártrendszer és az irányított demokrácia ugyancsak markáns helyi hagyományairól.

Olyan történelmi pályát fest meg, amelynek keretében hangos kisebbségek visszatérően foglyul ejtik az államapparátust, és rákényszerítik akaratukat a társadalomra; ahol a politikai stabilitás gyakran jár kéz a kézben az alternatívák hiányával, a belső korrózióval és a mély korrupcióval. A demokratikus tapasztalat a magyar történelem során eközben ugyancsak ritka maradt, míg a demokratikus sikerek élménye gyakorlatilag mindmáig hiányzik, veti fel markánsan. Emiatt is tudott dominánssá válni az individualizmus, a passzivitás és a bizalmatlanság hármasa. Emiatt is lehettek képesek társadalmilag beágyazottá válni a tekintélyelvű rezsimek.

A jelenkor történészének kezei között persze elkerülhetetlenül átfut az idő. Az imént elmondottak az elmúlt másfél évtized hatalomkoncentrációját és a társadalmi ellenállás hosszú évekig fennálló gyengeségét látva nehezen vitatható diagnózissá állnak össze, de hogy e diagnózis még 2026 elején is aktuális-e, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. A közeljövőből visszatekintve elképzelhető, hogy a magyar történelem épp a stabilnak látszó rendszerek váratlan összeomlása miatt számít majd különösen érdekesnek, és lehet, hogy épp a konszolidáltnak tűnő rendszerek bukása adja savát-borsát – ami persze részben következik is Bottoni belső korróziót hangsúlyozó értelmezéséből.

A „Balsors, akit régen tép?” mindezen túl kitér a domináns magyar emlékezetpolitika furcsaságaira is. E szempontból egy olyan ország képét festi meg, ahol szelektív és megszépítő módon emlékeznek számos múltbeli eseményre, miközben a pozitív történelmi fejleményeket – úgy mint az 1867-es kiegyezést, a köztársaság létrehozását, a függetlenség elnyerését, a fasizmus legyőzését, a demokrácia bevezetését – csak kevesek képesek igazán értékelni és méltón megünnepelni. A múlt szelektív befogadása és némileg megszépítő képének megfestése természetesen máshol is csábít, de a pozitív történelmi fejlemények magyarországi elbagatellizálása alighanem sajátos szintet képvisel Európában, tudhatjuk meg.

Mindeközben – és ismét csak paradox módon – mélyen gyökerezik a nemzeti felsőbbrendűségbe vetett hit és a birodalmi gondolat is (Bottoni utóbbiról, részben Csaplár-Degovics Krisztián úttörő munkássága alapján, különösen megkapóan ír), akárcsak a sport- vagy a tudomány- és kultúrabeli nagyhatalmiság kompenzatorikus hitei. Magyarország régiója első, ugyanakkor nem kívánt nemzetállama volt, mely mindmáig posztbirodalmi szindrómában szenved, sugallja a szerző továbbgondolásra érdemes módon. Konklúziója szerint e helyen összességében sajnálatosan gyenge az önvizsgálat hagyománya és a mások fejével való gondolkozás képessége, és az ország emiatt a nemzetközi rendszerben visszatérően csapdába kerül, illetve épp akkor bukik nagyot amikor nyeregben érzi magát – bár természetesen ne legyen igazunk.

A kötet eközben a kortárs illiberális fordulat nemzetközi kontextusát is vázolja. Különösen érdekes felvetése, hogy e fordulat térségünkben épp azokon a helyeken öltött akut formát, melyek egykor birodalmak magterületei voltak: Magyarországon túlmenően épp Oroszországban, Törökországban, Szerbiában, továbbá – bár kevésbé akut formában – Lengyelországban. E látványos történelmi összefüggést tudtommal még senki sem vizsgálta igazán érdemben – és gyanítom, hogy számos, az illiberalizmus felfutásáról társadalomtudományos elméleteket gyártó szerző nincs is feltétlenül tisztában vele.

Hasonlóan lényegesnek tartom végezetül Stefano Bottoni azon meglátását, mely szerint a fennálló, félautoriter politikai rendszerrel a magyar társadalomnak egyedül kellene megbirkóznia egy olyan környezetben, ahol – 1989-cel szöges ellentétben – nem számíthat a meghatározó világpolitikai tényezők, így kiemelt módon az Egyesült Államok és Oroszország jóindulatára. Bár – tehetjük hozzá félig optimistán – egy korábban is számos nemzetközi trenddel szembemenő ország esetén még ez sem garantálja a szerencsétlen végkimenetelt.

A szerző történész, a Maastrichti Egyetem docense.