Napok óta attól hangos az ország, hogy Lázár János építési és közlekedési miniszter a 2026. január 23-i balatonalmádi lakossági fórumon azt találta mondani, hogy „ha migránsok nincsenek, és valakinek takarítani kell az InterCityn a mosdót – mert oda egyébként a magyar választópolgárok nem olyan nagy lendülettel jelentkeznek, hogy másnak a szaros mosdóját takarítsák –, akkor föl kell tárni a belső tartalékokat. És a belső tartalék a magyarországi cigányságot jelenti”. Bár Lázár később bocsánatot kért, az elmúlt évtizedekből nehéz felidézni olyan, a romákra vonatkozó megnyilatkozást, ami ennyire kiverte volna a biztosítékot, és ennyire egyértelmű lett volna széles társadalmi körökben is, hogy egy magas rangú kormányhivatalnok rasszista kijelentést tett.

Az elmúlt időszakban sokan megszólaltak az ügyben, én Horváth Kristóf Színész Bobot emelném ki közülük, akinél kevesen fogalmazták meg frappánsabban, hogy mit is mutat meg nekünk Lázár beszéde. Szombat délutánra pedig Lakatos Ádám szervezésében roma civilek tüntetést is szerveztek a Kossuth térre, ahol többszázan fejezték ki felháborodásukat.

Arról viszont én is megemlékeznék, hogy milyen meglepő, hogy Lázár rasszista kijelentése ez alkalommal áttörte a társadalom ingerküszöbét. A politikai közbeszédben korábban is számos rasszista megszólalás hangzott el – ebből a szempontból az elmúlt harmincöt évben nem volt különbség, hogy MSZP-s vagy fideszes volt-e a politikus –, nem beszélve a nyíltan szélsőjobboldali pártok következetesen cigányellenes retorikájáról. Épp ezért izgalmas kérdés, amit a későbbiekben alaposabban is érdemes lenne elemezni, hogy ebben a mindennapi cigányozós közbeszédben miért pont ez a megnyilatkozás keltett ekkora felháborodást. Talán azért, mert a választások közeledtével annyira kiélezett a helyzet, és olyan sokan érzik 15 év után először, hogy közel a kormányváltás lehetősége, hogy a romákon kívül – akik teljesen jogosan és hála istennek jó hangosan álltak ki felháborodásukkal – most azoknak is rasszistának és felháborítónak tűntek Lázár mondatai, akik egyébként a mindennapjaikban simán elmennek a cigányozás mellett, sőt azt sem veszik észre, ha maguk is bele-belecsúsznak egy kis cigányozásba. Most viszont ettől a botránytól a kormány bukását remélik.

Én pedig épp erről akarok írni: arról a csendes, mindennapi rasszista többségről, akik közül most sokan felháborítónak találták Lázár kijelentését.

Nem roma származású, de a romák magyarországi helyzetét elemző társadalomkutatóként közel 30 éve interjúzom és találkozom emberekkel, elsősorban szakemberekkel: pedagógusokkal, iskolaigazgatókkal, családgondozókkal, szociális munkásokkal, polgármesterekkel, jegyzőkkel, védőnőkkel, olyanokkal, akik mindennapi életének része a romákkal való találkozás, és akiknél, ha megkapargatjuk a felszínt, ugyanúgy jelen van az előítéletes gondolkodás, mint akiknek nincsenek ennyire közvetlen tapasztalataik romákkal. Emellett olyan hétköznapi helyzetekben, buszon, boltban, taxiban, tehát bárhol, ahol naponta megfordulok, mindennapi esemény, hogy úgy futok bele a cigányozásba, hogy az elkövetőben fel sem merül, hogy normasértő vagy rasszista lenne, amit mond. Fel sem merül a buszon mellettem ülőnek, a játszótéri anyukának vagy a taxisofőrnek, hogy ez rasszizmus, mert egész életében úgy cigányozhatott, hogy az a környezetében semmilyen megütközést nem váltott ki. Miközben meggyőződésem, hogy a többségük egyáltalán nem gondolja magát rasszistának, és ha megkérdezném tőlük, hogy a filmekben felismerik-e a rasszista elnyomót és elnyomottakat, maguktól tudnák, hogy kinek kell drukkolni, miközben a többségük még csak a hasonlóságot sem értené a magyarországi romákkal. Ennek a jelenségnek megvan a maga sajátos szociálpszichológiai logikája: míg az évszázadok óta velünk élő romákkal szembeni rasszista beszédmód nem számít normasértésnek, hiszen az már réges-rég a hétköznapi és legitim kommunikáció részévé vált, addig a tőlünk távoli, például amerikai feketék, akiket sokszor még pozitív kulturális jelentésekkel is felruházunk, és menőnek tartjuk őket, nem abba a diskurzív mezőbe tartoznak, mint a hazai romák. Ha itthon valaki négerezni kezd, egész biztos vagyok benne, hogy hamarabb kapcsolunk, hogy ez gáz, mint a cigányozásnál.

De a romák helyzete szempontjából talán még ennél is károsabb, ahogy a szakemberek többsége sincs tudatában a mindennapi rasszizmusának. A legtöbbjüknek személyesen semmilyen negatív élménye nincs a romákról, sőt sokszor kissé paternalista módon még örömmel is tölti el őket, hogy életük fontos szereplői lehetnek pedagógusként vagy védőnőként. Saját élményeik tehát rácáfolnának a társadalomban mélyen rögzült előítéletekre, de ha azt kérdezem tőlük, hogy mivel magyarázzák a romák hátrányos helyzetét, iskolai kudarcaikat, munkaerőpiacról való kiszorulásukat, szegénységüket, a gyermekvédelemben, a speciális iskolákban, a börtönökben való felülreprezentációjukat, akkor ugyanezek a szakemberek, akiknek a mindennapi interkacióik során semmi problémáik nincsenek a romákkal, rögtön előhúzzák a rasszista kártyát, és szokásokkal, kultúrával, deficittel, genetikával, felelőtlenséggel és ki tudja még milyen dehumanizáló elméletekkel magyarázzák azt, aminek okai nem másban, mint az évszázadok óta fennálló strukturális egyenlőtlenségek újratermelődésében rejlenek.

Rendszerszintű rasszizmusnak hívom azokat a strukturális okokat, amik miatt a Magyarországon élő roma emberek kulturális és társadalmi jegyeik alapján egy elképzelt, hierarchikus osztályozási rendszerben alsóbbrendűként kategorizálódnak. És végeredményben ez a hiedelmeken és különböző ideológiákon alapuló előítéletes szemlélet vezet a roma gyerekek iskolai kirekesztéséhez, a munkaerőpiaci vagy a lakhatási diszkriminációhoz, mivel a nem roma szülők nem akarják, hogy a gyerekeik roma gyerekekkel járjanak iskolába; ha kiadó egy lakás, azt nem adják ki albérletbe romáknak, és ha egy munkahelyen válogathatnak, a nem roma embert fogják felvenni. És ezt a megkülönböztetést nemcsak az iskolázatlan, de a középosztályosodott és diplomás romák is a bőrükön érzik: nekik ugyanúgy nem adják ki az albérletet, és a gyerekeiket is simán kinézik egy olyan iskolából, ahová nem járnak roma gyerekek.

A Lázár kijelentése keltette viharra visszatérve: jó lenne optimistának lenni, és azt hinni, hogy a magyar társadalom egy részének felnyílt a szeme, és ráébredt arra, hogy mennyire fájdalmas a rasszizmus áldozatának lenni, mennyire rossz megkülönböztetettnek lenni, de félő, hogy a mindennapi rasszizmusban, míg a nem roma többség jelöletlen maradhat, a bőrük színével megjelölt emberek látványa akkor is sztereotipikus képeket idéz, amikor még semmit sem tudunk róluk. A mindennapi rasszizmushoz kapcsolódó kirekesztési mechanizmusok felszámolásához olyan önismereti és tanulási folyamatok kellenének, amelynek feltételeit egyelőre sem a közbeszédben, sem az oktatási rendszerben, sem más társadalmi intézmények működésében nem látom.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Hatásos animációs film mutatja be, miért nehezebb a roma gyerekek élete Magyarországon

Qubit.hu tudomány 2020. november 27.

A Rosa Parks alapítvány filmje szemléletesen elmagyarázza, miért szenvednek hátrányt a romák a mai napig az oktatásban, a lakhatásban, a foglalkoztatásban és az egészségügyi ellátásban, és miért élnek sokkal sokkal nagyobb arányban mélyszegénységben, mint nem roma honfitársaik.

„Beírtam hobbiként a cigány táncot, hogy még véletlenül se kerüljek olyan munkahelyre, ahol nem látnak szívesen”

Kende Ágnes tudomány 2022. november 22.

A roma fiataloknak a nemzetközi céges világban még mindig jobb lehetőségeik vannak, mint más területeken, de még ott is sújtja őket az előítélet: a romák a legtöbbször nem tartoznak bele a sokszínűséget támogató vállalati kultúrákba.