„Miért vagyok én menhelyi gyerek?” – kérdezi József Attila a Szabad ötletek jegyzékében, és ezzel nemcsak személyes hiányt nevez meg, hanem egy konkrét intézményi státuszt is. József Attila gyermekkoráról sokat tudunk, mégis ritkán tekintünk a költőre úgy, mint a századeleji gyermekvédelmi rendszer alanyára. Holott menhelyi gyermekként tartották nyilván, több alkalommal is nevelőszülőkhöz helyezték, majd gyámság alá került, és ezek a tapasztalatok költészetét is végigkísérték.

József Attila 1905. április 11-én született Pőcze Borbála, a szabadszállási cselédlány és József Áron, a féregyházi szappangyári munkás hatodik gyermekeként. A kis Attila a Papa eltűnésekor hároméves volt, így aligha lehetett emléke róla, de a hiányzó családtag sorsa igencsak foglalkoztatta. Ugyan több verse is arra utal, hogy tudomása szerint a Papa Amerikába ment, viszont egy 1936-os interjúban így nyilatkozott: „Két és féléves voltam, amikor apám Budapestről kivándorolt Brailába. Ott is maradt s azóta sohasem is láttam.”

A Papa eltűnésével megváltozott a család szerkezete is: a gyermeknevelés mellett a kenyérkereső nélkül maradt család eltartása is a Mamára hárult. A Mama alkalmi munkavállalásai mellett zálogházba adta a használati tárgyaikat, valamint ágyrajárókat is fogadott. A csonka család fuldoklott az adósságban, éheztek, rengeteg alkalommal költöztek, a családi tűzhely fogalma érvényét vesztette. Ebben a kilátástalan helyzetben a Mama nem tudta tovább ellátni gyermekeit, így elhatározta, hogy két kisebb gyermekét, Attilát és Etust állami gondoskodásba adja. A Curriculum vitae-ben foglaltakkal – „engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz” – ellentétben a Mama mint törvényes képviselő adta a kis Attilát a menhely gondozásába. Attila annak a 4348 gyermek sorsában osztozott, aki 1910-ben a Budapesti Magyar Királyi Állami Gyermekmenhelyre került. A gyermekek többsége kevés ideig és kivételesen tartózkodott a menhelyen; az egészséges gyermekek gyermektelepekre kerültek nevelőszülőkhöz. A testvérpár az ideiglenes elhelyezést követően vonattal Gyulára utazott, majd Attilát 1910. március 18-án vették fel 3237. számú menhelyi gyermekként. Etus visszaemlékezése szerint négy-öt napig voltak itt, és együtt nem akarták elvinni őket, mert öccsét nagyon kicsinek találták. Végül Gombainé Tóth Lídia választotta ki a két József-gyereket. Szarvasig az utat kisvonaton tették meg, majd fuvaros szekéren Öcsödre szállította őket. Attila még nem volt ötéves, amikor megérkezett a Körös-parti községbe.

Mai szemmel mindez nehezen értelmezhető, hiszen napjainkban a puszta anyagi nélkülözés önmagában nem tekinthető elegendő indoknak a gyermek családjától való elválasztására. József Attila megrázó pontossággal fogalmazta meg a Levegőt! című versében azt a tapasztalatot, amely ma már pontosan megfeleltethető a Gyermekjogi Egyezmény szerinti helyettesítő védelemnek: „Én tudtam – messze anyám, rokonom van, ezek idegenek.”

Bár Attila számára az öcsödi évek nemcsak veszteséget, hanem az első iskolai élményeket is jelentették, menhelyi státusza a hétköznapokban is elkülönítette őt kortársaitól. Az elemi iskola negyvenhármas létszámú első osztályában a négy menhelyi gyerek egyike József Attila volt. Ugyan a hatályos jogszabály is előírta, hogy a menhelyi ruha „lehetőleg olyan legyen, mint a községbeli többi gyermeké”, a Szabad ötletek jegyzékéből tudjuk, hogy megkülönböztették a helybeliektől: „és megalázó volt a menhelyi szalmakalap is – már messziről hirdette, hogy menhelyi / a kabát is.”

Amikor azonban Öcsödön Etus bemutatta öccsét a nevelőszülőknek, a nevelőapa kijelentette, hogy „nem Attilának, hanem Pistának fogják hívni.” József Attila a Curriculum vitae-ben így emlékezett vissza ezekre a tapasztalataira: „Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hivtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.”

Bár az Attila név ekkor még elég ritka és szokatlan volt, az önkényes névadást a társadalmi hierarchiában alárendelt emberekkel való bánásmód történetileg bejáratott módja magyarázhatja. Azóta a Gyermekjogi Egyezmény biztosítja a gyermekek névhez és identitáshoz való jogát. József Attila küzdelme saját nevével azonban nem ért véget Öcsödön. Édesapja eredeti neve Josifu volt, amelynek magyarosított változata a Józsefi lett. Az elemi iskolában még ezen a néven szerepelt, ám a polgári iskolai felvétel során nevéből eltűnt az „i” betű – nem saját döntése alapján. „Józsefi voltam az elemiben – a polgáriban az i-t kitörölték: minek neked az i förmedt rám a tanár”. Ugyanakkor időnként maga is eljátszott az előkelőbb származás fikciójával: 1920. október 16-án Józseffy Etelka úrleánynak címzett levelet, 1921. április 11-én kelt levelét Józsefy Attila néven írta alá. Erről maga is vallott ugyanott: „Józseffy – sokszor igy irtam a nevem, nagyon tetszett, mert igy „előkelő”. Még utolsó versében is visszatér ehhez a kérdéshez és megrendítően fejezi ki a név önazonossággal való összefonódását: „Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.”

Az Öcsödön töltött kétéves időszak József Attila számára a fizikai bántalmazások fájdalmas emlékét is hordozta. A Levegőt! című vers megrendítő pontossággal jeleníti meg a nevelőszülői bántalmazás élményét: „Pedig hát engemet / sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, / mint apró gyermeket, / ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.” A Szabad ötletek jegyzékében részletesebben is beszámolt a verés okáról: „a kalapot kicsipkéztem nagyon megvertek, én nem tudtam mást hazudni, mint hogy nem én csipkéztem ki / másodszor is kicsipkéztem a szélét, ismét nagyon megvertek”. Sőt, még a bántalmazás módját is leírja: „az apám – Pista – az asztal lábához kötözött, ugy vert”, miközben Etus visszaemlékezése szerint „ostorral verte meg a gazda”. A nevelőszülői környezetből a Mamához visszatérő gyermek fájdalmát így fogalmazta meg az Elégiában: „Anyjához tér így az a gyermek, kit idegenben löknek, vernek.”

József Attila gyermekkorában a testi fenyítés nem számított kivételesnek, mivel a házi fegyelmezési jogot a korabeli joggyakorlat büntethetőséget kizáró okként ismerte el. (A Magyarországon több mint 20 éve bevezetett zéró tolerancia ellenére a testi fenyítés társadalmi elfogadottsága még mindig jelentős, holott kutatások bizonyítják, hogy a kisgyermekek esetében mérhető az agy fejlődési folyamataira gyakorolt negatív hatása.)

A távollét ellenére a Mama nem adta fel gyermekei visszaszerzésének szándékát, és 1911 nyarának végén sor került a régóta várt, de érzelmileg megterhelő látogatásra. Etus visszaemlékezése szerint „körülnyüszögték” a Mamát, „rajongtak érte”, míg az idősebbik nővér, Jolán ettől eltérően kiemeli, hogy a Mama „hosszú évek múltán is emlegette, milyen szomorú volt ez a látogatás: nem ismerték meg gyerekei”, a kis Attila „minden erejéből bömbölt”. Attila is megemlíti ezt a találkozást a Szabad ötletek jegyzékében: „a mama eljött aztán otthagyott én azt hittem, hogy haza fog vinni”. Végül a Mama 1912. június 19-én, 2 év és 3 hónap után kérte a gyermekek kiadását, majd visszavitte őket a Ferencvárosba.

Az újraegyesült József család továbbra is lakhatási problémákkal, a fokozódó élelmiszerárak miatti nélkülözéssel küszködött, és ezt csak tetézte az 1914-ben kitört első világháború. 1917 szeptemberében Makai Ödön – aki később Attila sógora lett – indította el Attila és Etus második menhelyi gondozásba vételének ügyét. Ez ellentétben áll azzal, amit József Attila később maga írt a Curriculum vitae-ben: „anyám már betegeskedett, méhdaganata támadt, s ekkor én magam jelentkeztem a Gyermekvédő Ligánál – így rövid időre Monorra kerültem.” A testvérpár 1917 novemberben került Monorra, azonban ezúttal nem nevelőszülőnél helyezték el őket. Attila nevelőapja, Frauenhoffer Ferenc asztalosmesterként dolgozott, tíz-tizenkét inasa és nyolc-tíz menhelyi gyermeke volt. A fennmaradt levelezésekből arra lehet következtetni, hogy Attila második szökési kísérlete sikeres volt, 1918. január elején visszatért Budapestre. A Mama súlyosbodó betegsége miatt Makai levélben fordult a budapesti gyermekmenhely igazgatójához, így a testvérek Gáspár Pálné gondozása alá kerültek, ő vette fel utánuk a tartásdíjat.

1919. december 27-én a Mama meghalt, József Attila pedig tizennégy és fél évesen teljes árvaságra jutott. A végső búcsú sem adatott meg neki, mert a szénhiány miatt beszüntetett vonatközlekedés meggátolta abban, hogy hazatérjen szabadszállási rokonlátogatásáról. Makai a következő hónapban kezdeményezte a gyámsági eljárást, így Attila és Etus Makai és Jolán, azaz sógora és nővére gyámsága alá került. Makai Lippe Lucie-ként, egy ismerős menekült lányaként mutatta be Jolánt édesanyjának. A Jolán származásáról szőtt hazugság gyámgyermekeit is szerepjátszásra kényszerítette. A terézvárosi otthonban sógorukat doktor úrnak, saját nővérüket nagyságos asszonynak kellett szólítaniuk. Erről később Attila Móricz Zsigmondnak is beszámolt: „(...) úgy tartottak a háznál, mint szegény rokont. Nővéremben a nagyságos asszonyt láttam s a sógoromban a doktor urat.” Makai megkövetelte tőlük, hogy alkalmazkodjanak az általa felállított magatartási szabályokhoz, és éreztette, hogy jelenlétük terhes számára. A tizenhét éves Attila a rokoni kapcsolatairól így írt fiatalabb nővérének: „A testvéri kötelékre vonatkozólag azt mondom nagy hittel, hogy az bennem elszakíthatatlan, úgy Te irántad, mint Lucie iránt, avval a különbséggel, hogy Neked Isten, világ előtt öcséd maradok, míg Lucinek csak belül. Emberek előtt soha!” Az öcsödi önkényes névadást követően közel tíz évvel történtek ismét a kis Attila identitásának sérelmeként értelmezhető, hiszen a családi kapcsolatok nem korlátozódnak kizárólag a szülőkre, a testvérek akár fontosabbak is lehetnek a gyermek identitásérzése szempontjából.

A „menhelyi gyerek” intézményi státuszának tapasztalatai József Attila szövegein keresztül ma is pontosan követhetők. Gyermekkori élményei ellenére — vagy éppen ezek hatására — József Attila kivételes érzékenységgel fordult a világ felé. Még érettségi vizsgája előtt megjelent első verseskötete, amely elindította azon az úton, amely – ahogyan Juhász Gyula fogalmazott – „őt a jövendő magyar poézis legjobbjai és legigazabbjai közé” vezette.

A szerző jogász, gyermekjogi kérdésekkel foglalkozó kutató. A témához kapcsolódó tanulmánya („A kisgyerek, ki voltam, mégis él még” - Egy gyermekjogi olvasat a József Attila-életműhöz) a Tiszatáj 2025. novemberi számában jelent meg.