„Ha nem tudod megmondani, hogy mit akarsz, ne csodálkozz, ha nem az történik, amit szeretnél”

Sok mindentől elszoktunk az elmúlt tizenhat év alatt. Persze, nem csupán tizenhat év politikai lobotómiával felérő terápiájának eredménye, hanem jóval korábban kezdődött folyamatoké, hogy ma, Magyarországon nem lehetséges értelmes politikai vita. Eltűnt az a fajta közbeszéd, amely a bennünket érintő ügyekről, problémákról és megoldásokról szólna – arról, amit valaha politikának neveztünk –, a szakértelem és a praxis felől közelítve, az állampolgár számára is nyitott módon, az ő hangját is megszólaltatva. A 90-es években a köztévé stúdiójában még előfordult, hogy mindenoldali szakpolitikusok, szakértelmiségiek vitatkoztak valamely aktuális kérdésről, és eldönthettük, melyik javaslat a szimpatikusabb. Ez ma elképzelhetetlen. A hatalmat birtoklók jobbára sötét rémmesékkel etetnek bennünket, most éppen azzal, hogy egy nagy, szomszédos ország meg akarja támadni az energiarendszerünket, ezért minden cső, szelep és tekertyű mellé sürgősen fegyvereseket kell állítani. A mindenkori ellenzéknek meg jobbára az maradt, hogy a nyilvánosság végletesen leszűkített tereiben az idiotisztikus agyzsibbasztást próbálja meg ellensúlyozni valamivel, miközben gondosan ügyel arra, hogy a tömegekbe plántált előítéletek, félelmek és babonák rendszerét nehogy a kelleténél jobban kikezdje, mert akkor nem lesz esélye hatalomra kerülni. Az életben maradásért küzdő szabad média eközben rendületlenül igyekszik értelmesen beszélni, de a hangja úgyis csak azokig hallatszódik el, akik megúszták a lobotómiát.

Na, itt legyél okos!

A Felforgatókönyv című szakpolitikai javaslatgyűjtemény ebben a helyzetben vállalkozott arra, hogy okosakat mondjon. A kötetet Lányi András író, filozófus, filmrendező, az egykori zöldpolitikai civil szervezet, a Védegylet alapítója szerkesztette.

A kötet anyaga egy tematikus beszélgetéssorozat nyomán kristályosodott ki: tavaly ősztől rendszeresen ültek le a Kossuth Klubban különféle szakterületek emberei, hogy a magyar jövőről beszéljenek. Ennek megfelelően több mint tucatnyi kutató, szakértő és szerző gondolatai összegződnek a könyvben, amely ezzel együtt is barátságosan karcsú, 196 oldal. Négy nagyobb tematikai egységben és több mint húsz alfejezetben tárgyalja egy lehetséges új külpolitika, emberierőforrás-politika, gazdaságpolitika, valamint jogrendszer kialakítását, érintve ezek számos területét. Beszél oktatási reformról, gazdasági- és ökopolitikai fordulatról, de vidékfejlesztésről is, ez utóbbiról nagyobb terjedelemben, konkrét térségek esettanulmányaiba bújtatva népesedéspolitikától szociálpolitikáig több mindent. Betű szerint: értelmes válaszokat akar adni a csődtömegre, amit tizenhat év után esetleg megöröklünk.

Egyelőre nem biztos, hogy kormány-, pláne rendszerváltásról beszélhetünk-e majd április 13-án, de maga a könyv is ebben a szellemben született: lesz váltás, lesz újjászületés. A Felforgatókönyvben valójában nincs semmi szubverzív, a rebellió csupán abban áll, hogy valóságos problémákról igyekszik beszélni, értelmes megoldási javaslatokat adni és ezáltal utat mutatni egy (úgy bizony!) nyugati típusú, jóléti, liberális demokrácia, illetve nem jövőfelélő, hanem fenntartható, egyben pedig szociális piacgazdaság felé. És valljuk be, a lukasenkai értelemben vett demokráciát és az erdogani fejlesztőállamot putyini know-how-val építő Nemzeti Együttműködés Rendszerének alternatívájaként akár már egy józan Szlovéniát vagy Csehországot is gondolkodás nélkül elfogadnánk. Eközben a Lányi András szerkesztette Felforgatókönyvből inkább rajzolódik ki egy harminc évvel ezelőtti skandináv jövőkép.

A jövő mintha ott, a múltbéli, észak-európai koncepciókban rejlene: egy méltányos, racionális és széles tömegeknek jólétet garantáló, polgári társadalom építésében. Olyan fogalmakkal találkozunk a kötet oldalain, mint nyugati orientáció, decentralizáció, önkormányzatiság, szubszidiaritás, választható közoktatási programok, részvételiség és autonóm közösségi terek, gondoskodó szociális ellátórendszer, gyermekjólét, természet-helyreállítás, biogazdálkodás, szociális farmok, vízvisszatartá; abba pedig egyenesen beleborzong az olvasó, hogy euró-bevezetés, elszámoltatható állam és pártatlan ügyészség. Szinte forradalommal ér fel, hogy ezt az elképzelt országot nem akkugyárakkal szórják tele, hanem helyi ipart fejlesztenek, rezsicsökkentés helyett a lakások korszerűsítését ajánlják, klientúraépítés helyett meritokráciát, a pályázatok elnyeréséért lihegők helyett a pályázókért versengő pénzosztókat. Olyan államot látunk itt, amely a polgáraiért van, és nem a hatalmon lévők hatalomban tartásáért. A lehetőségeit józanul felmérő, lokális léptékben és globális felelősséggel gondolkodó ország képe áll előttünk. El tudjuk ezt képzelni?

Az értelmiség gondolkodik és ír

Öt-tíz évenként felmerül értelmiségiek egy csoportjában, hogy miután többé-kevésbé pontosan látták és jelezték, hogy az aktuális hatalom falnak vezeti az országot, elmondják azt is, mit és hogyan kellene csinálni ahhoz, hogy Magyarországon mégiscsak normálisan lehessen élni. A lehetséges magyar jövőképeket átfogóan, illetve egy-egy részterületen vázoló és elemző Fehér könyv 2015-ben, a Szárny és teher 2010-ben, a Zöld könyv az oktatás megújításáért 2008-ban a maga módján ugyanezt célozta: értelmes diskurzusból leszűrt tanulságok alapján policy-javaslatokat adni a magyaroknak, a magyar politikának. 2010-ben a Szárny és teher összeállítását kezdeményező Sólyom László köztársasági elnök úgy indokolta a kötet szükségességét, hogy az alacsony színvonalú oktatás és a társadalom erkölcsi állapotát tönkretevő korrupció elégeti a jövőt. Az Oktatói Hálózat kétrészes országjelentése (Háttal Európának) 2020-ban és 22-ben, vagy ma az Egyensúly Intézet szakpolitikai elemzései és javaslatcsomagjai szinte ugyanebből indulnak ki. De visszamehetünk az SZDSZ 1989-es kék könyvéig is, amely egyszerre volt röpirat, intellektuális analízis, jövővízió, amellett, hogy műfaját tekintve pártprogram volt. A Felforgatókönyv másképp van megírva, mint a fentiek. Nem röpirat, annál elemzőbb és részletezőbb. Nem mélyelemzés, de tökéletesen azonosítja a problémákat. Nincs benne nagy mennyiségű adat- és hivatkozás, mégis precízen alá van támasztva. És persze nem pártprogram, mert nem közvetlen cselekvési terv, de közben mégiscsak határozott mondatokkal akar irányt szabni.

Túl azon, hogy vannak-e nálunk olyan társadalmi tradíciók, amelyekhez kötni lehetne egy efféle skandináv típusú társadalomfejlesztő programot, kérdés az is, hogy a rendszerváltás idejéhez képest mit mutat a helyzet. Egyesek szerint vannak hasonló mintázatok. Megtört az apátia és a hallgatás, országszerte kis körök alakulnak (ezek volnának a Tisza-szigetek), stagnál a gazdaság, romlik az életszínvonal, a környezeti problémák is katalizálják az elégedetlenséget (akkor a Vízlépcső-ügy, most az akkugyárak), szinte a semmiből állnak elénk új arcok és kérnek bizalmat, meggyengült az állampárt, de gőzerővel folyik a vagyonátmentés. „Ha nem tudod megmondani, hogy mit akarsz, ne csodálkozz, ha nem az történik, amit szeretnél” – szól a kötet egyik frappáns, mottónak is beillő mondata. Lányi András a rendszerváltás idejének is aktív értelmiségi szereplője sőt, szervezője volt, a bős-nagymarosi vízlépcső beruházás ellen küzdő Duna-kör a nevével forrt össze. Dicséretes és fontos, hogy ő és szerzőtársai még mindig és most is hajlandók komolyan venni azt a szerepfelfogást, hogy az értelmiségnek társadalmi válságok idején gondolkodnia, beszélnie és írnia kell, valamint oda is kell állnia a szavai mellé.

A politikai képzelet felszabadítása

„Azt tudom, hogy mi lesz, de addig mi lesz?” – szól a régi vicc poénja, azaz a hosszú távú célt látjuk, csak rövid távon, az oda vezető utat nem. Ami váltás esetén biztosan hasonlítani fog az 1989-es állapotokra, az az, hogy az új kormányzatnak nehéz lesz kezelnie a várakozásokat. Ha más nem, a 2023-as lengyel váltást, a PiS bukását követő helyzet is erre figyelmeztet: a társadalom változásokat és eredményeket akar, méghozzá gyorsan, miközben a korábbi rezsim emberei még mindig kulcspozíciókat tartanak a kezükben. A Felforgatókönyv éppen arra nem tud, de nem is igen akar választ adni, hogy miként lehet eltakarítani az orbánista intézmény- és kliensrendszert anélkül, hogy egy új kormányzat ugyanolyan jogtiprásokat kövessen el, mint az előző. Ugyanakkor a lengyel helyzet arra is példát szolgáltathat, hogy egymást követő négyéves ciklusokon keresztül mégiscsak megvalósíthatók bizonyos reformok. Így sikerült oktatási reformot és szegénység-felszámoló programot végigvinniük, meg persze gazdaságfejlesztést, amiben a különböző színezetű kormányok is jobbára kontinuitást képviseltek. Tehát nagyot dobni is csak sok kis dobással lehet?

Kulcskérdés a politikai képzelet felszabadítása: legalább elgondolni legyünk képesek valamit, ami nem hasonlít arra, mint amiben most élünk. A Felforgatókönyv annyit biztosan tud, hogy ezt a képzeletet felszabadítja. És leírja azt a tételmondatot is, amely legalább olyan erős, mint 1987-ben a szamizdat Beszélő híres mondata volt, a „Kádárnak mennie kell", és ha lesznek kapuk, amelyek az új időkre nyílnak, odaírhatjuk föléjük: „Történelmünk egyik legszégyenletesebb korszaka áll mögöttünk.” Ez nem kérdés. Hogy előttünk mi áll, az van ma még teljes homályban.