Magyar Péter hétfői, a Tisza Párt választási győzelme utáni első sajtótájékoztatóját drámai jelenet szakította félbe. A színpad közepén álló leendő miniszterelnökhöz besétált egy munkatársa, aki átadott neki egy papírt, majd annak gyors áttekintése után Magyar elmondta: friss információk szerint a vasárnap este óta eltűnt Szijjártó Péter külügyminiszter megjelent a munkahelyén, és legközvetlenebb kollégáival elkezdték ledarálni az orosz szankcióval kapcsolatos dokumentumokat. A George W. Bush-i pillanat a lehető legteátrálisabban mutatta meg, milyen félelmek övezik a hatalom átadásának és átvételének folyamatát, főként egy rendszerváltásként aposztrofált esemény idején.

A kényes iratok megsemmisítése nemcsak történelmi kontextusban jól dokumentált jelenség, hogy ezzel a képzavarral éljünk, de gyakorlatilag minden választásnál csak idő kérdése, mikor kerül elő valaki, aki arról értesült, hogy „a hivatalban már zúgnak az iratmegsemmisítők” – legyen szó kormányváltásról vagy akár csak egy kistelepülés polgármesterének lecseréléséről. A bürokrácia és az adminisztrációs technikák bebetonozottsága miatt talán még a kvantumszámítógépek korában is papíron mennek majd a fontos ügyletek, és valószínűleg néhány generációváltásra szükség lesz még ahhoz, hogy a hivatali irodákra gondolva ne a kartonoktól és iratrendező mappáktól roskadozó polcok jussanak először az eszünkbe.

A Telex kedden arról írt, hogy a lap birtokába került egy videófelvétel, amelyen a Külgazdasági és Külügyminisztérium 523-as és 524-es szobájában valóban iratmegsemmisítés zajlott, ahol jelen volt Szijjártó mellett Balajthy Henrietta külügyi politikai igazgató és Gyarmati Eszter közigazgatási államtitkár is, de fotók szerint a minisztériumhoz közeli kukák is tele voltak ledarált papírokkal. A külügy a Telex kérdésére azt válaszolta: „Nonszensz, felháborító és minden határon túlmegy az ilyen híresztelés. Ilyen felvétel nem létezhet, mivel Szijjártó Péter és Gyarmati Eszter nem jártak azokban az irodákban. Mindösszesen annyi történt, hogy Balajthy Henrietta titkársága az elektronikus formában korábban eltárolt és így majd átadásra kerülő dokumentumok korábban kinyomtatott és így feleslegessé vált papíralapú verzióit dobták ki.”

Orbán Anita, a Tisza Párt külpolitikai szakértője a Facebookon reagált, és felszólította Szijjártót és kollégáit, hogy „azonnal hagyjanak fel minden iratmegsemmisítéssel. Emellett semmilyen elektronikus adat nyilvántartó rendszerből ne töröljenek adatokat, dokumentumokat.” Ugyanis mint írta, aki „ezzel ellentétesen cselekszik, vagy ezekben közreműködést kér, az jogellenes cselekményt követ el”, majd az esetlegesen darálásra kényszerített dolgozóknak azt üzente, hogy jogellenes utasítás megtagadásáért mostantól senkit nem érhet semmilyen hátrány.

És nemcsak a külügynél röppentek fel ilyen hírek: a hvg.hu információi szerint a Belügyminisztérium március 20-án, majd március 26-án – tehát még a választás előtt – két darab Rexel Momentum Extra XP418+ típusú iratmegsemmisítőt rendelt, ami a leírása szerint „egyszerre akár 18 A4-es lapot (80 g/m2) is felaprít 4x35 mm méretű konfettidarabokra”. A BM maga is elismerte a vásárlást, de arra hivatkozott, hogy csak a korábban használt, azonos típusú gépek javíthatatlan meghibásodása miatt kellett újakat beszerezni. Sőt, az új székházba való költözést éppen a választás hétvégéjére időzítő MÁV Szolgáltató Központ Zrt. korábbi irodájában is új iratmegsemmisítőket helyeztek ki márciusban, hogy a selejtezést még a költözés (és a választás) előtt elvégezhessék a MÁV szerződéseit kezelő cégnél.

De van-e egyáltalán értelme az iratmegsemmisítésnek 2026-ban?

Minél titkosabb az irat, annál jobban kell aprítani

Az Európai Unióban a DIN 66399 szabvány szerint zajlik az iratok darálása, amely a dokumentumok biztonsági szintje alapján határozza meg, milyen méretűre kell feldarabolni az adott papírokat, az egyszerű csíkoktól a porszemnyi pelyhecskékig. Ez természetesen azt is befolyásolja, hogy a végterméket mennyire hatékonyan és milyen minőségben lehet újra összeilleszteni. Értelemszerűen minél titkosabb egy dokumentum, annál kisebb darabokra kell szeletelni. A hétszintű rendszerben a P-1 és P-2 sima papírcsíkokat jelöl, de efölött már jóval kisebb darabkák keletkeznek. A P-3 szint a bizalmas dokumentumokra vonatkozik (számlák, személyes adatokat tartalmazó iratok), a szerződések, egészségügyi adatok vagy adózási dokumentumok szintjét takaró P-4 pedig már a maximum csíkszélességet is meghatározza, 6x25 milliméterben – ezt a szintet szokás irodai sztenderdnek tartani.

Innentől már a titkos iratokra vonatkozó méretek jönnek. A P-5 fokozat az úgynevezett stratégiai jelentőségű és titkos üzleti dokumentumok szintje, ahol a lapot legfeljebb 2x15 milliméteres darabokra aprítják, így ebben az esetben már meglehetősen nehéz az iratok rekonstruálása. A P-6 szint a szigorúan titkos iratokra vonatkozik, és az így létrejött 1x10 milliméteres pelyhekkel már nemcsak manuálisan, de szoftveresen is nehéz mit kezdeni, pláne a katonai és államtiktokra érvényes P-7 szinten, ahol legfeljebb 1x5 milliméteres, már-már porszerű papírhulladék keletkezik a darálás után, hogy az iratok tartalma még a legmodernebb képalkotó eljárásokkal is visszaállíthatatlan maradjon.

Ma már a mesterséges intelligencia is besegít

A ledarált dokumentumok visszaállítása már régóta egyszerre emberi és gépi feladat. A Virginia Tech amerikai egyetem kutatóinak 2012-ben bemutatott, Deshredder nevű rendszere például kifejezetten abból indul ki, hogy a két megközelítés önmagában kevés: a pusztán manuális, kirakósként összeillesztett módszerek csak egy bizonyos méretig életszerűek, a teljesen automatizált algoritmusok viszont könnyen elakadnak a zajos, sérült adatokon. Ezért a rendszer egyfajta „vizuális analitikai” megközelítést alkalmaz, ahol a szoftver először digitalizálja a papírfecniket, majd matematikai reprezentációvá alakítja őket, és hasonlósági alapon javaslatokat tesz arra, hogy mely darabok tartozhatnak egymás mellé – de a végső döntésben az emberi felhasználó is aktívan részt vesz.

A trükk többek között abban rejlik, hogy a rendszer nemcsak a papírdarabok széleit, hanem a rajtuk lévő mintázatokat és szövegtöredékeket is figyelembe veszi. A darabokat idősorként modellezik, majd úgynevezett „legközelebbi szomszéd” algoritmusokkal keresnek egyezéseket, amelyeket egy vizuális felületen, például hasonlósági mátrixok segítségével lehet áttekinteni és finomhangolni. Így a rekonstruálás valójában nem egyetlen nagy kirakós, hanem egy iteratív folyamat: a gép szűkíti a lehetőségeket, az ember pedig stratégiai döntéseket hoz arról, mely illesztések tűnnek értelmesnek. Ez a hibrid modell jól mutatja, hogy még viszonylag nagy darabokra vágott dokumentumok esetében is komoly technológiai és kognitív erőforrás kell a „megsemmisített” információ visszanyeréséhez.

A legújabb kutatások azonban már túl is lépnek az ilyen félig manuális rendszereken, és egyre inkább a mesterséges intelligencia és a mélytanulási algoritmusok felé mozdulnak el, amelyek már szénné égett papirusztekercsek tartalmát is képesek részlegesen felfedni. Egy 2020-as tanulmány például úgy közelíti meg a problémát, mintha minden papírfecni-pár esetében arra az egy egyszerű kérdésre kellene válaszolni, hogy egymás mellé tartoznak-e, vagy sem. Ahelyett, hogy teljes dokumentumokat próbálna egyben összeilleszteni, ez a modell lokális mintázatokat tanul meg – például a betűk, vonalak és vágási élek találkozását –, és ezek alapján dönti el, hogy két darab kompatibilis-e. A rendszert úgynevezett önfelügyelt tanulással (self-supervised training) tréningezik: mesterségesen felszeletelt dokumentumokból generálnak tanulóadatot, így nincs szükség kézi címkézésre.

Ez a megközelítés meglepően hatékonynak bizonyult: a kutatók szerint még több, különböző dokumentumból összekevert papírcsíkok esetében is 90 százalék feletti pontossággal képes rekonstruálni az eredeti oldalakat. Ugyanakkor a probléma magja változatlan marad: a rendszer valójában egy gigantikus kirakóst old meg, ahol a „helyes” illeszkedést egy matematikai kompatibilitási függvény írja le. Minél kisebbek és minél jobban sérültek a papírdarabok, annál nagyobb a zaj, és annál inkább nő a lehetséges kombinációk száma – vagyis hiába az egyre fejlettebb algoritmusok, a darálás hatékonysága továbbra is azon múlik, hogy sikerül-e elég információt eltüntetni ahhoz, hogy még a gépek számára is értelmezhetetlenné váljon a minta.

Irántól Ukrajnáig

A legérdekesebb történelmi példák egyike arra, hogy a ledarált dokumentumok hogyan térhetnek vissza kísérteni készítőiket, az 1979-es iráni túszválságból származik. Miután iráni diákok elfoglalták a teheráni amerikai nagykövetséget, évekig tartó, aprólékos munkával rekonstruálták az ezer számra ledarált amerikai diplomáciai táviratokat és titkosszolgálati jelentéseket. Nagy csapatokban dolgoztak, a darabokat papírtípus, textúra és tinta alapján válogatták ki. Kevesen tudják, hogy a módszerüket közvetlenül egy 1977-es amerikai oknyomozó könyv ihlette – ennek történetét maga a könyv szerzője, Lewis Perdue írta meg, az újságíró és csapata ugyanis éppen ugyanezt a technikát alkalmazta a Koreagate nevű nagy kongresszusi korrupciós botrány feltárásakor a Washington Connection című könyvükhöz. Amikor Perdue később sajtófotókon látta az irániakat dolgozni, felismerte, hogy saját könyve nyitva fekszik a háttérben – pontosan annál a fejezetnél, amely részletes fényképekkel mutatja be a darálás utáni rekonstrukció folyamatát. Később bevallotta, hogy szégyen és düh keverékét érezte, mert rájött: akaratlanul is gyakorlati kézikönyvet adott a militánsoknak.

A keletnémet Stasi-iratok megsemmisítése ennek a logikának egy másik, talán még nagyobb léptékű történelmi példája. A rendszer 1989 végén, a bukás közvetlen közelében hatalmas mennyiségű dokumentumot próbált eltüntetni: iratokat daráltak, kézzel téptek, zsákokba gyömöszöltek, sokszor szervezetlen, pánikszerű módon. A megsemmisítés azonban félbeszakadt, amikor civil aktivisták és új közigazgatási szereplők átvették az irattárak feletti kontrollt, így több millió oldalnyi, részben széttépett és fizikailag sérült dokumentum maradt vissza. A német szövetségi levéltár későbbi becslései szerint mintegy 16 ezer zsáknyi papírdarabot találtak, becslések szerint 40-55 millió oldalnyi töredékkel. A történet különlegessége, hogy a Stasi-iratok helyreállítása nemcsak archiválási feladat lett, hanem egyfajta technológiai és kriminalisztikai kihívás is. A német hatóságok először teljesen manuális módszerekkel próbálták összeilleszteni a fecniket – nagy asztalokon, kirakószerűen, a CIA jól bevált módszerével –, később pedig kísérletek indultak a folyamat digitalizálására is (például az ePuzzler nevű rendszerrel), de a munka így is évtizedekig tartó, lassú, részben még ma is zajló folyamat maradt.

Hasonló események kísérték Viktor Janukovics volt ukrán elnök bukását: a 2014-es események során a menekülő elnök és köre több helyszínen is megpróbálta eltüntetni a dokumentumait, így a mezsihirjai elnöki rezidencián és más kijevi ingatlanokban is tömegesen találtak széttépett, ledarált vagy vízbe dobott iratokat, amelyeket zsákokban hagytak hátra. Ezek nem egyszerű adminisztratív papírok voltak, hanem pénzügyi tranzakciók, offshore iratok és állami szerződések töredékei, amelyek a rendszer működésének belső logikáját dokumentálták. Újságírók, civil önkéntesek és oknyomozó szervezetek azonnal, közösen kezdtek neki a papírtenger feldolgozásának. A mezsihirjai komplexum környékéről és kijevi irodákból előkerült zsákok tartalmát először kézzel válogatták, szárították és ragasztották össze, majd digitalizálták és adatbázisokba rendezték.

Szabad-e darálni? És kukázni?

A ledarált iratok sorsa azonban nemcsak technikai, hanem jogi kérdéseket is felvet – különösen akkor, ha azok a minisztériumi kukákban vagy a kukák közelében landolnak. Magyarországon a 1995. évi LXVI. törvény (a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről) egyértelműen tiltja a köziratok önkényes megsemmisítését: csak szabályos selejtezési eljárással, selejtezési bizottság, jegyzőkönyv és az illetékes levéltár előzetes engedélye után szabad iratokat megsemmisíteni. Aki ezt megkerüli – különösen hatalomváltás idején, amikor az iratok bizonyítékként szolgálhatnak –, az közokirattal való visszaélés vagy hivatali visszaélés gyanújába keveredhet (Btk. 342. § és kapcsolódó szakaszok). A digitális másolatok és metaadatok miatt ráadásul a „papír darálása” gyakran csak félmegoldás: a központi rendszerekben gyakran marad nyoma a dokumentum létezésének és korábbi verzióinak.

Ráadásul 2026-ban egy modern minisztérium már nem papíralapon működik; a legtöbb dokumentumnak létezik digitális lábnyoma az elektronikus ügyintézési rendszerekben. A digitális törvényszéki szakértők munkája ma már rutinszerűen terjed ki a központi naplózó rendszerek, az elektronikus ügyintézési platformok és a felhőalapú biztonsági mentések elemzésére. Egy kinyomtatott és ledarált PDF-nek a metaadatai, a nyomtatás szoftveresen meghagyott nyomai vagy a szerveren tárolt korábbi verziói gyakran hamarabb kerülnek elő, mint ahogy egy Deshredder-féle algoritmus az első két fecnit össze tudná illeszteni.

Ami a kukák átkutatását illeti: ha a ledarált anyag már a közterületi szemétgyűjtőben van, az átkutatás nem minősül automatikusan lopásnak, de nem is teljesen kockázatmentes. Rendzavarás, közterület szennyezése vagy magánlaksértés miatt bírság járhat, ha valaki feltúrja a kukákat. Ugyanakkor ha valaki szabályosan, rendzavarás és károkozás nélkül gyűjti össze az elhagyott hulladékot, a gyakorlatban gyakran tolerálják – ahogy azt az 50 forintos palackok és italos dobozok kikukázása esetén tapasztalhatjuk. Mindenesetre a szemetesek feltúrása Magyarországon szürke zónának tűnik: a nyilvánosság érdeke védhető érv lehet, de a hatóságok eljárhatnak, ha titkos vagy személyes adatok kerülnek elő.

Az Egyesült Államokban a Legfelsőbb Bíróság 1988-ban hozott döntést hasonló témában: a California v. Greenwood ügyben született ítélet szerint az embereknek nincs „ésszerű elvárásuk a magánélet védelmére” a közterületen lévő kukákban elhelyezett szeméthez fűződően – magyarul az már nem áll a szemetet kidobók tulajdonában, így például rendőrök vagy újságírók is feltúrhatják a kukákat.

Technológiai versenyfutás

A digitális világ mindent látó szeme ellenére a fizikai iratmegsemmisítésnek is van olyan szintje, ahol a rekonstrukció esélye valóban a nullához közelít – de ez ritkán történik meg irodai gépekkel. Míg a Belügyminisztérium által rendelt Rexel típusú eszközök papírkonfettije egy elszánt kutatócsoportnak még kezelhető kihívás, a professzionális adatmegsemmisítő cégek már ipari léptékben gondolkodnak: a legmagasabb biztonsági elvárások esetén nem csupán darálnak, hanem vegyi úton történő pépesítést vagy magas hőmérsékletű égetést alkalmaznak. Ilyenkor a papír cellulózrostjait folyadékkal keverik és maró anyagokkal roncsolják, amíg a dokumentum eredeti szerkezete molekuláris szinten szét nem esik, végleg felszámolva az információt.

Az információ visszaszerzéséért folytatott harcban azonban a technológia kétélű fegyver: ahogy a darálók egyre kisebb szemcséket állítanak elő, úgy válnak a mesterséges intelligencia alapú képfeldolgozó rendszerek is egyre hatékonyabbá a mikroszkopikus töredékek azonosításában. A legújabb forenzikus kutatások már sztochasztikus optimalizálást és globális keresési algoritmusokat alkalmaznak nagy léptékű, heterogén dokumentumok rekonstrukciójára. Egy 2025-ben publikált tanulmány például egy olyan módszert mutat be, amely több ezer, tépett vagy konfettiszerűen darált dokumentumot képes nagy pontossággal rekonstruálni – még akkor is, ha azok irodai nyomtatványok, kézzel írott jegyzetek és képek keverékéből állnak.

Hasonló előrelépéseket látunk a herculaneumi papiruszok digitális felgöngyölítésénél látott technikák adaptálásánál: CT-szerű 3D-s képalkotás vagy spektrális elemzés segítségével még a fizikailag súlyosan sérült, rostjaiban roncsolt papírdarabokból is kiolvashatóvá válhat a szöveg. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy P-5 vagy P-6 szintű darálás (2x15 mm vagy 1x10 mm-es pelyhek) ma már nem feltétlenül jelenti a dokumentum végleges halálát, ha valaki elég motivált, elég sok darabot gyűjt össze, és megfelelő számítási kapacitással rendelkezik. A Belügyminisztérium által rendelt Rexel Momentum Extra XP418+ (4x35 mm konfetti) például egy elszánt kutatócsoport vagy újságírói, civil csapat számára még mindig kezelhető kihívás.

A darálás tehát 2026-ban inkább a politikai színház része, vagy pánikszerű reflex, mintsem valódi eszköz az információk eltüntetésére. Az irodai papírkonfetti összeillesztése egy elszánt csapat számára még mindig megoldható feladat, ha pedig modern AI-eszközöket is be tudnak vetni, a kisebb darabokat is össze lehet fűzni. Ma már inkább a digitális nyomok – metaadatok, naplózások, biztonsági mentések – teljes eltüntetése lehet a titkok eltemetésének leghatékonyabb módja – csakhogy ezeket sokszor könnyebb előbányászni, mint a szétdarált papírdarabokból rekonstruálni az eredeti dokumentumot.