A science shop első hallásra úgy hangzik, mint valami elrejtett ajándékbolt a természettudományi kar alagsorában. Valójában egy izgalmas és változatosan értelmezett reakció arra az aktuális kérdésre, hogy mit kezdhet egymással az egyetem, a civil társadalom és egy csapat hallgató, akik beadandó írása helyett olyan dologgal foglalkozhatnak, aminek társadalmi hatása is van.

Július elején tartották Gdańskban a 11. Living Knowledge konferenciát, ahol magyarországi science shop vagy közösségi tanulási projekteket megvalósító egyetemek, civil szervezetek is szép számban képviseltették magukat.

A Gdański Egyetem egyik konferenciatermében ülünk, ahol arról beszélnek, hogyan lehet az egyetemi kurzusokból társadalmi szervezetek számára is használható tudást létrehozni. A kérdés elsőre technikainak tűnik: hogyan talál egymásra egy hallgatói csoport, egy oktató és egy civil szervezet? Valójában azonban ennél sokkal nagyobb a tét. Az, hogy az egyetem képes-e még társadalmi szempontból hasznos közintézményként viselkedni.

A science shop (nincs erre egyelőre honosított fogalom, talán a közösségi vagy részvételi tanulás kifejezések írják le a legjobban magyarul) olyan modell, amelyben nem az egyetem találja ki, hogy mit akar kutatni, hanem civil társadalmi szereplők artikulálnak valós problémákat, ezekből vizsgálható kérdések lesznek, majd hallgatók, oktatók és kutatók dolgoznak rajtuk, lehetőleg úgy, hogy az eredmény a civil partner számára tényleg használható legyen.

A Living Knowledge Network meghatározása szerint a science shopok olyan kisebb, kutatási tapasztalattal rendelkező szerveződések, amelyek különböző tudományterületeken végeznek vizsgálatokat, általában ingyenesen, az egyetem erőforrásait használva, állampolgárok és helyi civil társadalmi szereplők számára. A lényegük, hogy a civil társadalom tudásigényére válaszolnak, ez pedig nagyban megkülönbözteti őket a hagyományos tudástranszfer-formáktól (mint amilyen egy hagyományos elméleti egyetemi kurzus). Ezek a kutatások függetlenek, részvételiek, tehát olyan folyamatként képzelhetjük el, amiben a résztvevők formálják is a kutatás és a tanulás útját.

A gdański Living Knowledge konferencia egyik fontos üzenete, hogy a science shop nem elszigetelt, rigid egyetemi módszer, hanem egy tágabb tanulási és kutatási elképzelés ernyőfogalma. A különböző előadásokban és workshopokban egymás mellett bukkant fel a community-engaged learning, a service learning, a citizen science, a participatory action research, a co-design, a living lab, a science hub és a storytelling eszközarzenálja, ami segítheti az akadémiai perspektíva kinyitását, a civil társadalom integrálásának lehetőségét, az erőforrások és kihívások összekapcsolását. A módszerek más-más hagyományból érkeznek, de közös bennük, hogy a tudást és az ahhoz kapcsolódó kutatást nem az egyetem kizárólagos termékének tekintik.

A science shop modell történetileg Hollandiából indult az 1970-es években, majd az 1980-as években terjedt el Európában. Alapgondolata a tudástermelő intézmények – például egyetemek – és a releváns kérdésekre választ kereső állampolgári csoportok közötti munkakapcsolat. A modell a tudomány és a társadalom közötti együttműködést nem felülről lefelé, hanem alulról jövő, igényvezérelt kutatásként érti. A science shopok többnyire egyetemi, de akár egyetemen kívüli szervezetek, amelyek a társadalom tagjainak, aktív állampolgári csoportosulásoknak, civil szervezeteknek és társadalmi vállalkozásoknak a kérdéseit csatornázzák be az egyetemi oktatásba és kutatásba.

Kanadától Indiáig, Magyarországtól Dél-Afrikáig

Gdańskban, a Szolidaritás mozgalom szülővárosában, első ránézésre is rendkívül színes társaság találkozott. A Living Knowledge konferencia nem egyszerűen európai egyetemi műhelyek találkozója volt, hanem olyan kutató-szakértői tér, ahol Kanadán és Indián át Tunéziáig, Borneótól Dél-Afrikáig nagyon eltérő társadalmi helyzetekből érkeztek példák.

A program alapján jól látszott, hogy a science shop és a további kutatói modellek nem kizárólagos nyugat-európai intézményi vízióként működnek. Az amerikai és kanadai bemutatókban a kutatási igazságosság, a közösségi részvétel, a városi egyenlőtlenségek és az egészségügyi hozzáférés kérdése kapott hangsúlyt, míg az európai példák gyakrabban szóltak intézményesítésről, egyetemi struktúrákról, hallgatói részvételi tanulásról, science shop-hálózatokról, környezeti fenntarthatóságról, a felsőoktatás társadalmi felelősségéről, turbulens tudástranszferről. A nem európai, illetve észak-dél együttműködésekből érkező prezentációkban sokkal élesebben jelent meg a tudáshierarchiák problémája. Ki számít szakértőnek, hogyan lehet elismerni a helyi, őslakos vagy közösségi tudást, és miként kerülhető el, hogy az együttműködés újratermelje a régi intézményi és erőforrásbeli aszimmetriákat? Szívszorító volt hallgatni néhány bemutatóban a vízhiány, az élelmiszer-bizonytalanság, a földhasználat, az egészségügyi egyenlőtlenségek súlyos problémáit.

A konferencia szerkezete is jelezte, hogy itt nem hagyományos akadémiai eseményről van szó. A hazai konferenciákon megszokott előadás–poszter logika mellett, sőt részben helyett, a program kifejezetten az interakcióra épített: rövid kutatási prezentációk, dilemma- és problémafeldolgozó, művészeti műhelyek, kerekasztal-beszélgetések és úgynevezett storytelling alkalmak is szerepeltek benne. Utóbbiaknál nem elsősorban kész kutatási eredmények bemutatása volt a cél, hanem egy közösségi vagy kutatói együttműködés történetének, konfliktusainak és tanulságainak megosztása.

Ez a szerkezet összhangban volt a konferencia fő témájával is. A Research and Solidarity, vagyis a kutatás és szolidaritás hívószava köré szervezett konferencia olyan kérdéseket kapcsolt össze, mint az egyetem és közösségek együttműködése, a hallgatói részvétel, a nemzetközi szolidaritás, a környezeti igazságosság, az egészség, az etikai dilemmák, valamint a részvételi és közösségi kutatási módszerek.

A szolidaritás mint konfliktus – túl az antropocentrikus világon

A nyitóelőadás egyik legfontosabb állítása az volt, hogy a fenntarthatóságot nem lehet többé leszűkíteni környezetvédelmi ügyekre, hanem a demokratikusan működő intézményeknek és az igazságos gazdaság koncepciójának kell hangsúlyosnak lennie. Maria Mendel, a Gdański Egyetem Neveléstudományi Intézetének tanszékvezetője előadásában ezt nagyon erősen történeti, politikai és pedagógiai keretbe helyezte. Gdańskot nem egyszerűen a konferenciát befogadó városként értelmezte, hanem kontextuális kódként. A város saját emlékezete, a Szolidaritás mozgalom története és a hajógyári munkások 1980-as fellépése azt mutatta meg, hogy a szolidaritás nem békés egyetértés, hanem szervezett, demokratikus konfliktus is lehet. A szolidaritásról hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mintha az pusztán együttérzés, segítségnyújtás vagy morális jóindulat lenne. Mendel előadása ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a szolidaritás konfliktusból születik. Nem akkor jön létre, amikor mindenki ugyanazt gondolja, hanem akkor, amikor különböző társadalmi csoportok képesek egymással szembenézni, vitázni, érdekeket ütköztetni, majd mégis közös cselekvési teret kialakítani. A prezentáció egyik legerősebb mondata szerint a konfliktus nem szétválaszt, hanem összekapcsol. Ebben az értelmezési mátrixban az (akadémiai) kutatás sem maradhat kívülálló megfigyelés. Ha a társadalmi válságok, a demokratikus újrarendeződés, a rendszerszintű kirekesztés, az arra adott intézményi reakciók, a kényszermigráció, az ökológiai összeomlás és az egyenlőtlenségek egymással összefonódó problémák, akkor a kutató nem tehet úgy, mintha csak objektív módon adatokat gyűjtene. A kutatói munka felelőssége éppen az, hogy láthatóvá tegyen összefüggéseket, támogassa a különböző társadalmi csoportokat abba, hogy megértsék saját társadalmi helyzetüket, és ne szedje szét mesterségesen környezeti, társadalmi, gazdasági vagy kulturális problémákra azt, ami a valóságban együtt omlik rá az emberekre.

Mendel előadása ezért kapcsolta össze a Szolidaritás történeti tapasztalatát a posztantropocén világról szóló gondolkodással. A fenntarthatóság nem azt jelenti, hogy szelektíven gyűjtünk, zöldítjük az intézményi arculatot, vagy néhány környezetvédelmi indikátort teljesítünk. Sokkal inkább azt, hogy újra kell tanulnunk az együttélés emberi és – ami a konferencián több módon is előkerült – nem emberi formáit is. A kutatói munkának ebből következően radikálisan változnia kell. Kevesebb kívülálló szakértői tekintet, több közös kérdésalkotás. Kevesebb adatkinyerés, több visszacsatolás. Kevesebb intézményi önigazolás, több társadalmi felelősség. A science shop modell éppen ezért illeszkedik ehhez a gondolkodáshoz.

Módszertani alapok: az akciókutatás

A konferencián számtalan alkalommal újra meg újra felbukkant az akciókutatás és a részvételi akciókutatás logikája, a legváltozatosabb kontextusokban. Ez azért fontos, mert egészen más kutatói szerepet feltételez, mint a hagyományos, lineáris kutatási modell. A klasszikus akadémiai folyamatban van egy kutatási probléma, aztán adatfelvétel, elemzés, értékelés, végül publikáció. A kutatás lezárul, az eredmény bekerül egy folyóiratba, a vizsgált közösség pedig gyakran legfeljebb utólag értesül arról, hogy róla milyen tudás született.

Az akciókutatás ezzel szemben körkörös, ismétlődő, visszacsatolásokra épülő folyamat. Kurt Lewin klasszikus megfogalmazása szerint a társadalmi cselekvés kutatása nem egyenes vonalban halad, hanem tervezésből, cselekvésből és az eredmények vizsgálatából álló spirálként működik. Vagyis a kutatás nem a publikációnál ér véget, hanem minden cselekvési kör újabb kérdéseket, korrekciókat és közös tanulási helyzeteket hoz létre. A részvételi akciókutatásban (RAK) az érintettek már nemcsak adatközlők, hanem a folyamat alakítói is. A RAK-ciklust gyakran a tervezés, cselekvés, megfigyelés és reflexió ismétlődő köreként írják le. Ilyenkor elmosódik a kutató és a kutatási célcsoport közötti merev határ. Hangot kaphatnak olyan emberek és közösségek is, akiknek korábban nem volt eszközük saját helyzetükről adatokat gyűjteni, azokat értelmezni, majd akár érdekérvényesítő módon felhasználni.

Magyarországon sem ismeretlen a részvételi akciókutatás. A kutatás felszabadító ereje című kötet éppen azt mutatja meg, hogyan kapcsolódhat össze kutatás, aktivizmus és társadalmi változás, és miként kérdőjelezhető meg a kutató és kutatott közötti hierarchia.

Magyarok mindenhol

A magyar jelenlét Lengyelországban nemcsak erős (gyakorlatilag minden idősávban lehetett magyar előadásokkal, workshopokkal találkozni mindhárom napon), hanem meglepően diverz is volt. A Corvinus, az Emberség Erejével Alapítvány, az Environmental Social Science Research Group (ESSRG), valamint a programban felbukkanó szegedi, ELTE-s és pázmányos kapcsolódások együtt már egy jól láthatóan összefonódó magyar mezőt rajzoltak ki.

A hazai példák ráadásul nem ugyanannak a modellnek a másolatai voltak. Pataki György és az ESSRG részvételi akciókutatási projektje egy pszichiátriai intézmény kertjének újragondolásán keresztül mutatta meg, hogyan kapcsolódhat össze egészség, ökológia, terápiás tér és közösségi tudás. A szegedi műhely a program alapján egy lehetséges következő lépést vázolt fel: Málovics Györgyék egy olyan egyetemközi science shop-piactérről gondolkodtak, amely több európai egyetem hallgatói és kutatói kapacitásait kapcsolná össze civil és nonprofit szervezetek egészséggel és jólléttel kapcsolatos kérdéseivel.

A Corvinus mindent visz

A legerősebb intézményi jelenlétet egyértelműen a Budapesti Corvinus Egyetem adta. Az intézmény teljes fegyverarzenállal érkezett Gdańskba: poszterrel, előadásokkal, workshopokkal, szekcióvezetésekkel, hallgatói részvételre épülő bemutatókkal. Ráadásul nemcsak szakmailag volt látványos a jelenlétük, hanem gesztusszinten is megadták a módját, mivel a csapat egy része vonattal érkezett Lengyelországba. Ez apróságnak tűnhet, de egy fenntarthatóságról, szolidaritásról és társadalmi felelősségről szóló konferencián mégis többet jelent egyszerű utazásszervezési rutinnál.

A Corvinus Science Shop szerepe azért is különleges, mert Magyarországon jelenleg ez az egyetlen egyetemi fenntartással működő science shop-szervezet. A Corvinus Science Shop a közösségi alapú kutatás és tanulás központja, amely civil és nonprofit szervezeteket, társadalmi vállalkozásokat és aktív állampolgári csoportokat köt össze egyetemi szereplőkkel. A program 2017-ben intézményesült, és már az induláskor pilot projektekkel dolgozott. Nem is egyetlen sikertörténetet hoztak, hanem a science shop dinamikák több rétegét mutatták meg.

Gáspár Judit (Corvinus) és Dobos Mária (Pázmány) kreatív írás workshopján a résztvevőknek egy 15 éves fiatal helyébe kellett belehelyezkedniük, aki tíz évvel későbbi életére gondol előre: milyen világban él, milyen nehézségekkel találkozik, mitől fél, miben bízik, egyáltalán elképzelhetőnek tart-e magának élhető jövőt. A feladat értelmezése szerint a tanulás nem valamilyen absztrakt társadalmi problémáról szólt, hanem arról, hogy miként lehet hozzáférni azokhoz a jövőképekhez, félelmekhez és vágyakhoz, amelyekről a fiatalok gyakran nem kutatói nyelvezettel, hanem történeteken keresztül tudnak beszélni. A módszer azt reprezentálta, hogyan lehet kezdeni valamit a fiatalok jövőszkepticizmusával. Ez ma kifejezetten aktuális pedagógiai kérdés. Finnországban például már külön jövőcoaching-anyagok foglalkoznak azzal, hogyan lehet a fiatalok jövőhöz való viszonyát, képzelőerejét és rezilienciáját erősíteni, miközben a szakpolitikai diskurzusban is megjelenik az aggodalom, hogy a fiatalok bizalma a jövőben megrendült.

A pécsi szál

A magyar science shop-működés másik fontos iránya Pécs felől érkezett. Itt érdemes jelezni a szerzői érintettséget is, hiszen Nyirati Andrással mi is bemutattuk a Pécsi Tudományegyetem és az Emberség Erejével Alapítvány együttműködésében futó science shop-kurzusokhoz kapcsolódó akciókutatás első tapasztalatait. Ez azonban nem önmagában, pécsi helyi ügyként volt érdekes, hanem azért, mert a Corvinus intézményesített egyetemi modellje mellett egy másik magyar utat vázol. Ennek során egy civil szervezet kezdeményezéséből épül olyan program, amely helyi civil szervezetek kérdéseit, kihívásait kapcsolja össze egyetemi kurzusokkal és hallgatói munkával.

Az Emberség Erejével Alapítvány pécsi science shop programja éppen ebből a helyi civil-egyetemi beágyazottságból indul ki. Az alapítvány szerint Pécsen eleve vannak hagyományai az egyetem és a civil szervezetek együttműködésének, a science shop pedig ennek adhat szervezettebb módszertani keretet. Előadásunkban ehhez kapcsolódva azt vizsgáltuk, hogy a civil szervezetekkel végzett valós együttműködés hogyan változtatja a hallgatók civil társadalommal kapcsolatos tudását, attitűdjeit, reflektív működését és együttműködési tapasztalatait.

A pécsi jelenlétet erősítette Golnerits Anna előadása is, aki Bigazzi Sárával közösen már nem közvetlenül a science shop kurzusok gyakorlatát, hanem a szolidaritás társadalompszichológiai hátterét vizsgálta. Kutatásuk arra kérdezett rá, hogyan alakítja a közösségi hovatartozás azt, ahogyan az emberek válsághelyzeteket értelmeznek, milyen érzelmekkel reagálnak rájuk, és képesek-e az egyéni szorongást kollektív cselekvési kapacitássá alakítani.

Egyetem újragondolva?

A Living Knowledge konferencia végére világossá vált, hogy az egyetemeknek egyre nehezebb változatlanul fenntartaniuk saját zártságukat. A társadalmi válságok, a környezeti problémák, az egészségügyi egyenlőtlenségek vagy a fiatalok jövőszorongása nem olyan ügyek, amelyeket biztonságos távolságból, kizárólag publikációs logikával lehet megérteni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kutatásnak fel kellene adnia a módszertani irányelveket, inkább arról van szó, hogy másfajta kutatói látásmódra van szükség. Nemcsak az számít, hogyan gyűjtünk adatot, hanem az is, ki tette fel a kérdést, ki fér hozzá az eredményekhez, és változik-e bármi azok számára, akiknek az életéből a kutatás kiindult.

Több előadás is reagált arra, hogy ez a fordulat nem magától értetődő, és még nem is ment végbe. A hagyományosan hierarchikus, gyakran férfiak által uralt akadémiai világ nehezen engedi el a távolságtartó, kívülálló kutató képét. Az akciókutatás és különösen a részvételi akciókutatás ezért ma is sok helyen gyanakvást vált ki, túl aktivistának, túl személyesnek, kevéssé kontrollálhatónak tűnik. Gdańskban viszont éppen az látszott, hogy sok társadalmi ügyben már maga ez a távolságtartás válik problémává. A science shop, a community-engaged learning, a citizen science vagy a részvételi akciókutatás különböző válaszok ugyanarra a kérdésre: hogyan lehet úgy tudást létrehozni, hogy a folyamatban azok is szerepet kapjanak, akikről korábban legfeljebb adatokat gyűjtöttek.

A konferencia igazán fontos tanulsága, hogy az egyetem feladata nem a társadalomhoz való leereszkedés, hanem annak felismerése, hogy soha nem állt a társadalom fölött.

A szerző pedagóus (Újpedagógia / PTE BTK Oktatás és Társadalom Neveléstudományi Doktori Iskola). A konferencián való részvételt a PTE Utazó Nagykövete pályázat támogatta.