A speciális processzorok mellett a legfontosabb erőforrás, amire a mesterséges intelligenciának szüksége van, a villamos energia. Az adatközpontok egyre növekvő – ráadásul meglehetősen hektikusan ingadozó – energiaigénye mind nagyobb kihívások elé állítja a villamosenergia-hálózatot. A gyorsan és nagy mennyiségben hozzáférhető energia csábítása szülte az ötletet, hogy az adatközpontokat a világűrbe telepítsük.

A nappal és az éjszaka határvonalát, vagyis a terminátort követő napszinkron, alacsony Föld körüli pályán keringő mesterséges holdak napelemei folyamatosan, a nap 24 órájában hasznosítani tudnák a Nap energiáját, anélkül, hogy az időjárás vagy a légköri veszteségek csökkentenék a teljesítményüket. Ennek következtében azonos teljesítmény eléréséhez elegendő lenne ötödannyi napelem, mint a felszínen, és mivel az energiaellátás folyamatos, nem lenne szükség akkumulátorokra sem. Ugyanilyen vonzó az is, hogy az adatközpontok építéséhez nem lenne szükség földterületre, a hűtésükhöz pedig vízre. Az igaz, hogy a földi környezettel szemben a világűrben az elektronikus áramkörök ionizáló sugárzásnak lennének kitéve. Bár ezen a területen egyelőre valóban korlátozottak a gyakorlati tapasztalatok, a Google számításai szerint még a sugárzásra legérzékenyebb alkotóelem, a nagy sávszélességű memória (HBM) is több mint tíz évnyi sugárterhelést képes elviselni, a Starcloud startup pedig már 2025 novembere óta tesztel kereskedelmi forgalomban kapható Nvidia GPU-kat a világűrben. Ennél nehezebb kérdés a karbantartás és javítás: gazdaságos-e cserélni a meghibásodott vagy elavult alkotóelemeket, vagy elég engedni őket elégni a visszatérés során, lemondva így az újrahasznosításukról?

Léteznek ugyan elképzelések hatalmas monolitikus megoldásokra – ilyet vizsgált például a Thales Alenia Space által 2023-24-ben készített Ascend megvalósíthatósági tanulmány –, de nem látszik, hogy milyen előnyök ellentételeznék azt a többletköltséget és műszaki összetettséget, amit a világűrbéli összeszerelés jelent. A különálló mesterséges holdak ezreiből álló rendszerek kapacitása sokkal könnyebben bővíthető, és egyszerűbb az elhasználódott elemek cseréje is – elég csak újabb műholdakat hozzáadni a rendszerhez, vagy kivonni a pályáról azokat, amelyek már nem használhatók.

A gyakorlati megvalósításhoz valószínűleg a legközelebb álló – kezdetben nem túl kreatívan AI1-nek nevezett – műholdak terveit a SpaceX mutatta be júniusban: a 120 kW folyamatos, 150 kW maximális teljesítményfelvételű, 2,15 tonnás mesterséges hold energiaellátásáról 600 négyzetméter napelem, a hőelvezetésről 110 négyzetméter radiátor gondoskodna. 1 GW-nyi számítási kapacitás eléréséhez mintegy 7000 ilyen eszköz felbocsátására lenne szükség.

A SpaceX terve

Az alacsony Föld körüli pályára állítás költsége jelenleg az amerikai magánűrcég, a SpaceX Falcon Heavy hordozórakétájával a legalacsonyabb, mintegy 1500 dollár kilogrammonként. Ebben hoz majd a hatalmas hasznos teher és a teljes újrahasznosíthatóság egyedülálló párosításának köszönhetően forradalmi változást a Starship (a Falcon Heavy második fokozata nem visszanyerhető).

Feltéve, hogy kezdetben a rakéta gyártási költsége 90 millió dollár, élettartama 20 repülés, indításonként ötmillió dollárba kerül a karbantartása és kétmillióba a hajtóanyag, a repülésenkénti költség 11,5 millió dollár – 100 tonna hasznos teherre vetítve mindössze 115 dollár kilogrammonként. De ez még csak a kezdet: ahogy a gyártás beindul, és egyre több üzemeltetési tapasztalat halmozódik fel, csökkennek a gyártás és a karbantartás költségei, és nő az élettartam. Ha 50 millió dolláros árral, 100 repüléssel, egymilliós javítási költséggel, illetve a végleges változat maximálisan kihasznált, 200 tonnás teherbírásával számolunk, kilogrammonként mindössze 20 dollár jön ki – még egy nagyságrenddel kevesebb. (Saját számításaiban a Google valamivel még kedvezőbb, 60 és 15 dollár közötti eredményre jutott. Ezekben a számokban ugyanakkor nincs benne a fejlesztés költsége, ami mostanáig 15 milliárd dollárnál jár.) Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a Starship a maga nemében egyedülálló technológia, amelynek nincs vetélytársa nemcsak az Egyesült Államokban, de a világon sehol sem: miközben mindenki másnak a legjobb esetben is több ezer dollárba kerül egy kilogrammnyi hasznos teher pályára állítása, csak a SpaceX lesz képes ezt tized-, később századennyiért megtenni.

Ha egy Starship 40 műholdat szállít, az 1 GW-nyi számítási teljesítmény eléréséhez 175 indítás kell, ami 2 milliárd dollárba kerül. Amint a pályára állítás költségei ilyen mértékben lecsökkennek, már nem ez lesz a legfőbb tétel, hanem a gyártás. Ez a SpaceX esetében becslések szerint 800 dollár körül lehet kilogrammonként, ami az AI1 tömegével számolva darabonként 1,7 millió dollárt, 7000 darab esetén 11,9 milliárd dollárt jelent. Ez azt jelenti, hogy egy 1 GW-os adatközpont létrehozásának költsége – a processzorok nélkül – az űrben 14 milliárd dollár körüli, lényegében ugyanannyi, mint a Földön.

Igaz ugyan, hogy egy földi adatközpont több hardvergeneráción keresztül is megtarthatja energiaellátási, hűtési, hálózati és épület-infrastruktúrájának jelentős részét, míg egy orbitális rendszer esetében ez minden egyes generációváltással megsemmisül, de ez mégsem döntő különbség. Az Epoch AI modellje szerint egy 1GW-os földi adatközpont évesített tőkekiadása 7,6 milliárd dollár. Ha a mesterséges holdak ötéves élettartamával számolunk, a világűrben ugyanez 8,8 milliárdra jön ki, és a különbséget még csökkenti a villamosenergia-fogyasztás évi 600 millió dollár körüli költsége.

És mi a helyzet az időtényezővel? A SpaceX évről évre 30-40-nel növeli rakétaindításai számát; ezzel a tempóval 2028-ra elérheti az évi 260-270-et, 2029-re a 300-at. Hogy a gyártás is tudja tartani a lépést, a tervek szerint a jövő év végén Austin mellett megkezdi a termelést a Gigasat gyár, aminek a kapacitása sokszorosan meghaladja majd a jelenleg heti 70 műholdat előállító redmondi üzemét. Összességében egyáltalán nem irreális, hogy – ha a Starship program a terv szerint halad – a SpaceX 2028-2029-re képes lehet évi 1 GW számítási kapacitás világűrbeli telepítésére. Összehasonlításképpen: a legnagyobb szereplők, mint a Google, az OpenAI, az Amazon, a Meta vagy a Microsoft földi adatközpontjainak kapacitása addigra 4-6 GW lesz.

Ez nem egyszerűen csak azt jelenti, hogy a SpaceX alternatív utat választ a számítási infrastruktúrája kiépítésére. Azzal, hogy az űrbéli adatközpontokkal keresletet teremt a Starship számára, nemcsak az új hordozórakéta gazdaságosságát alapozza meg (nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a Starlink tette a Falcon 9-cel), de egyedülálló képességre is szert tesz, ami később behozhatatlan versenyelőnnyé válhat. Az, hogy a mesterséges holdak gyártása, felbocsátása és üzemeltetése (sőt, Elon Musk tervei szerint egyszer még a csipgyártás is) egy kézben összpontosul, olyan árelőnyt jelent, amivel az, aki ezeket külön-külön vásárolja meg, nem lesz képes versenyezni. (A felbocsátásra fent kalkulált 115 dolláros kilogrammonkénti összeg költség, nem ár. A SpaceX jelenleg ennek sokszorosáért, hosszú távon a Blue Origin árszintjén kínálhatja szolgáltatásait. A Starlink már kiépített lézeres adatátviteli hálózata is komoly előny: vannak ugyan alternatívái, de nem biztos, hogy azokat jobban megéri használni.)

Lehet, hogy rövid távon könnyebb és gazdaságosabb földi adatközpontokat építeni, de amikor arra lesz szükség, hogy a világűrbe telepítsük ezeket, erre az egész világon csak egyvalaki lesz képes. (Beleértve Kínát is: bár az állami űripari vállalat, a CASC szintén még ebben az évtizedben tervezi egy űrbéli adatközpont-hálózat kiépítésének megkezdését, ehhez egyelőre nincs meg az alkalmas rakétája.) A legfontosabb szűk keresztmetszet a Starship – érdemes ezzel a szemmel is nézni következő, csütörtök éjjelre halasztott indítását.

A szerző a jövő technológiáival kapcsolatos kutatást, oktatást és ismeretterjesztést végző Prométheusz Társaság vezetője. Korábbi cikkei itt olvashatók.