A sztetoszkóp tündöklése, bukása és reneszánsza

Ha valaki belegondol, hogy milyen iszonyatos mértékben függünk az orvoslásban a gépektől és a technológiai vívmányoktól, akkor akár bele is borzonghat abba a ténybe, hogy az alapvető diagnosztikai eszközök többsége a 19. századból ered. Persze a sebészeti eszközök jelentős része valamilyen formában már az ókor óta rendelkezésünkre áll, de ha valaki nem akarta találomra felszabdalni az emberi testet, elengedhetetlenek voltak a jó diagnosztikai eszközök. Ezekre pedig csaknem kétezer évet várni kellett, az egyik első modern eszköz pedig a mellkas bajait érintette.

Már Hippokratész is értekezett a mellkasban hallható hangok jelenlétéről és jelentéséről. Szerinte ha elég közel hajolunk a mellkas oldalához, akkor onnan tudjuk, hogy az vizet és nem gennyet tartalmaz, hogy a forrásban lévő ecet zajához hasonló hangot fogunk hallani. Noha nem mondhatjuk, hogy Hippokratész szavait szentírásként kezelték volna az orvosok, és minden egyes páciensnek a mellkasára szegezték volna a fülüket, azért az auszkultáció, vagyis a hallgatózás és a test belső hangjainak és zajainak diagnosztikai szerepe visszatérő eleme maradt a betegek vizsgálati folyamatának.

A 18-19. századi francia orvos, René-Théophile-Hyacinthe Laennec szintén jól ismerte Hippokratész munkáit, ám eleinte nem vette komolyan, hogy puszta hallgatózással a lélegzetvételen kívül mást is lehetne hallani. Laennec idővel egy kollégája, Gaspard Bayle hatására kezdte ismét a fülét használni, ám mivel kellemetlennek tartotta az ilyen jellegű közvetlen érintkezést a betegekkel, azok pedig gyakran megszégyenítve érezték magukat a tapintástól, ritkán támaszkodott az auszkultáció által szolgáltatott akusztikai információkra.

Egy túl fiatal páciens

1816-ban azonban minden megváltozott, amikor az alig harmincöt éves Laennec Párizsban gyógyított, és egy szívproblémákkal küzdő beteget kellett megvizsgálnia. Mivel a páciens túlsúlyos volt, ezért a mellkasának érintésével és kocogtatásával nem sokra ment, semmilyen abnormalitást nem tudott megállapítani. Laennec a fülét sem tudta használni, hogy a páciens mellkasára helyezze és hosszasan hallgatózzon, ugyanis a beteg egy fiatal hölgy volt, és illetlennek ítélték a dolgot. Miután eszébe jutott, hogy a szilárd testek elősegítik és felerősítik a hang terjedését, Laennec hengert sodort egy papírlapból, egyik végét a páciens mellkasára helyezte, a másikat pedig a füléhez tartotta, és egy teljesen új világ nyílt meg előtte.

Az ilyen anekdotákat mindig érdemes némi kétellyel kezelni, de tény, hogy Laennac ezt követően több anyaggal is kísérletezni kezdett, és rövid időn belül egy fából készült, könnyen szétszerelhető és szállítható, két részből álló eszközzel állt elő, amit olykor a formája alapján cilindernek, hengernek hívott, olykor pedig sztetoszkópnak (a görög stethos, mellkas, és a skopein, néz, vizsgál, szavakból). Legfontosabb De l'Auscultation Médiate (A közvetett auszkultációról) című művét, amelyben az új eszköz legfontosabb orvosi felhasználási módjait és diagnosztikai elvet fejti ki, 1816-ban jelentette meg franciául.

Az eredmények elfogadtatásának egyik fontos eleme volt, hogy Lanneac feljegyezte a hallgatózásból származó abnormális hangok tulajdonságait, az ezek alapján felállított diagnózisokat, majd ezeket a később elhunyt betegek boncolása során összekötötte a látott anatómiai elváltozásokkal. Vagyis a páciensek élete során tapasztalat tünetekre épülő diagnózisok utólag, a boncolás során nyertek értelmet és igazolást, épp ahogy azt a 18. századi anatómia és kórbonctan legfontosabb képviselője, Battista Giovanni Morgagni hirdette.

Köhögés, tüsszögés, szöszmötölés és akusztikai információ

A mellkashoz kötődő betegségek legtöbbször olyan külsőleg is megfigyelhető, ám rendkívül pontatlan jelenségekben manifesztálódtak, mint a köhögés, tüsszögés, nehéz légzés, köpködés, légszomj. Lanneac szerint ezek túlságosan is szubjektívek és változékonyak, gyakran pedig utólagosan a beteg pontatlan memóriáján, illetve a nem túl kifinomult, ámde reflektálatlan nyelvi beszámolóján alapultak. Az orvos közelebb juthatott a megoldáshoz, ha szorosan a beteg mellkasára szegezte a fülét, ám ez számos esetben etikai okok miatt (fiatalok, nők), sokszor pedig anatómiai okok miatt (a beteg túlsúlyos volt, vagy a betegség korai fázisa miatt még nem voltak elég erősek a zajok) kivitelezhetetlennek vagy eredménytelennek bizonyult. Ezekkel szemben az orvos már a korai sztetoszkóp segítségével is képes volt különböző elváltozások korai felismerésére és az elváltozásokhoz kapcsolódó betegségek különböző szakaszainak megkülönböztetésére, felülemelkedve az említett etikai és anatómiai aggályokon.

A 19. század közepére a sztetoszkóp megkerülhetetlen és felbecsülhetetlen eszköze lett az orvosoknak (Lanneac ezt már nem érhette meg korai, 1826-os halála miatt). Rövidesen széles körben indult meg a kutatás olyan természeti törvények után, amelyek leírhatják a belső szervek által mechanikusan keltett hangok és az anatómiai elváltozások által jelzett betegségek közötti oksági kapcsolatokat, amelyek feltárásával az orvostudomány újabb fontos lépést tett a modern tudományosság irányába.

A megbízhatatlan betegek pontatlan beszámolóit felváltották a mechanikus eszköz objektív akusztikai adatai. Hiába is próbált meg a beteg hazudni a tüdője megélt állapotáról, arról, hogy köhögött-e múlt héten, a sztetoszkóp világosan megmutatta a belső szervek állapotát az orvonak, függetlenül a páciens társadalmi helyzetétől, titkaitól és kognitív képességeitől. Hogy az utolsó szkeptikusokat is meggyőzzék a sztetoszkóp diagnosztikai előnyeiről, az 1820-as évek végén egy nyilvános kísérletet végeztek Londonban: két orvos vizsgált meg egy beteget sztetoszkóppal és anélkül. A későbbi boncolás véglegesen elhallgattatta a szkeptikusokat, igazolva az auszkultáció hatásosságát.

Technológiák jönnek, technológiák mennek

A sztetoszkóp gyors, szinte agresszív térnyerését mi sem mutatja jobban, mint hogy a bostoni anatómus és író, Oliver Wendell Holmes A sztetoszkóp dala című írásában karikírozta ki nyilvánosan a túltolt auszkultációt. A dal szerint egy bostoni orvos sztetoszkópot vásárolt egy ifjú kollégájának, aki ezek után folyamatosan csak az új eszközre alapozta a vizsgálatait, ám mivel különböző kis állatok (pókok, legyek) költöztek a csőbe, az orvos téves, olykor halált eredményező diagnózisokat adott a pácienseinek a fülébe duruzsoló állatok hangja alapján.

Míg a sztetoszkóp az orvosok körében megállíthatatlan volt, a betegek nem mindig fogadták lelkesen. Sokan egyszerűen csak féltek az ismeretlen tárgytól, és nem értették, míg mások azt gyanították, hogy ha előkerül egy sztetoszkóp, akkor a következő beavatkozás már sebészeti jellegű lesz, hiszen akkora a baj, hogy az orvos füle már nem is elég. Ennek ellenére idővel a páciensek is megszokták az új technológiát – olyannyira, hogy számos orvos, aki egyébként nem hitt az eszközben, vagy nem tudta használni (és emiatt a rossz végét tette a füléhez), állandóan magánál hordta azt a páciensek megnyugtatása és bizalmának elnyerése érdekében.

Noha 1851-re már megjelentek az első gumiból készült, rugalmas eszközök, az 1860-as években pedig már a két füllel hallgatható sztetoszkópok is elérhetők voltak, a 19. század végén korábban elképzelhetetlennek tartott változások mentek vége az orvosi technológiában és diagnosztikában. 1895. novemberében a porosz Wilhelm Conrad Röntgen felfedezte a róla elnevezett röntgensugárzást, és felesége kezét lefotózva bizonyította, hogy a sugárzás segítségével non-invazív módon is beláthatunk az emberi testbe. A röntgen segítségével kiiktathatók lettek az emberi érzékelésből (tapintás, kopogtatás, hallgatózás) származó, gyakran szubjektív jelek és ez újabb löketet adtak a modern orvostudomány megszületésének. Az orvosoknak egyre kevésbé kellett szemtől szembe állniuk a pácienssel, és végigtapogatni, hiszen elég volt elküldeni egy kiterjedt laboratóriumi vizsgálatra és egy átfogó röntgenezésre. Ebben az új környezetben a sztetoszkóp az orvosi piócákhoz hasonlóan néhány év alatt a múlt jelképévé, archaikus eszközzé vált.

Ennek a folyamatnak a betetőzése volt 1935-ban, amikor egy bostoni kórház radiológusa, Dr. Merrill Sosman a röntgenszoba falára egy üvegezett képkeretet helyezett ki, benne több szétszerelt sztetoszkóppal. A következő felirat díszítette az installációt:

„Egy sztetoszkóp néven ismert eszköz ritka és szokatlanul jó állapotban megőrzött töredéke, amelyet korábban tüdő- és szívbetegségek diagnosztizálásában használtak. A szerkezetet Laennec találta fel a 19. század elején, és egészen a röntgenkorszakig általánosan használták.”

Noha még 1945-ben is előfordultak „Sztetoszkóp vs. Röntgen” című vitaszekciók az orvosi konferenciákon, egyre általánosabbá vált az az elképzelés, hogy a röntgenképek egész egyszerűen letaszították a trónról a sztetoszkópot. Azok az orvosok, akik továbbra is maguknál tartották Lanneac eszközét, leginkább a páciensek ki nem mondott elvárásai miatt ragaszkodtak hozzá. Azzal egyidejűleg viszont, hogy fény derült a röntgensugárzás mellékhatásaira, és a radiológia egyre inkább specializált területté vált, a betegekkel való közvetlen kapcsolattartás, az orvosok egyéni döntései és érzéki ítéletei pedig felértékelődtek, a sztetoszkóp szerepe is ismét előtérbe került a gyógyítás és a diagnosztizálás folyamatában, és a sztetoszkóp ma is ugyanúgy hozzátartozik az orvos eszköztárához, mint száz évvel ezelőtt.

A szerző az ELTE HTK-n működő MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője és a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán működő Magatartástudományi Intézet tudományos főmunkatársa.