A képzők, jelek és ragok megkülönböztetését és az iskolások helyzetét súlyosbítja, hogy a meghatározásuk többarcú, többszempontú, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a fém használata más-más szempontokon alapul a fizikusok és a vegyészek körében.
Amikor a közlendőnket megfogalmazzuk, végső soron mindig a képzőművészethez hasonló tevékenységet végzünk – de művészi szinten, eredeti módon erre csak kevesen képesek, írja Kálmán László, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa.
A rézedényt különíró harmadikos gyerek intuíciója az volt, hogy az anyagnevek jellemző módon nem annyira tárgyakra, mint tárgyak tulajdonságára utalnak. Kálmán László csak annyit mond, hogy nem biztos, hogy a kétféle intuíció között választani kell.
Egészükben kellene szemlélnünk a vonzatos szerkezeteket, nem úgy, mint a Napot a bolygókkal, vagy az atommagot az elektronokkal. Mondhatjuk például, hogy elnevezésre méltó jelenségekre utaló állandósult szerkezettípusok.
Miért butaság, hogy az ige „cselekvést, történést vagy létezést jelentő szó”? Hogyan segítenek a nyelvészeknek a kétszavas mondatok? Kálmán László, az MTA nyelvésze nem adja fel, tovább csoportosít.
Hogyan lehet megállapítani, hogy melyik szófajba tartozik egy-egy szó? Minél többet tudsz a nyelvészetről, annál nehezebb.
A legtöbb nyelvész alábecsüli annak a jelentőségét, hogy mennyire eltérően viselkednek az egyes szavak, szócsoportok. Ha valóban aszerint osztályoznánk őket, hogy milyen környezetekben fordulnak elő, kis túlzással minden szó külön szófajt alkotna.
Már harmadik elemiben elvont nyelvtani kategóriákkal bombázzák a gyerekeket, amiknek szinte semmilyen szemléleti alapjuk nincs. Hagyjuk a mára teljesen elavult iskolai nyelvtant!