Tudományos módszereket használ ugyan, de felettébb kamuszagú a genetikai alapú társkeresés

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Az internetes társkeresés a 2010-es évek végére önálló szolgáltatóipari szektorrá nőtte ki magát. A becslések szerint tavaly 3 milliárd dolláros forgalmú világpiacon már aligha lehet virítani a szokásos, önbevallásos adatlapok vagy a felhasználók digitális szokásait, közösségi jelenlétét vizslató algoritmusok által kreált profilok párosításával. 

Az etnikai, vallási, életkori hovatartozás, szexuális orientáció, iskolázottság, társadalmi státusz, szabadidős tevékenység, illetve érdeklődési kör alapján való filterezés helyett, illetve mellett egyes vállalkozások újabban a biológiát is segítségül hívják. Az ilyen oldalak, köztük a pár hónapja indult houstoni Pheramor az emberi feromonokra, a genetikai alapú vonzalomra és a vonzó génekre hivatkozva kínálják a világra szóló szerelem ígéretét. E hívószavak tudományos alapja azonban ingatag, a társkeresők által evidenciaként tálalt összefüggések igazságtartalma pedig megkérdőjelezhető. Ettől függetlenül a párkeresés még működhet genetikai alapon, csakhogy nem ilyen módszerekkel. 

A Pheramor főoldalaFotó: Qubit

A másság szaga

Tíz évvel ezelőtt a molekuláris genetikából diplomázó Joëlle Apter és a humángenetika után neurobiológiából doktoráló Tamara Brown alapította meg az első ilyen párkeresőt. A Zürichben bejegyzett – A szerelem nem véletlen! jelszava alatt ma is működő – GenePartner a genetikát piackomformmá tevő Humán Genom Projekt keltette divathullámot lovagolta meg, és a szinglik kedvét keresve használta fel az evolúciós biológia és az öröklésmenet kódnyelve által meghatározott egyéni viselkedés kutatásának eredményeit.  

A genetikai párkeresés tudományos alapja a berni egyetem biológusa, Claus Wedekind által 1995-ben publikált kísérlet. A svájci kutató arra volt kiváncsi, hogy az emberegyedek választását is vezérli-e valamiféle örökletes mechanizmus, és ha igen, akkor az miképpen szolgálja a túlélés zálogának tartott genetikai sokféleség megőrzését, egyszersmind a kevésbé életképes utódokat termő rokonházasságok elkerülését. 

A két évtizeddel ezelőtti kísérletben 44 hímnemű diák vállalta, hogy két éjszakán át úgy alszik saját pólójában, hogy nem változtat természetes testszagán. Wedekind és csapata ezeket az alsóneműket anonimizált mintákként végigszagoltatta 49 diáklánnyal, akiknek a kellemes-kellemetlen-szexi hármasság szerint kellett rangsorolniuk  a ruhaneműket. Kiderült: a nők azoknak a férfiaknak a pólóját kedvelték leginkább, akik tőlük genetikailag a leginkább különböztek. Vagyis, vonták le a tanulságot a kutatók, a párválasztás az embernél is az illatpreferencia srófjára jár, a vonzalmat pedig a genetikai hasonlóság, illetve különbözőség determinálja. 

Wedekindék felvetése nem volt légből kapott: az emlősök egyéni döntéshozatalát is befolyásoló kémiai szignálok, a feromonok 1959-es felfedezése utáni évtizedekben ugyanis sorra jelentek meg olyan publikációk, amelyek megtalálni vélték a homo sapiensre is ható biokatív szubsztanciákat. A megnevezett anyagok olyan neuroszteroidok voltak, amelyek termelésében egy speciális genetikai mechanizmus is szerepet játszik. 

Szerelmi géntérképészet

A genetikai távolságot Wedekindék nem az egyéni géntérkép vagy az ivarsejti DNS-ek, hanem az úgynevezett szövetösszeférhetőséget is szabályozó genomrégiók összehasonlításával határozták meg. A szakirodalom az úgynevezett fő hisztokompatibilitási komplex (Major Histocompatibility Complex, MHC; illetve Human Leukocyte Antigen, HLA) címszó alatt írja le azt az összetett biológiai mechanizmust, amelyet a szövet- és szervátültetések során bekövetkező kilökődések okait firtató genetikai vizsgálatok során derítettek fel.

Illusztráció nyálteszthezFotó: GIPhotoStock/Cultura Creative

A fertőzések leküzdésében, az autoimmun betegségek kialakulásában és a veleszületett immunitás szabályozásában is kulcsszerepet betöltő MHC első teljes géntérképe 1993-ban készült el, amit 1999-ben a már említett Human Genom Projekt keretében megalkotott szekvenciaalapú térkép részletezett. Az MHC-gének azonosítását lehetővé módszerek – a transzplantációk miatt – közel két évtizede részei a klinikai praxisnak. A társkeresésben bevethető genetikai profilalkotást a 11 génre fókuszáló, nyálmintás gyorstesztek teszik lehetővé, mégpedig azért mert az egypetéjű ikreken kívül gyakorlatilag mindenki saját MHC-ujjlenyomattal rendelkezik. 

A houstoni startup mellett ennek alapján hozza össze a párokat többek közt a San Diegó-i InstantChemistry is, amely a szövetösszeférhetőséget még megfejeli egy neurológiai kompatibilitás mértékére vonatkozó viszgálattal is. A DNARomance ugyanakkor felkínálja, hogy a teljesnek mondott egyéni géntérképek alapján futtatja le algoritmusát, hogy így találjon párt a regisztrálóknak, akik az első randijukon garantáltan megtapasztalhatják a kívánt feromonhatást.

Az emberek nem egerek

A pólószagolós kísérlet konklúziójához egy 1976-os, a Journal of Experimental Medicine hasábjain közölt tanulmány szolgáltatta a tudományos muníciót. A négy évtizeddel ezelőtti kísérlet arra az eredményre jutotott, hogy a hím laboregerek szó szerint kiszagolják az övéktől leginkább különböző MHC-mintázattal rendelkező nőstényeket, és velük párosodnak, ha csak tehetik. A négy évtizedes összegzés szerint e viselkedés mögött a sokféleséget támogató evolúciós mechanizmus áll, amelyet az MHC genetikai információi határoznak meg. Ráadásul ugyanezek indítják be a feromontermelést is, a biokémiai szignálok pedig aztán szó szerint az orruknál fogva vezetik egymáshoz az ideális párokat. 

„Az emberi feromonokat, ha egyáltalán léteznek, még nem találták meg” – idézi a Smithonian az évtizedek óta az állati viselkedés biokémiai hátterével foglalkozó Tristram Wyatt zoológust. Az oxfordi kutató 2015-ben publikálta a humán feromonok létezését kétségbevonó vaskos tanulmányát. Érvei szerint az eddigi kísérletek nem teljesítették a minimális tudományos kritériumokat. A résztvevő alanyok csekély száma, az önellenőrző ismétléssorozatok hiánya, valamint az illékony matériák tulajdonságainak pontos meghatározása mellett az is a humán feremonok ellen szól, hogy a kísérleti alanyok MHC-mintázata statisztikailag nem volt diverzifikáltabb az átlagnál. Magyarán, a szag vonzereje alapján egymáshoz társított párokat véletlenszerűen is összesorsolhatták volna. 

Wyatt szerint ugyanakkor korántsem zsákutcás a humán feromonkutatás. Viszont újra kellene kezdeni az egész folyamatot: az embert és reprodukciós viselkedését úgy megfigyelni, mintha egy új emlősfajt tanulmányoznánk. A mirigyek működése lehet a kulcs, csakúgy, mint az állatvilágban – állítja Wyatt. A szocializáció során rögzült preferenciák kiszűrése okán szerinte a csecsemőket az anyamellhez vonzó kolosztrum, azaz elő- vagy föccstej illatát elemezve közelebb lehetne kerülni az igazsághoz. Mint mondja, az illatok és szagok által kiváltott reakciók az embernél szinte mindig a tanult viselkedési komplex részei.