Vajon a luxusgasztronómiához Pannóniában is ragaszkodó előkelőség hóbortja vagy a távkereskedelmi hálózat delikát portékával is szolgáló kínálata az oka, hogy a mai Zalalövő belterületén friss osztriga lehetett a csemege közel két évezreddel ezelőtt? 

A Római Birodalom gazdasága című nemrégiben megjelent tanulmánykötet szerint a kérdés bőven túlmutat a gasztrohistórián. Az időszámítás utáni 1. század utolsó évtizedéig katonai táborként szolgáló, Salla néven jegyzett település 1973-ban megkezdett régészeti feltárása során előkerült osztrigahéjak nem csupán a legendásan élvhajhász római fogyasztói kultúrát írják le ugyanis, hanem az efféle ínyencségek iránti fizetőképes keresletet kiszolgáló kereskedelmi struktúrát is. 

A források szerint a tengeri herkentyű ellátásra Aqiuncumba sem lehetett panasz, ahogy egyéb, az ismert világ túlsó végéből származó divatosabb javakban sem volt hiány, bár az árubőség természetesen meg sem közelíthette az itáliait. 

A zalalövői osztrigázás logisztikai, kereskedelmi és társadalomtörténeti jelentőségű étkezés. A legközelebbi tengerpart légvonalban legalább 250 kilométerre van, az antik közlekedést pazarul szemléltető OmnesViae.org számítása szerint ez 15-16 napnyi járóföldet jelentett akkoriban. A kereskedők ennek ellenére felvették a rendelést, hiszen a szellőző tengervizes tartályok rendszeresítésével frissen tudták tartani  a gyorsan romló osztrigát.

A lelet arról is tanúskodik, hogy a tengeri herkentyű fémjelezte magasabb életnívó – az időszámítás előtti második évtizedtől kezdve – már nem csak a római elit kiváltsága volt. Egy dél-pannóniai lovas segédcsapat – évente 15-20 ezer sestertiusos járandóságban részesülő – vezetője is rendelhetett kedvenc görög olaja, hispániai bora és egyiptomi datolyája mellé az afrodiziákumként számon tartott osztrigából. (Ebben az időben 4 liter jó bor 1, egy minőségi tunika 15, egy igahordó szamár 500, egy egészséges és fiatal női rabszolga pedig 2000 sestertiusba került.)

Ennél még izgalmasabb új összefüggésekkel, valamint az ókortörténet eddigi leírásait alaposan átfogalmazó narratívával szolgál Grüll Tibor ókortörténész átfogó munkája. 

Comercialis, egyszersmind mercantilis

Homogén politikai és közigazgatási struktúra, urbanizáció, egységes pénz-, mérték-, adó- és vámrendszer, relatíve kiszámítható jogi környezet, kiépített szárazföldi és állandó vízi úthálózat – sorolja a mai értelemben vett piacgazdasághoz hasonló ökoszisztéma alapfeltételeit a szóban forgó tanulmánykötet. A magyar nyelvű szakirodalomban hiánypótlónak számító mű a legfrissebb zoo- és bioarcheológiai, archeobotanikai, buvárrégészeti, történet-ökológiai, természet- és gazdaságföldrajzi  kutatások eredményeit ismerteti. Nem kevesebbet állít, mint hogy az Imperium Romanum gazdasága a szabadpiac törvényszerűségei szerint formálódott, és Róma prosperitása a kereslet és a kínálat logikáján alapult. 

A Pécsi Tudományegyetem ókortörténeti tanszékét vezető Grüll egyike azoknak az úttörőknek, akik a Massachussets Institute of Technology (MIT) gazdaságtörténésze, Peter Temin nyomán újraértelmezik a múltat. Ehhez a legújabb technológiáknak köszönhetően folyamatosan szaporodó, a klasszikus ásatásokat kiegészítő természettudományos leleteket veszik alapul.

2012-ben Temin The Roman Market Economy (A római piacgazdaság) címen vaskos kötetet kitevő érvmennyiséget hozott fel amellett, hogy az antikvitás gazdasága egész más, mint amilyennek addig gondolták. Szerinte ugyanis nem állja ki az igazság próbáját Moses Finley cambridge-i klasszika-filológus 1973-as alapvetése, miszerint „az ókori gazdaság független piacok hatalmas konglomerátumából állt”. Temin amellett érvel, hogy a Római Birodalom gazdasága elsődlegesen piacgazdaság volt, amelynek részei ugyan nem kapcsolódtak olyan szorosan egymáshoz, mint napjainkban, de egy viszonylag egységes mediterrán piacot alkottak. A dokumentált tranzakciók kifejezetten piaci jellegűek voltak, az árképzésben is a piac szerepe volt a döntő, a gazdaság egyensúlyát pedig az árak dinamikája biztosította.

Paradigmaváltás a gazdaságtörténetben

A latin szellem nagysága évszázadokig megkérdőjelezhetetlen volt, a klasszikus antikvitás gazdasága azonban egészen a 19. századig nem került napirendre. Eleinte Karl Bücher német közgazdász primitivista modellje érvényesült, amely szerint a Római Birodalomban az önellátó házi gazdaságok alacsony termelékenységű, belterjes struktúrája érvényesült. 

Ezzel szemben az úgynevezett modernisták azt állították, hogy a klasszikus ókor gazdasága elérte az ipari forradalom előtti, céhes szerveződésű, királyi monopóliumok révén irányított kora-újkori Európa szintjét. A szerteágazó munkásságú Max Weber a primitivista–modernista elmélet helyett azt javasolta, hogy az antik ökonómiai struktúrákat a termelés-fogyasztás-elosztás tengelyében kellene vizsgálni. Az Oroszországból Amerikába emigrált Michael Rostovtzeff 1926-ban megjelent A Római Birodalom gazdaságtörténete című munkája volt az első, amely ugyan a burzsoázia, a termelési eszközök vagy a kapitalizmus fogalmi arzenálját használta, de a politikai és katonai események mögött húzódó gazdasági és társadalmi tényezőkre fókuszált.

A közelmúltig Polányi Károly legendás – a New York-i Columbián tartott – gazdaságtörténeti szemináriumain felcseperedett Finley tanai uralták az ókortörténeti kánont. Szerinte a kölcsönösség (reciprocitás), az újraelosztás (redisztribúció) és a piac hármasságából az utóbbi hiánya miatt a kereskedelem és a technológia sem fejlődött. A városi (értsd: a szűk elithez tartozó) fogyasztók adókkal és beszolgáltatásokkal kizsákmányolták a vidéket. Az állami bevételeket pedig nem a kereskedelmi politika, hanem a zsákmányszerző imperialista háborúk növelték. 

Az 1980-as évektől kezdve aztán egyre többen álltak elő a korábban szentírásnak vett irodalmi forrásokétól eltérő gazdaságtörténeti narratívával. Az 1988-ban induló Journal of Roman Archaeology hasábjain sorra jelentek meg a római urbanizációt, a vidék termelési és elosztási viszonyait, a korántsem csak a rabszolgaság intézményét jelentő munkaerőt, a piacokat, a pénzügyi rendszert és a monetáris politikát elemző tanulmányok.

Az ókori gazdaságtörténet új irányzata az irodalmi források sokszor bizonytalan utalásai helyett a régészeti kutatások közvetlen és közvetett adataira épít – olvasható Grüll kötetében. A magyar ókortörténész szerint ma az antik önellátás modelljét valló primitivista, illetve a birodalmi létezést elnyomók és elnyomottak közötti osztályharcként értelmező marxista iskolák hívei is letették zászlaikat, és meghajoltak a sokféle természettudományos vizsgálati módszert bevető régészet „kemény tényei” előtt.  A Római Birodalom gazdasága egybegyűjti és rendszerezi a legfrissebb eredményeket és az azokból gyúrt teóriákat. A Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megjelent kötetnél jelenleg csak a római gazdaság különféle szegmenseinek leletanyagát enciklopédikus igénnyel számszerűsítő Oxford Roman Economy Research Project (OXREP) naprakészebb.

A jégmagok és a nehézipari légszennyezés

Grüll ugyanis olyan, a tudományterületét alapjaiban megváltoztató társdiszciplínák eredményeit is tárgyalja, mint a klímakutatás. Erre persze okot ad, hogy az ókortörténeti paradigmaváltást is az éghajlatvizsgálat indította be. Az 1989-ben Grönlandon alapított Summit kutatóállomáson a több ezer méter mélyről a felszínre hozott jégmagokban a nigériai születésű Jérome Nriagu és a koreai származású Sungmin Hong talált elsőként olyan ólom-, réz-, cink- és más nehézfém-szennyeződéseket, amelyek alapján arra jutottak, hogy az időszámítás utáni 1. század végére és a 2. század elejére a légkörben lévő nehézfémszennyezés mértéke elérte a 18. század közepén, az első ipari forradalom idején tapasztalt mértéket. 

A spanyolországi tőzegmohalápokból, a svédországi üledékes tavakból, valamint a svájci Jura-hegység tengerszemeiből vett minták rövidesen megerősítették, hogy a légköri szennyezés legfőbb oka a spanyolországi arany-, ezüst és higanybányák csúcsra járatása lehetett, a károsanyag-kibocsátást a britanniai és galliai vasbányák működése tetézte. A szennyező hatás a kevés számú, viszonylag épen megmaradt  holttesten is mérhető. Az 1964-ben megtalált, a szakirodalomban Grottarossai múmiaként emlegetett 8 év körüli római kislány az időszámítás szerinti 2. században élt Rómában. A patológiai vizsgálatok a brutális városi szmog miatt kialakult bányásztüdőt (anthracosis) nevezték meg a halál okaként. 

A Birodalom területén nagy kiterjedésű indusztrális területek jöttek létre a mai Portugália, Spanyolország, Jordánia és Románia egyes részein. Az utóbbi a rossz emlékű tiszai ciánkatasztrófa óta ismert Verespatak (Alburnus Maior) volt Dacia provinciában. Az ólom és a magas ólomtartalmú ezüst ráadásul az evéshez és a főzéshez használatos edényekben, az édesítőszerekben, az ipari mennyiségben gyártott és fogyasztott halszószban (garum) is jelen volt, de mivel ólomból készült a vízvezetékek egy része, a savasabb kémhatású víz pedig oldotta a fémet, az urbanizált népesség java króniukus ólommérgezésben szenvedett – bár az száz százalékig cáfolt állítás, hogy ez az idült elhülyüléssel kísért kollektív ólommérgezés (szaturnizmus) vezetett volna a Nyugat-Római Birodalom bukásához. 

A Grüll által idézett becslések szerint a principátus korai időszakában vasból évente 82 ezer, ólomból 80 ezer, rézből pedig 15 ezer tonnát termeltek ki és dolgoztak fel szerte a birodalomban. Az energia-, nyersanyag- és tőkeigényes nehézipart az outsourcingot más területeken is preferáló római vezetés a vállalkozói szférára bízta, tudva-tudatlan felpörgetve ezzel a gazdaság működését. Nem véletlen, hogy a ma ismert másfél ezer földközi-tengeri hajóroncs zöme is ebben az időszakban merült a hullámsírba. A gályák között jó néhány rakományában sok tonnányi félig feldolgozott vasöntvényt is találtak a búvárok. 

Szállítmányozás és árképzés

Az árak változásáról ugyan nem maradtak fel írásos emlékek, de arról bőven akadnak korabeli feljegyzések, hogy a császárkor évszázadaiban már a legkisebb faluban is működött a pénzalapú, szakszóval monetizált gazdaság, vagyis az árut és szolgáltatást pénzre, a pénzt árura vagy szolgáltatásra cserélték – állítja Grüll. 

Az korábban sem volt titok, hogy a kölcsönszerződésekben rögzített kamatok összege 4-12 százalék között változott, (a Tizenkéttáblás törvény évi 12, azaz havi 1 százalékban maximálta a kamatot), de a kutatók az egyiptomi gabona- és borárak elemzése alapján nemrégiben azt is kimutatták, hogy ezeket a piaci körülmények, nem pedig a kormányzati döntések szabályozták. Sőt, még a Róma számára létfontosságú egyiptomi gabonaszállításokat sem vonta az állam saját ellenőrzése alá, hanem a gabona nagyobb részét független kereskedők szállították szabadpiaci értékesítésre. A központi hatalom, vagyis az állam ezekkel a hajós vállalkozókkal (navicularii) kötöttek kontraktusokat, Grüll szerint éppen úgy, ahogyan Róma az adószedést is bérbe adta a sokat szidott publicanus-társaságoknak. A kereskedelem finanszírozásába pénzügyi befektetői csoportok is beszálltak: az általuk adott kölcsönöket a hajó katasztrófája esetén nem kellett visszafizetni: ez a kitétel az ókortörténészek szerint egyértelműen a közös kockázatvállalásra utal. Ahogy az is, hogy a „tengeri kölcsönök” magasabb kamatúak voltak az egyéb kölcsönöknél.

Az 1800 évvel ezelőtti transzkontinentális kereskedelemről tudósító Muziris-papirusz szerint például egy, a dél-nyugati indiai Muziris kikötőjéből Alexandriába érkező közepes méretű teherhajó rakományának értéke közel 7 millió sestertius (HS) volt. Mivel a birodalmon kívülről érkező mindennemű árut 25 százalékos vám terhelte, a hajó után megközelítőleg 1,75 millió HS vámot kellett fizetni a kincstárnak. A Grüll által idézett kalkuláció szerint, ha az egyiptomi óriáskikötőbe csak évi száz hasonló méretű gálya érkezett (a kortárs történetírók ennél egyébként többet említenek), az már a harmadát fedezte az egész római hadsereg éves fenntartási költségének.

A Földközi-tenger medencéjén jócskán túlnyúló távolságokat összekötő tengeri közlekedési rendszert az Imperium Romanum legendás, mai szemmel is elképesztő mérnöki és logisztikai profizmusról tanúbizonyságot tevő szárazföldi úthálózata tette teljessé. 

Birodalmi össztermék fejenként

A már említett Temin mellett a Elio Lo Cascio, a római Sapienza és Walter Scheidel, a Stanford Egyetem professzorai az egy főre jutó átlagos GPD-t is megpróbálták megbecsülni az időszámítás utáni első három évszázadban. Az olasz ókorász napi 1500 kalóriányi tápanyagbevitel mellett évi két és fél mázsa gabonával, kilogrammonként 0,4 HS átlagárral fejenként évi 230-280 sestertiusra tette az egyfőre jutó GDP-t. Temin alacsonyabb árral és fogyasztással számolt, ezért szerinte az egy főre eső birodalmi össztermék annyit tett ki, mint manapság Ruandáé vagy Ugandáé – 662, illetve 739 dollárt. (Az alábbi ábra a brit Angus Maddison szakberkekben statisztikai bibliaként forgatott, az egy főre jutó GDP-t történelmi távlatokba kivetítő, dollárban megadott adatsorai alapján készült.) 

A legmagasabb érték (380 HS/fő/év) is csak átlag: Maddison szerint az olasz csizma területén, ahol a birodalom összlakosságának 18 százaléka élt, 534, a többi részén 351 HS volt az egy főre jutó össztermék. 

Monetáris alapok

Grüll idézi Sitta von Redent, a Freiburgi Egyetem legújabban az ókori Selyemút globális gazdasági mechanizmusait kutató ókortörténészét, aki szerint a római gazdaság monetizációjának három fő motorja a hadsereg, az urbanizáció és a mezőgazdaság – mindenekelőtt az intenzív állattenyésztést, zöldség- és gyümölcstermesztést folytató villagazdaságok – kommercializálódása volt. Az agáriumban az olivaültetvények és a szölőtermesztő borászatok váltak a provinciahatárokon átnyúló távkereskedelem aktorai is. 

A hitel intézménye a tömegtermelésre szakosodott, a császsárság idejére a vízi malmok révén az emberi és állati erőt kiváltó gabonafeldolgozás kivételével azonban alig gépesített kézműiparban is mindennapossá vált. A birodalomszerte szabványosított építőanyagokat is előállító, leginkább az amfórák révén ismert kerámiaipar termelékenysége vetekedett a korai gyárakéval, csakúgy, mint a textilmanufaktúráké. Egyes halszósz- és üvegfújóüzemek a maihoz hasonló világmárkákká nőtték ki magukat. A pénzügyi technikák közül ismert volt a kockázati tőkebefektetés, vagy az árubiztosítás, ugyanakkor a mai értelemben vett burzsoázia (tőkésosztály) mégsem alakult ki, bankok pedig voltak ugyan, de a hitelezés nem állt össze pénzügyi rendszerré.  Ennek oka nem más, hoz elfogadott magyarázatot Grüll, mint hogy Augustus korától a földbirtokos arisztokrácia, sőt maga a császár is beszállt a bizniszbe. Vagyis a politikai mellett a gazdasági hatalom is az elitet adó egyetlen társadalmi csoport kezében összpontosult. Ráadásul a római pénzemberek saját vagyonukkal sáfárkodtak, az idegen pénz üzletszerű kihelyezésének intézményesült verziójára még hosszú évszázadokat kellett várni Európában.      

Államkincstár

Augustus korában évi 600–825 millió HS körülire teszik a szakemberek a római állami kiadásokat. Az infrastruktúrafejlesztésre és a hadseregre elköltött összeget szűkösen fedezték a vámokból és a prostitúcióból a rabszolga-adásvételen át a sókereskedelmig sokféle tevékenység után kivetett speciális adók és a monopóliumok bérbeadása, illetve a rablóhadjáratok. Augustus a saját vagyonából 170 millió HS induló tőkével külön katonai kincstárat alapított, amelyet aztán az általános forgalmi adóhoz hasonló, a kereskedelmi áruk 1 százalékára rúgó sarcból, illetve az 5 százalékos örökösödési járulékból befolyó összegekkel töltött fel. 

Vespasianus császár időszámítás után 70-ben birodalomszerte kötelezővé tett zsidópénztára (fiscus judaicus) azonban már nem volt a fiskális politika része – nem véletlen, hogy hatásait a közgazdaságtörténet más fejezetiben szokás tárgyalni.