Pénteken odaítélték a közgazdaságtan legfontosabb díját, a John Bates Clark-érmet. Ezt a legnagyobb hatású negyven év alatti „amerikai” közgazdász kapja. Mivel a tudomány, különösen a modern közgazdaságtudomány az Egyesült Államokban koncentrálódik, a legkiválóbbak szinte kivétel nélkül ott élnek és dolgoznak a harmincas éveikben, a legjobb „amerikai” általában a világ legjobbja is. Ahogy a feltalálókról is megírta a Qubit is (nota bene, Clark-érmes munka alapján), a tudósok is negyven körül írják a legtöbb, legjobb munkáikat, ezekért a friss eredményekért jár a díj, amit eleinte kétévente, tíz éve pedig évente, de még mindig csak egyvalaki kaphat – ezért is lehet érdekesebb, mint a harminc-ötven év késéssel odaítélt és sokszor megosztott Nobel-díj.

Érdemérem

A 2018-as év Clark érmese Parag Pathak, az MIT piactervezéssel és oktatáskutatással foglalkozó professzora.

A díjat korábban is megkapták Franciaországban, Indiában, Hollandiában, Kanadában, Litvániában, Ukrajnában vagy Törökországban született tudósok. Pathak már az Egyesült Államokban született, családja azonban a világ akkori legszegényebb országából, Nepálból érkezett. Megannyi másik eredménye és díja mellett így a Paul és Daisy Soros ösztöndíjban is részesülhetett: Soros György bátyja, Pál, 1997 óta támogatja első vagy második generációs bevándorlók posztgraduális tanulmányait, ezzel is elismerve a bevándorlók hozzájárulását az Egyesült Államokhoz.

A kis Parag New York állam vidéki részén nőtt fel, így akkor még nem tapasztalhatta meg első kézből a nagyvárosi iskolarendszert, amiről talán legérdekesebb munkáját írta. (A cikknek az Elitillúzió címet adták a nepáli, török és zsidó származású, végül mégis a legjobb egyetemeken doktoráló és tanító szerzők.)

Amerikában sem középiskolába, sem egyetemre nem központi jelentkezésekkel, vizsgákkal és ponthatár feletti pontszámokkal lehet bekerülni, hanem különféle ad hoc jelentkezések és rangsorolások alapján. Néhány menő középiskolában viszont vizsga van, és ponthatárokat húznak, ami kitűnő lehetőség arra, hogy csak a sors valamilyen apró fintora alapján bekerülő és be nem kerülő diákokat összehasonlítva megmérjük, valójában mennyire is jók ezek az iskolák (akár az oktatás, akár a felszerelés vagy éppen az osztálytársak miatt). A cikk szebb ábrái Bostonra vonatkoznak, de minden teljesen hasonlóan néz ki New Yorkban is. (Ezek végső megjelenése szerzői jogi védelem alatt áll: Abdulkadiroğlu, A. , Angrist, J. and Pathak, P. (2014), The Elite Illusion: Achievement Effects at Boston and New York Exam Schools. Econometrica, 82: 137-196. doi:10.3982/ECTA10266. A műhelytanulmány változat szabadon felguglizható, mint mindig.)

Na de mit találtak a három legjobb bostoni középiskolában, az O'Bryantben, a Latin Academyben és a Latin Schoolban? Egy ábra többet ér ezer szónál, öt ábra meg ötezernél:

Az első ábra arról szól, hogy a hatodikban írt felvételi pontszámai (vízszintes tengelyen) határozták meg a három legjobb bostoni iskolába a bekerülést (a függőlegesen): az adott iskola ponthatárainál (lényegében) nulláról egyre ugrik annak a valószínűsége, hogy valaki bekerülhet. (Az iskola tesz ajánlatot arra, hogy valaki oda járhat, ha akar. A pontszámok pontos értéke lényegtelen, ezért mindhárom esetben a ponthatárt nullának választva skálázzuk őket.)

A második ábrán azt látjuk, hogy a beiratkozás is a várt módon alakul – főleg ha azt is várjuk, hogy akit több iskolába is felvettek, az a híresebbet választja, abban pedig (az ábrán balról jobbra) a sorrend: O'Bryant < Latin Academy < Boston Latin School. (Érdekesség: a BLS az ország első és legrégebbi iskolája. Oda járt sok 'alapító atya' is, de személy szerint engem jobban lenyűgöz, hogy az alapítása előtt mindössze öt évvel kötöttek ki egyáltalán a környéken telepesek. Egy évvel később a szomszéd falu pajtájában már egyetem is nyílt hat kispapnak, ez mára a Harvard, Pathak alma matere.)

Nem mindenki jár tehát az O'Bryantbe, aki bekerül: a ponthatár túloldalán is csak 70-80% (pontszámonként külön kiszámolva az oda járók átlagát), de sejthetjük, hogy csak azért, mert a Latinokba is bekerülhetett közülük valaki, és akkor azokba mentek. A következő ábrán látjuk is, hogy a ponthatárokon nagyot ugrik, hogy a diákok egyáltalán valamelyik iskolába járnak-e a három közül:

Itt látszik a legjobban, hogy aki az O'Bryantbe sem került be, az máshova sem, és nem jár a három bostoni „vizsgás” iskola egyikébe sem. A Latin Academy és a Latin School fel nem vett jelentkezői viszont jó eséllyel (és persze a ponthatárhoz egyre közelebbi, egyre okosabb jelentkezők egyre jobb eséllyel) kerültek be és járnak majd a két másik iskola valamelyikébe. Így az sem lehet meglepő, hogy a három ponthatáron nagyot ugrik a későbbi osztálytársak matekeredménye is, hiszen a ponthatár fölött „jobb” iskolába kerül a gyerek:

(Az osztálytársak összetétele másképp is változik: hátrányos helyzetű kisebbségből nem meglepő módon kevesebb lesz a gyerek körül, ha „jobb” iskolába kerül, ezt nem is részletezzük – máris kiderül, miért.)

De most jön a csavar: vajon abban is van ugrás, mire lesz így képes a gyerek később? Nézzük a tizedikes (egységes) komptenciamérés matekeredményeit (a cikkben korábbi évek és más tárgyak eredményei is ugyanígy mutatnak):

Sokkoló vagy sem, a gyerekek nem tűnnek attól többre képesnek, hogy már négy éve egy „jobb” iskolába (és „jobb” osztálytársak közé) jártak. Aki hatodikban jobb felvételit írt, az tizedikben is jobb tesztet ír, ebben nincs is semmi meglepő, és ilyen értelemben természetesen a Boston Latin School hatodikos ponthatárát is hússzal túlteljesítők tizedikben is sokkal jobb matekfelmérőt írnak, mint akik az O'Bryant ponthatáráról is jócskán lemaradtak. Még az is lehet, hogy a BLS legjobbjainak valami tényleg páratlant is adott az iskola – őket nincs kikkel összehasonlítanunk, mert ezek a gyerekek mindenképp a legjobb iskolába jártak volna, még véletlenül sincs összehasonlítási alapunk egy hasonló, mégis máshova kerülő gyerekkel. A ponthatár körüli gyerekek esetében viszont napnál világosabb: kis különbséggel is bekerülhet valamelyikük a rangosabb iskolába, mégsem lesz gyökeresen többre képes.

Éremérdem

A kiábrándító vagy éppen reményt keltő eredmény mit sem változtat azon, hogy valahogy el kell osztani a jelentkezőket az iskolák között, és az ilyen rendszerek elemzése és továbbfejlesztése Parag Pathak munkásságának java része. Ahogy a díjat indokló méltatás is írja:

„Pathak alkalmazott piactervezési munkája jelentősen javította, ahogy az ilyen eszközök alkalmazásra kerülnek a jelentkező diákok és (állami) iskolák egymáshoz rendelésében. Kitolta az ismert elmélet határait, hogy az érzékeny legyen a résztvevők kognitív korlátaira, és releváns legyen a gyakorlatban. Pathak kreatív empirikus eszközöket fejlesztett ki az oktatási környezetet érintő különböző közpolitikai kérdések hatásainak felmérésére, például a „chartás” iskolákra és a vizsgaiskolák és utalványrendszerek hatására. Pathak munkája ötvözi az intézmények ismeretét, az elméleti kifinomultságot és az óvatos empirikus elemzést, hogy fontos közpolitikai kérdésekben közvetlenül értékes tanulságokkal szolgáljon. […] Innovatív és kifinomult empirikus és elméleti technikák segítségével olyan szakpolitikai tanácsokat nyújtott, amelyek máris több mint egymillió diák életét befolyásolták pozitívan.”

A „bostonos” szerzőhármas újabb cikkének címe tükrözi is ezt az ötvözetet: Market Design Meets Research Design. Ez egyelőre ún. lefordíthatatlan szójáték. A market design az olyan piacok tervezésével, elemzésével, javításával foglalkozó terület, ahol a szabályok alakításán múlik az elosztás hatékonysága – ilyen szabályai árveréseknek is vannak, de iskolai jelentkezéseknek is, pedig ott pénz nem is cserél gazdát. A research design pedig a megfigyelésekből dolgozó, tényalapú társadalomtudósok legfontosabb hívószava lett az elmúlt tíz évben: a tanulságok levonására alkalmas összehasonlítás pontos megfogalmazása, kritikája és az annak megfelelő statisztikai technika.

Piactervezésért kapott 2012-ben Nobel-díjat a magyar egyetemi felvételi szisztémát is ihlető Lloyd Shapley és Pathak doktori témavezetője, Al Roth. Roth nemrég tanított Budapesten, adott is interjút, blogol, az ismeretterjesztő könyve pedig világsiker, amit pl. itt mutattak be magyarul. (Leendő magyar piactervezők kereshetik Biró Pétert, aki vendégprofesszor is volt Roth-nál a Stanfordon, vagy olvassák Kóczy László blogját.)

Vájtfülűeknek és érdeklődőknek összefoglaljuk végül Pathak munkásságát részletesen is (a linkelt méltatást szorosan követve), a díjazottnak addig is jó egészséget, a világnak pedig hatékony piacokat és jó iskolákat kívánunk. Köszönjük, Parag!

Piactervezés és iskolaválasztás

Pathak még doktoranduszként kezdett mechanizmustervezésen és iskolaválasztáson dolgozni. Atila Abdulkadiroğlu és Tayfun Sönmez friss American Economic Review-beli cikke arra indította a Boston Public School iskolarendszer vezetőjét (szerencsés város!), hogy kapcsolatba lépjen egy mechanizmustervezéssel foglalkozó csoporttal. Később a rossz hatékonysággal működő New York-i rendszer miatt is megkeresték őket.

Az első két cikk az AER éves konferenciakötetében jelent meg 2005-ben. A The Boston Public School Match című részletesen leírta a bostoni régi elosztási mechanizmust, és elmagyarázta, hogy mi a hatása annak, hogy a diákok ellenérdekeltek az őszinte rangsorolásban, illetve felvázolta egy ösztönzőkompatibilis rendszer működését az iskolai környezetben. Bostonban tipikusan taktikázni kellett: a felvételiző diákoknak kockázatos volt a kedvenc iskolájukat beírni az esélyes iskolájuk elé, mert mire sorra kerültek volna, az esélyest is betölthették, akik első helyre írták (pedig lehet, hogy ők is csak taktikáztak).

A második, a The New York City High School Match című (Abdulkadiroğluval és Roth-tal közös) cikk a régi New York-i középiskolai felvételi rendszer intézményi részleteit és az abból eredő torlódási és manipulációs problémákat írja le. Ezután megmagyarázza, miért választotta New York a magyar felvételikhez hasonló, ún. késleltetett elfogadási algoritmust (ahol a diák javasol). Ez „domináns-stratégia ösztönző-kompatibilis” is, azaz itt mindenkinek mindig igazat érdemes mondania (még ha butasággal vagy ravasz csellel próbálkoznának is a többiek). Ez garantál egy stabil párosítást, de nem feltétlenül egy Pareto-hatékony végeredményt. (A stabil párokban Aladár nem lehetne boldogabb Bertával, ha Adél is boldogabb lenne Botonddal és fordítva. A Pareto-hatékony végeredményben nem tehetnénk senkit sem boldogabbá anélkül, hogy legalább egyvalaki rosszabbul járjon.) A cikk az új rendszer első működési évét is leírta.

(Fun fact: Gale és Shapley 1962-es cikke Nobel-díjat ért, és a késleltetett elfogadási algoritmus örökre megváltoztatta a felvételiket. Azt viszont méltatlanul kevesen tudják, hogy a matematikusok egy hat és fél oldalas kis cikkben publikálták az eredményüket, egyetlenegy egyenlet nélkül.)

A bostoni tapasztalat arra motiválta Pathakot, hogy megírja Egyenlő feltételek: őszinte és kifinomult játékosok a bostoni mechanizmusban című cikkét (AER, 2008). Pathak és társszerzője, Sönmez dokumentálták, milyen nagy különbségek vannak a Bostonban iskolát választók kifinomultságában (ravaszságában), ezzel motiválva egy olyan keretrendszert, amely lazít az elméleti piacelemzési irodalomban akkor még szokásos erős racionalitási feltevéseken. A tanulmány elemzi a régi bostoni mechanizmus teremtette preferenciakinyilatkoztatási (iskolarangsorolási) játék Nash-egyensúlyát, amikor kétféle játékos van. Az őszinte játékosok a valós preferenciáikat írják a jelentkezési lapokra, míg a kifinomult játékosok a legjobb választ adják (erre és minden másra). A Nash-egyensúly híres a Csodálatos elme című filmből: ekkor adja mindenki a lehető legjobb választ arra, amit a többiek csinálnak. A cikk a Nash-egyensúly kimeneteleit jellemzi, mint egy más rangsorú gazdaság stabil párosításait, ahol az őszinte diákok elveszítik elsőbbségüket a kifinomult diákok előtt. (Bátraknak: egy kifinomult diák számára jobb a bostoni mechanizmus Pareto-domináns Nash-egyensúlya szerinti hozzárendelés az újonnan bevezetett diákoptimális stabil mechanizmusénál, ismét csak a késleltetett elfogadási algoritmus alapján. A cikk formalizál egy igazságosság alapú érvet a stratégiabiztos mechanizmusok mellett, ami különösen fontos a közszférában.)

A New York-i tapasztalatok rámutattak a döntetlenek, a „közömbösség” fontosságára a diákelosztási modellekben (sok diáknak van teljesen egyenlő alapja egy-egy iskolába járni). Pathak ezt vizsgálta a diákok elhelyezéséhez használt két mechanizmus esetében. A Stratégiabiztosság vagy hatékonyság közömbösséggel párosítva: az NYC High School Match újratervezése (AER, 2009, Abdulkadiroğluval és Roth-tal) című cikk középpontjában a New York-i főforduló új mechanizmusa áll. Elméletileg és empirikusan azonosítják a választási kényszert a diákok számára Pareto-hatékony kimenetek és az ösztönzők fenntartása között a (diák javasolta) késleltetett elfogadási algoritmusban, amikor az iskolák közömbösek lehetnek egyes jelentkezők között.

A Chicagói és angliai iskolai felvételi reform: a mechanizmusok összehasonlítása a manipulációval szembeni sérülékenységük szerint (AER, 2013, Sönmezzel) című cikk olyan módszert javasol, amellyel a nem stratégiabiztos (hazugsággal kijátszható, azaz nem csak igazmondásra ösztönző) mechanizmusokat rangsorolhatjuk a manipulációval szembeni sebezhetőségük szerint. Az egyik mechanizmus kevésbé sérülékeny a manipulációval szemben, mint a másik, ha bármely olyan környezetben, amelyben az elsőt manipulálni lehet, a második is manipulálható. Ez a cikk összekapcsolja az elméleti eredményeket az iskolaválasztási mechanizmusokkal kapcsolatos chicagói és angliai korabeli fejleményekkel.

A chicagói iskolai körzet (iskolaszék) 2009-ben megváltoztatta a felvételi rendszerét, arra kérve 14000 jelentkezőt, hogy két különböző mechanizmus keretében nyújtsák be a preferenciáikat (az iskolák rangsorát). A változást azzal az aggodalommal indokolták, hogy a párosítások érzékenyek voltak a jelentéktelen részletekre. Azonban egy manipulálható mechanizmusról váltottak egy másik manipulálhatóra. A cikk három mechanizmust rangsorol konkrétan: a régen Bostonban használatos mechanizmust („elsőhelyesek először”), amelyben az iskolát első helyre soroló diákok elsőbbséget élveznek, és a fennmaradó helyeket (ha vannak ilyenek) töltik meg az iskolát második helyen megjelölő diákok, és így tovább; egy olyan alternatívát, ahol egy körben minden választás számít, ami az adott körben számító rangnál előkelőbb volt a diák listáján; valamint a Gale-Shapley-féle diákjavasló algoritmust, amely különböző pontokon lett rövidre vágva, csonka.

Pathak és Sönmez levezették, hogy a régi bostoni mechanizmus volt a leginkább manipulálható. Angliában egy 2007-es parlamenti törvény szerint az „elsőhelyesek először” mechanizmusa illegálisnak minősült. Csakúgy, mint Chicagóban, új, de manipulálható mechanizmusokat fogadtak el, de Pathak és Sönmez ismét megmutatták, hogy ezek kevésbé voltak manipulálhatók az elődeiknél. A mechanizmusok összevetésére kifejlesztett módszerük alkalmazott mechanizmustervezési problémák széles körében felhasználható.

A Tartaléktervezés: akaratlan következmények és a bostoni sétazónák veszte (Journal of Political Economy, megjelenés alatt) című cikkben Pathak és társszerzői, Umut Dur, Scott Kominers és Sönmez, azonosítják a kétoldalas párosítási mechanizmusok szokatlan tulajdonságait, ha az iskolai helyek prioritásai specifikusak. Például Bostonban az úgynevezett sétazóna-prioritás (körzetes iskolák, ahova az adott gyerek be tudna sétálni) egy iskola férőhelyeinek a felére vonatkozik, míg a másik felére nem. A hallgatók mindkét félbe jelentkezhetnek, de a jelentkezésük sorrendje fontos hatással van a teljes elosztásra. Meglepő módon az a tény, hogy a helyeket egymás után dolgozzák fel, olyan elosztást eredményez, amely majdnem megegyezik a sétazóna-prioritás nélkülivel, annak ellenére, hogy a jelentkezők úgy érzik, előnyük van a „sétásoknak”. A cikk lefekteti a prioritásokra és az elsőségre vonatkozó formális eredményeket, és leírja, hogy ezen eredmények átláthatósága hogyan járult hozzá a bostoni sétakörzetek elsőbbségének végéhez.

Az indokolt irigység minimalizálása az iskolaválasztásban: a New Orleans OneApp tervezése (2017, NBER 23265. számú műhelytanulmány, társszerzői Abdulkadiroğlu, Che, Roth és Tercieux) elméleti tanulmány egy új érvvel szolgál a „legjobb cserekörök” (top-trading cycles) mechanizmus mellett. Mára a késleltetett elfogadási algoritmusok a legáltalánosabb elosztórendszerek. Ez a mechanizmus vonzó, mert stabil eredményeket hoz (kiküszöböli az igazolt irigységet), miközben ösztönzi az őszinte jelentkezést. Elméleti gyengesége, hogy nem biztosít Pareto-hatékony párosításokat. Nincs ösztönzőkompatibilis mechanizmus, amely megszünteti az indokolt irigységet és garantálja a hatékonyságot, de a késleltetett elfogadási eljárás közel jár abban az értelemben, hogy nem rosszabb egyik ösztönzőkompatibilis mechanizmusnál sem, amely megszünteti az indokolt irigységet. Ez a cikk ennek az eredménynek a párját fekteti le a legjobb cserekörökre. Megmutatja, hogy nincs az az ösztönzőkompatibilis Pareto-hatékony mechanizmus, amely kevésbé indokolja az irigységet (kevesebb blokkoló párral), mint a legjobb cserekörök mechanizmusa.

Az ezeket használó New Orleansból származó adatok felhasználásával az írás bemutatja (olyan körülmények között, amiket nem is fed le a cikk fő tétele), hogy a legjobb cserekörök jobban teljesíthetnek, mint más Pareto-hatékony és ösztönzőkompatibilis eljárások. A tanulmány gyakorlati üzenete egy új érv a legjobb cserekörök használatához, amikor a hatékonyság az elsődleges cél.

Jobban illeszkedik a közpénzügyek szakirodalmába Az állami iskolaválasztás elosztási következményei című tanulmány (2015, 21525. számú NBER műhelytanulmány). Itt Pathak és társszerzője, Christopher Avery felír egy modellt annak feltárására, hogy az iskolaválasztás javítja-e a jó iskolákhoz való hozzáférést a lakóhelyalapú elosztáshoz képest, ha az ingatlanpiac is része a modellnek. Gondolkodási keretük legfontosabb újdonsága, ahogy az iskolaválasztás bevezetése befolyásolja a háztartások ösztönzőit arra, hogy hol éljenek (nem kell a jobb iskolák körül), és ez alááshatja az iskolaválasztási programok céljait. Megmutatják, hogy az iskolaválasztási kezdeményezések megvalósítása szűkíti a legjobb és legrosszabb minőségű iskolák közötti távolságot a területi-körzeti iskolákhoz képest; de azt is szemléltetik, hogy ezek a változások beépülnek a lakásárakba. Az iskolák kevésbé szélsőséges eloszlása a legfelső és a legalsó szegmensben található családokat is arra ösztönzi, hogy elköltözzenek a szabad iskolaválasztást kínáló városokból, amivel paradox módon rosszabbul járnak a szegények, mint a körzetes iskolákkal. Még akkor is, ha a szabad iskolaválasztás a legrosszabb iskolákban javulást eredményez, a legnyomorultabb családok nem feltétlenül részesülnek előnyben.

Piactervezés nagy piacokon

Pathak számos fontos tanulmányt írt a sokszereplős párosítási piacok teljesítményéről. Ezek az eredmények relevánsak a fentiekben ismertetett iskolaválasztási irodalom szempontjából, de még szélesebb értelemben jelentősek más piactervezési alkalmazásokhoz.

Fuhito Kojima és Pathak Ösztönzők és stabilitás nagy kétoldalú párosítási piacokon című tanulmányukban (AER, 2009) elemzik a manipuláció lehetőségét a sok-az-eggyel párosítási piacokon a diákoptimális stabil mechanizmus alatt, amikor a résztvevők száma nagy, de minden résztvevő csak meghatározott számú „partnert” rangsorol (iskolát az iskolaválasztási alkalmazásokban). Ez a megkötés leírja a valódi iskolaválasztási problémákat. Általában ezek a mechanizmusok manipulációnak vannak kitéve, de a tanulmány azt mutatja, hogy azok aránya, akiknek megéri hazudni a rangsorukkal, miközben mások igazat mondanak, a nullához közeledik, ahogy a piac egyre nagyobb lesz.

Nincsenek stabil párok olyan piacokon, ahol a piac egyik oldalán a résztvevők preferenciái kölcsönösen függenek egymástól. (Például ha sem Lócinak, sem Vikinek nem különösebben fontos önmagában a felcsúti iskola, akkor viszont oda akarnak járni, ha a másik is.) Ez a lehetőség gyakorlati problémákhoz vezet: Roth megmutatta, hogy az olyan párok, akik ugyanazon a helyen szeretnének dolgozni, bizonytalanságot okoznak az orvosrezidens-elhelyezéseknél. A Párosítás párokkal: stabilitás és ösztönzők nagy piacokon című tanulmányban (Quarterly Journal of Economics [QJE], 2013) Kojima, Pathak és Roth megállapítják, hogy nagy valószínűséggel létezik stabil párosítás nagy piacokon, feltéve, hogy viszonylag kevés a pár és nem túl hosszú a preferencialista (a piaci méretéhez képest persze). Munkájukban stilizált tényeket is felmutatnak a pszichológusok munkaerőpiacáról, ahol a párok jelenléte ellenére az adatok minden évében léteznek stabil párosítások.

Az oktatás közgazdaságtana

Pathak mostanában az empirikus munkára összpontosít az oktatás-gazdaságtan területén, ahogy már az indító példánk is bemutatta. Az Elszámoltathatóság és rugalmasság az állami iskolákban: bizonyíték a bostoni chartás és kísérleti iskolákból (QJE, 2011, társszerző Abdulkadiroğlu, Angrist, Dynarski és Kane) a chartás és kísérleti iskolákat tanulmányozza, az iskolai autonómia két versengő modelljét Bostonban.

A chartás iskolákat saját önálló iskolakörzetekként (iskolaszékként) kezelik, és nem tartoznak a tanári szakszervezeti szerződés hatálya alá. A kísérleti iskolák a chartás iskolák rugalmasságának nagy részét élvezik, de továbbra is a szakszervezeti szerződési rendelkezések hatálya alá tartoznak. A szerzők a sorshúzás véletlen jellegét használják a túljegyzett chartás és kísérleti iskolákba való belépés hihető azonosítási stratégiájaként (vagyis összehasonlítják a hasonló hátterű diákokat, akik jelentkeztek, de a sorsoláson nem nyertek felvételt egy túl sok jelentkezőt vonzó iskolába, azokkal, akik nyertek), és megvizsgálják, hogy három évvel később milyen pontokat értek el a teszteken. Az eredmények egészen szembeötlőek. Ha valaki olyan szerencsés, hogy besorsolják egy chartás iskolába, akkor sokkal jobbak lesznek a teszteredményei, míg ha egy kísérleti iskolába kerül be, nem lesznek jobbak.

Az Angrist, Dynarski, Kane és Walters társszerzőkkel közös kutatásában Pathak értékelte elsőként A tudás hatalom programba tartozó (Knowledge is Power Program, KIPP) chartás iskolákat, legalábbis a bejutási sorsolásokat kihasználva. A KIPP iskolák az úgynevezett „Nincs kifogás” iskolák, ahol hosszú az iskolanap és az iskolaév, válogatnak a jelentkező tanárok között, szigorúak a magatartási normák, és ösztönzik a diákok kemény munkáját. Övék a legnagyobb chartás iskolarendszer az Egyesült Államokban. A KIPP iskolák a Massachusetts állambeli Lynnben eredetileg kevesebb jelentkezővel indultak, mint férőhellyel, majd fordult a helyzet. Az utóbbi sorsolásos rendszerét használva végzi a kvázikísérleti kiértékelést a Ki húz hasznot a KIPP-ből? (Journal of Policy Analysis and Management, 2012) című cikk, és bizonyítja, hogy a KIPP Lynnben jelentősen javította a sorsoláson nyertesek teszteredményeit, és a becslések figyelemre méltóan hasonlóak a bostoni chartásokhoz.

Ezek a tanulmányok részleges bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy legalábbis Boston környékén a chartás iskolák javítják a diákok eredményeit. Részben ennek eredményeképpen a bostoni lakosok 2016 novemberében szavaztak arról, hogy emelik-e a chartás iskolai létszámra vonatkozó korlátot. Pathak kutatása a választás előtt nagy figyelmet kapott. A chartások elvesztették a szavazást, de most sokkal több figyelmet fordítanak a chartás iskolák kérdésére Boston környékén. Pathak kutatásai központi szerepet játszottak a közpolitikai vitákban (szerencsés város!).

A tanulmányok további bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy a városi chartás iskolák képesek lenyűgöző eredmények elérésére, különösen a szegénységben élő kisebbségi diákok számára. Zavarbaejtő tény, hogy a szegény városi területeken kívül kevés bizonyíték van a chartás iskolák eredményeire. A chartás iskolák hatékonyságának magyarázata (American Economic Journal: Applied Economics, 2013) című tanulmányukban Pathak és társzerzői, Angrist és Walters a chartás iskolák nagy mintáját vizsgálják Massachusetts-ben a sorsolásos research designnal. A cikk a chartások hatásának sokféleségét dokumentálja, és felépít egy keretet a heterogenitás értelmezéséhez úgy, hogy felhasználja a hallgatói és az iskolai szintű magyarázó változókat is. Arra jutnak, hogy a városi chartás iskolák viszonylag nagyobb hatékonyságát magyarázhatja a városi oktatás ragaszkodása a fentebb írt “Nincs kifogás” megközelítéshez.

A bőrszínsemleges alternatívák hatékonysága a bőrszínalapú pozitív diszkriminációval szemben: a chicagói vizsgaiskolák bizonyítéka (Glenn Ellisonnal közös, 2016. szeptemberi, 22589. számú NBER műhelytanulmány) a pozitív diszkriminációs programok jóléti költségeit méri. Az iskolakörzetek, iskolaszékek próbálnak egyensúlyozni a sokszínűség célkitűzései és a magas teljesítményű diákok és kiváló minőségű iskolák párba állítása között. Ellison és Pathak megvizsgálják a felvételi eljárásokat Chicago elit állami iskoláiban. Ezek az iskolák egy olyan rendszerről váltottak át, amely kifejezetten bőrszínhez kötődő kvótákat alkalmazott, egy olyanra, amelyekben az iskolák kizárólag egy felmérés alapján vették fel az osztályuk egy részét, miközben a fennmaradó részt elosztották a kerületek társadalmi-gazdasági jellemzői (nem közvetlenül bőrszín) alapján.

A tanulmány egyértelmű elméleti tanulsága, hogy amikor a faji sokféleség önérték, a bőrszínsemleges rendszerek korláta nem hatékony. Ezt a megfigyelést a chicagói iskolakörzet adatainak meggyőző elemzése is megerősíti, amely ki is számolja ezeket a hatékonysági költségeket. A sokszínűség céljai az elitiskolák teszteredményeinek csökkenéséhez vezetnek, de a fókuszban lévő két iskola esetében a bőrszín alapú rendszer mindössze negyedakkora költséggel járna, mint az iskolaszék bőrszínsemleges eljárása. A tanulmány rámutat arra, hogy Chicago jelenlegi rendszere még el sem képes érni azt a társadalmi-gazdasági sokféleséget, amelyet egy bőrszínnel is számoló rendszer érne el. A hatékonysági veszteségek abból adódnak, hogy a bőrszínsemleges rendszer előnyben részesítheti az egyik körzet alacsony pontszámos diákját egy demográfiai szempontból hasonló kerület magasabb pontszámot elérő diákjához képest.

A már említett Research Design Meets Market Design: programértékelés egy központi elosztás után (Econometrica 2017, társszerzők Abdulkadiroğlu, Angrist és Narita) abból becsüli meg a különböző iskolafajták hatását, hogy néhol a bejutás részben véletlenszerű. Az empirikus kihívás, hogy elkülönítsék az elosztás véletlen részét a mechanizmus részét képező preferenciáktól és prioritásoktól. A tanulmány úgy különíti el a sorsolás szerepét, hogy mindent egy bizonyos „hajlamossági pontszámra” (propensity score) feltételesen számol, és megmutatja, hogy ez, vagyis a bejutás lehetősége a többi jelentkező függvényében viszonylag könnyen kiszámítható a nagy piaci közelítésekben. A cikk a denveri iskolakörzet adataira alkalmazza a módszerét. Denver, ahogy ma már sokszor láttunk ilyet, egy központosított, késleltetett elfogadási rendszerben rendeli iskolákhoz a diákokat. A tanulmány úgy találja, nagy pozitív hatása van a teszteredményekre, ha chartás iskolába jár valaki.

Pathak legfrissebb kutatása a különböző elosztási mechanizmusok értékelésére összpontosít. A koordinált kiosztás jóléti hatásai: bizonyítékok a New York-i középiskolai párosításról (AER, 2017, társszerzők Abdulkadiroğlu és Agarwal), az első olyan tanulmány, amely összehasonlítja az allokációkat a központosított párosítás előtt és után. Az elemzés két kapcsolódó fejleményt igényel: egy keresleti rendszert és egy választási modellt egy nem ösztönzőkompatibilis környezetben. Ezek tették lehetővé számos mechanizmus összehasonlítását. Az empirikus eredmények egészen figyelemre méltóak. A választás nélküliről (körzetesről) a nem koordinált mechanizmura váltva a nyereség akkora, mint ha minden diák 10 kilométerrel közelebb lakna az iskolájához (New Yorkban!), az összehangolt mechanizmussal elérhető további 13,68 kilométernyi nyereség, és a (Magyarországon is használatos) késleltetett elfogadással további 170 méter, a Pareto-hatékony kiosztással pedig (ami feladja a stabilitást) még 800 méter. Azok a gyerekek nyerték a legtöbbet egy összehangolt rendszerrel, akik soha nem kapták meg a választott iskolájukat a koordinálatlan rendszerben, hanem csak adminisztratíve szétosztották őket. Ezek az eredmények máris arra késztették Denver és New Orleans iskolarendszereit (szerencsés városok!), hogy összehangolják a hagyományos, chartás és az ún. „mágnesiskolák” felvételijeit.

Parag mindemellett a beszédes nevű Iskolai hatásosság és egyenlőtlenség kezdeményezés alapító társigazgatója az MIT-n, és természetesen minden más cikke is megtalálható a weboldalán. A lakhatásról írt cikkei is megérnek még egy kattot!

A szerző a Luxemburgi Egyetem oktatója.

sandorl+qubit@gmail.com