Miért álprobléma a vállalati adókerülés?

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Hadd kezdjem egy személyes vallomással, egy igazi kulisszatitokkal: két héte nagy lelkesedéssel köröztettem Gabriel Zucmanék új munkáját a megjelenés utáni órákban, hátha valamelyikünk ír belőle egy jót a Qubitre. Végül Prinz Dániel saját kútfőből is megírta (remekül), de addigra már kaptam néhány emailt arról, hogy az első néhány zucmanos posztom után ugyan miért nem akartam erről is én írni. Elárulom, hátha érdekes.

A vállalati adókerülés erkölcstelen. Ez a kantiánus olvasókat önmagában is zavarhatja (talán maguk sem tudják, hogy azok?), egy imperatívusz olyan erős szabály, mint a „mert csak”. Jómagam valószínűleg a következményeken aggódó konzekvencialisták (utilitariánusok?) közé tartoznék, de gyorsan el is ismerem, hogy a két logika között nagy az átjárás: például szerintem jót tesz az intézményeinknek, szokásainknak, jellemünknek, ha igyekszünk betartani a szabályokat, amiket hozunk, és rendszert csinálunk ebből; a jó szokások ugyanis olyanok, mint az izmok: elsorvadnak, ha nem használjuk őket. Szóval van abban valami káros, rosszra vezet, hogy jól képzett menő emberek főállásuknak, hivatásuknak tartják a szabályok feszegetését és megkerülését. Aggódom a tanácsadó, könyvvizsgáló, jogtanácsos kedves olvasókért!

A vállalati adózás a személyi adózás tükre

Mégis, ha a figyelmünk véges, és a politikai akaratnak is mindig csak kevés kristályosodási gócpontja adódik, szerintem fontosabb és hasznosabb lenne, ha a francia elnök vagy a magyar hatalom azon aggódna, hogy a gazdag francia és magyar emberek mennyit keresnek, és abból mennyit adóznak. A vállalati adózás (Facebook, Apple, Google, Amazon) ennek csak közvetett tükre, paraván az árnyjátékban. Ha Donald Trump szerint több pénz kellene az amerikai iskolákba vagy egyfajta közegészségügyi ellátórendszerre, először is megadóztathatná jobban Jeff Bezos állampolgár jövedelmét, ráadásul a pontos jövedelmét. Hogy Jeff Bezos Amazonja Amerikában termelte-e neki azt a pénzt (odaát még az sem mindegy, melyik tagállamban), igazán másodrendű kérdés.

Magyarországon ráadásul mintha egy másik érvnek lenne a fedőneve a vállalati adók kérdése. A „multiknak” kellene fizetniük, és ha bárki megkapargatná a kérdést, hogy vajon a magyar munkavállalók, a hazai beszállítók vagy az itteni vásárlók viseljék-e ennek a terhét, a felháborodott válasz az lenne, hogy természetesen egyik sem! Fizessen a „vállalat”, ezt áthárítani a magyarokra elvtelen, igazságtalan, erkölcstelen! Csakhogy a vállalat jogi személy, sehol sem állampolgár, és nem tulajdonol semmit sem örökre, hanem előbb-utóbb keresztülfolynak rajta a pénzek, és kifizet mindenkit. Ha nem az előbb említett magyaroktól „veszi el” a cég a magyarországi társasági adóra valót, akkor a javarészt talán külföldi tulajdonosaitól, illetve máshol élő munkavállalóktól, beszállítóktól és fogyasztóktól.

És miféle örökös sértettségünk miatt akarnánk mi külföldiekkel eltartatni a magyar iskolákat, kórházakat, honvédséget? A vállalatok is használnak valamit a közjavainkból, gyártelepre is kimegy a tűzoltó, ők is járnak bíróságra, sőt, a méregdrága autópályákon is, de egy modern állam kiadásai között ezek másodlagos tényezők. 

Az az érv pedig némileg körkörös, hogy a német befektetőnek is jó, ha a magyar munkaerő egészséges és iskolázott, hiszen alapvetően elsősorban nekünk jó, másoknak csak közvetetten. A multi a jól képzett magyar munkásnak magasabb bért fizet, ott díjazza az oktatását, nem tartozik azon felül túl sokkal.

Nem azért versenyképes, mert nem adózik

Félreértés ne essék, a társasági adók gyakorlata összetettebb kérdés, például az egyenlőtlen adóknak (egyenlőtlen kulcsoknak, egyenlőtlen behajtásnak) versenytorzító hatásuk is van, a franciák is a kisvállalataik miatt aggódnak, hogy azok nem győzik a lépést az olcsón működő Facebookkal. Ez ellen valamilyen összehangolt nemzetközi fellépés szükséges lehet, de alapvetően nagyobb probléma, hogy a francia kis- és nagyvállalatok tulajdonosainak végső személyes jövedelme nincs rendesen könyvelve és adóztatva, mint hogy a közbenső lépésben, még a cégnél sarcoljunk egy jó nagyot, még mielőtt nyoma vész a pénznek. Aki pedig látott már kisboltot, valamint az Amazon, az Alibaba és most már a Microsoft kassza nélküli boltjait is, és taxit is meg a Lyftet is, az nem mondhatja komolyan, hogy utóbbiak kizárólag azért versenyképesek, mert nem fizetnek adót.

Az is gyakorlati kérdés, hogy az adókerülés miatt mennyire falsak a statisztikák, vakon repül-e megannyi jegybank, gazdaságpolitikus vagy akármilyen országokat rangsoroló, elemző közíró. E tekintetben mindenképpen üdvös a múlt heti munka, az online anyagaik között a függelék C5 és C5b táblázataiban például igen érdekes, kiigazított nemzeti számlákat láthatunk egyebek mellett a magyar GDP növekedésről és a világelső külkereskedelmi többletünkről is. Hasonlóan Zucman és Thomas Wright írta meg azt is, hogy Amerika, a világ legnagyobb adósa csak azért lát pozitív eredő tőkejövedelmet más országokkal szemben, mert az amerikai multik nagyon kevés adót fizetnek máshol. Ha másért nem, az ilyenek miatt a társasági adókerülésről mindenképpen beszélni kell.

Zuckerberg adója menjen a somogyi szegényeknek?

Viszont ha az igazán gazdagokról beszélünk (márpedig ha társasági adókerülés fedőnéven a Facebook, a Microsoft, a Google, az Amazon tulajdonosairól beszélünk, akkor a világ leggazdagabbjairól beszélünk), az ő adójuk messze, messze túlnyomó része nyilvánvalóan nem közszolgáltatásokra (kórházi ellátásukra stb.) menne, hanem átcsoportosításra: hogy fizethessen kevesebbet a középosztály – vagy akár kaphasson is valamit a szegény, bár mintha ez kevésbé lenne fontos a választóknak. 

Innen nézve még nyilvánvalóbb, mi a fő kérdés: hogy ezek a tőkések melyik nemzet (politikai közösség) tagjai, és kik felé vállaltak szolidaritást. Újdonság lenne a modern magyar politikában, ha vezetőink szerint a kaliforniai zsidó Zuckerberg (németországi, ausztriai és lengyelországi dédszülőkkel) a nemzet része, jövedelmét át kell csoportosítani a somogyi szegényeknek.

A társasági adók korábban is legalább annyira kényelemből, mint elvszerűségből születtek: a vállalatok pénzügyeit jobban könyveltük, mint a háztartásokét, így kevesebb helyen kellett és könnyebben lehetett a pénzt utolérni, mint házról házra járva. Ráadásul a jogi személy nem is szavaz semmilyen választáson, legfeljebb lobbizhat és hirdethet. A kényelem azonban könnyen félmegoldásokhoz, önbecsapáshoz vezet. A forgalmi adókkal hasonló a helyzet, ott könnyebb a pénzt megfogni, még ha semmilyen ötkulcsos áfa sem képes túlságosan differenciálni, hogy jóval többet fizessen egy oligarcha, mint egy özvegy anyuka.

Nézzünk magunkba, és szégyelljük, ha adót csal a cégünk, vagy adócsaláson nyerészkedik az országunk. De a mozgalom foglalkozzon inkább azzal, hol és hogyan keletkezik gazdag honfitársaink jövedelme, és az miért nem adózik

A szerző közgazdász, a Luxemburgi Egyetem oktatója.
sandorl+qubit@gmail.com