A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső – négy belevaló nő a második világháborúból
Bármelyik kontinensen is volt fegyveres konfliktus a régmúltban, a nők is a részesei voltak. Az ő feladatuk volt a sebesültek ellátása, de a legmerészebbek közülük férfiruhát öltöttek, és a harcok sűrűjébe is belevetették magukat. A hadseregek fejlődésével azonban egyre inkább erősödött a férfi jelleg, így a nem harcoló nők képe terjedt el a társadalmakban.
De eljött a 20. század a maga világháborúival, és ez a férfi népességet olyan arányban érintette, hogy tenni kellett valamit. Először a munkából kiesett férfiak pótlására került egyre több nő a gyárakba, majd a hadseregben is egyre több szerepkörben kezdtek megjelenni újra a nők, míg végül megtalálták helyüket a harctereken is.
A második világháború, az eddigi legpusztítóbb emberi konfliktus olyan fokú megpróbáltatást zúdított minden résztvevő országra, amiből a nők sem maradhattak ki. Azok az országok, ahol a nők társadalmi részvétele sokrétűbb volt, nagyobb erőfeszítésre voltak képesek. A nők energiája, tettvágya, szellemi, fizikai erősségei is nagymértékben hozzájárultak a szövetségesek győzelméhez.
A Szovjetunióban kimondták az általános női hadkötelezettséget, de a nők máshol is megjelentek a legnehezebb, legnagyobb igénybevétellel járó küzdelmekben is, és szép számmal lettek belőlük ellenállók, szabotőrök, kémek. A nők sokszor férfiakat meghazudtoló bátorságról, ravaszságról tettek tanúbizonyságot, a második világháborúban betöltött szerepükről mégis keveset beszélünk.
A Ravasz
Az 1912-ben született Nancy Wake, a „fehér egér”, ahogy ellenfelei nevezték, a háború leghíresebb kémnője és egyben ellenálló volt, nem mellesleg a Gestapo egyik legkeresettebb célpontja, akire hatalmas vérdíjat tűztek ki a nácik. Az új-zélandi születésű Nancy felmenői franciák, maorik és angolok voltak. Családja még kicsi korában Sydney-be költözött, ahol merev édesanyja miatt igazi tini lázadó vált belőle. Apja szó nélkül lelépett, amit anyagilag is megérzett a család, így Wake-nek is munkát kellett vállalnia, így lett 16 évesen ápolónő.
A fiatal lány egyik nagynénje után 200 dollárt örökölt, amiből Európába utazott, és újságíróként kezdett dolgozni. Így első kézből látta, mi történik a kontinensen, tanúja volt a nácik felemelkedésének. 1939-ben férjhez ment egy jóképű, gazdag francia iparoshoz, akivel Marseilles-ben telepedtek le. A nyugodt polgári élet mindössze hat hónapig tartott, mert kitört a háború. Wake nem tudta tétlenül nézni az eseményeket, így hátat fordítva kellemes életének, belépett az ellenállásba.
Futár lett belőle, üzeneteket, kisebb csomagokat kézbesített az ellenálló csoportok között. Saját pénzén vett egy mentőautót is, amivel nagyobb terhet is biztonságosan tudott szállítani. A megszállt országban sok háborús menekült, szövetséges katona kimenekítésében vett részt hamis papírokkal. A Gestapo ügynökei egyre közelebb jutottak a fehér egérhez, 5 millió frankos vérdíjat tűztek ki a fejére. Túl veszélyes volt már maradni, fennállt a lebukás veszélye, így Nancy Wake Angliába menekült.
Előtte még egy négynapos kihallgatást is kibírt, de nem bukott le, sikerült kihallgatóit ravaszul meggyőzni hamis személyazonosságáról. Férjét viszont elfogták és kivégezték, de erről a nő csak a háború végén szerzett tudomást. Angliában a brit különleges műveleti parancsnoksághoz került, ahol komoly kiképzést kapott fegyverhasználatból, ejtőernyőzésből, túlélési technikákból. Kiképzői dicsérték a bátor kémnő kiemelkedő képességeit.
1944 tavaszán érkezett vissza Közép-Franciaországba, ahol az ellenállás szervezése, a D nap előkészítése lett a küldetése. Alig 3-4 ezer ellenálló 22 ezer német katonával vette fel ekkor a harcot. Hidakat romboltak le, német konvojokat támadtak, és ezekben az akciókban Wake is aktívan részt vett. Az egyik rajtaütés során puszta kézzel végzett egy német őrrel.
A gerilla-hadviselés meghozta gyümölcsét, az ellenállók egyre nagyobb csapásokat mértek a megszállókra. Wake hamis papírokkal egyszer 72 óra alatt 500 kilométert kerékpározott, amikor létfontosságú kódokat kellett célba juttatnia, és az sem zavarta, hogy mennyi ellenőrző ponton kellett áthaladnia a kíváncsi német katonák és a Gestapo fürkésző tekintete előtt. Igazi ravasz kémnőként képes volt megtéveszteni az ellenséget.
Munkája nyomán egyre erősödött a szervezet, a létszám hétezer főre nőtt. 1944 nyarán a környéket megszállva tartó teljes német erőt Nancy csapata ellen küldték. Az ellenállók 100 saját embert veszítettek, de 1400 némettel végeztek közben, és visszaverték a támadást. (A cikkekbe beszúrt Youtube-videók, ahogy az alábbi is, a hősnők életéről szóló dokumentumfilmek vagy azok részletei.)
Wake a D-nap és Párizs felszabadítása után tudta csak meg, hogy férje meghalt: életét áldozta érte, amikor nem fedte fel felesége hollétét kihallgatóinak. A nő 1945 után a brit hírszerzésnél maradt, tudása, tapasztalata jól jött a hidegháború éveiben is. A világháborúban játszott szerepe elismeréseként egy sor díjat, kitüntetést kapott, így pl. a Francia Köztársaság Becsületrendjét, de kapott érdemérmet Angliában és Ausztráliában is. 2011-ben, néhány héttel a 99. születésnapja előtt halt meg. Életéből sorozat és tévéfilm is készült, egy róla szóló dokumentumfilmnek pedig maga volt az egyik producere.
Az Agy
Az 1914-ben Ausztriában Hedwig Eva Maria Kiesler néven született Hedy Lamarr életének jó része maga volt a ragyogás. Szülei jómódúak voltak, házitanítók nevelték, négy nyelven beszélt, tudott zenélni, táncolni, és színésznő akart lenni, amit el is ért. Ő volt az első nő, akit a filmvásznon először láthattak meztelenül a moziba járók. Ezzel sok férfi rajongót, de sok ellenséget is szerzett magának a kritikusok és az egyház körében.
Szülői nyomásra lett egy 13 évvel idősebb osztrák fegyvergyáros felesége, de nem volt boldog állandóan féltékenykedő férje mellett. Így fordult mintegy unalmában a fegyverek, a haditechnika felé, és önmagát képezve hozzáértővé vált. Amikor küszöbön állt Ausztria német megszállása, Angliába szökött, amiben szerepet játszott férje és saját zsidó származása is.
Megszületett Hedy Lamarr, a színésznő, aki Amerikát is meghódította, és igazi hollywoodi filmcsillaggá vált. De megmutatta másik arcát is, ami korábbi életéhez kötődött. A hajdani bécsi üzleti vacsorák, amelyeket gazdag gyáriparosok társaságában töltött el, utólag váltak csak igazán fontossá. A vacsoraasztalnál ülők talán nem is gondolták, hogy ez az elbűvölő nő bármit is megért a szakmai beszélgetésekből, de tévedtek, Hedy Lamarr nagyon is figyelt, és értett mindent.
A híradóban hallotta egyszer a hírt, hogy a szövetségesek mennyi torpedója vész kárba, és ez elgondolkodtatta. A szomszédja zongoraművész és egyben tudós ember volt, akivel elbeszélgetett erről a problémáról. Korábbi tapasztalatai és tudása révén támadt egy ötlete, hogyan lehetne kiküszöbölni a rádióirányítású torpedók megzavarását: úgy, hogy a jelet a frekvenciák közötti gyors átkapcsolásokkal továbbítják.
Lamarr és szomszédja így kifejlesztette az alkalmazkodó frekvenciaugrás elvét, és a gyakorlati megvalósításhoz a zongora szolgáltatta az alapot. A hangszer 88 billentyűjének mintájára a használni tervezett frekvenciák száma is épp ennyi volt. Egy villamosmérnök segítségével végső formába öntötték a tervet, így született meg a „titkos kommunikációs eszköz” nevű szabadalom 1941-ben.
A tengerészet titkosította az egészet, és végül nem használta a világháborúban. Mindössze egyszer vetették be élesben, 1962-ben, a kubai blokád idején. Három évtizeddel később a szabadalmat nyilvánossá tették, így a civilek is elkezdhették használni a technológiát.
Hedy Lamarr szabadalma a vezeték nélküli kommunikáció (tehát lényegében a mobiltelefon-rendszerek, a bluetooth, a wifi) alapja lett, bár ebből ő egy fillért nem látott soha Az utókor a Technika Úttörőjének járó díjjal és egyéb kitüntetésekkel jutalmazta évtizedekkel később. Fényképe felkerült a CorelDRAW nevű grafikai programcsomag borítójára is, egyedül ezért kapott némi anyagi ellenszolgáltatást.
Hedy Lamarr 2000. január 19-én hunyt el otthonában, 85 éves korában. A budapesti gyökerekkel is rendelkező hölgy születésnapja, november 9-e nem merült feledésbe: az Európai Feltalálók Napja lett.
Két füstölgő puskacső
2003-ban, 94 éves korában Párizsban halt meg Susan Travers, aki mindmáig az egyetlen nő volt a francia idegenlégióban. Londonban született brit állampolgárként, fiatal korában saját bevallása szerint is link életet élt, amely javarészt síelésből, teniszpartikból és szórakozásból állt.
A világháború kitörésekor Franciaországban élt, itt csatlakozott a Francia Vöröskereszthez. Ápolónőként állt szolgálatba, egy mentő sofőrje is lett. 1940-ben beosztották az idegenlégióhoz, amelyet Finnországba akartak küldeni harcolni az oroszok ellen, de a történelem közbeszólt. A németek lerohanták Franciaországot, és Susan sok társával együtt Angliában kötött ki, ahol csatlakozott de Gaulle tábornok szabad francia seregéhez. Egységével nem is maradt sokáig a szigetországban, Afrikába küldték, ahol részt vett Dakar elfoglalásában. Eritreában ragasztották rá a La Miss becenevet a katonák, akikkel nagyon jó kapcsolatot alakított ki. Némelyekkel túlságosan jót is, La Miss rendre szerelmi ügyekbe bonyolódott. Kezdte egy orosz herceggel, aki ezredes volt, majd egy brit ezredessel folytatta.
1942-ben a brit 8. hadsereg kötelékébe került Bir Hakeim erődjéhez, amely a német-olasz erők útjában volt. Rommel arra számított, hogy 15 perc alatt elfoglalják az erődöt, de Koenig francia ezredes, Susan aktuális szerelme másképp gondolta, így az 1000 francia légiós és a 2500 brit katona 15 napig tartotta az állásokat. Minden nőt evakuáltak, csak Susan maradt szerelme oldalán. 3500 férfival összezárva, 51 fokos hőségben állta a sarat és a német támadásokat. Amikor minden víz, élelem és lőszer elfogyott, Koenig úgy döntött, hogy kitörnek az ostromgyűrűn.
A kitörést hamar észrevették a németek, a járművek alatt felrobbanó aknák megvilágították a csatateret. Úgy tűnt, hogy vége mindenek. Susan ekkor az élre állt az általa vezetett parancsnoki járművel, így mutatva az utat az elcsigázott férfiaknak. Reggelre 2400 katonával együtt sikerült áttörni, ami igazi halálközeli élmény volt. Travers kocsiját golyók szaggatták szét, egyszer német tankok között kellett átverekednie magát. A sikeres kitörés után a parancsok és szerelme útjai elváltak, Koenig ezredest máshova helyezték, Susan viszont maradt.
Travers a második világháború további éveiben a légió kötelékeiben megfordult az olasz fronton és Franciaországban is, hol mentőt vezetett, hol ápolónőként mentette mások életét. A háború után beadta hivatalos jelentkezését is a légióba. A jelentkezési lapon a nemre vonatkozó kérdést kihagyta. Akihez a papírok kerültek, ismerte Bir Hakeimből, így engedélyezte a belépést. Így lett Susan Travers az egyetlen nő a légió történetében. Megfordult Indokínában, Vietnamban, és a légióban ismerte meg későbbi férjét is. Pályafutása során több rangos kitüntetést is megkapott, így a Francia Köztársaság Becsületrendjét is.
Travershez hasonló igazi női fenegyerek volt a német Gestapo körözési listáján előkelő helyen álló amerikai Virginia Hall is, aki ellen szabályos hajtóvadászat folyt, de soha nem tudták elkapni, még csak az igazi nevét sem tudták meg soha a németek.
Az 1906-ban született Virginia egy marylandi farmon nőtt fel, egy elit leánygimnázium eredményes diákja volt, iskolai újságot szerkesztett, és sokat sportolt is. A művelt, több nyelvet beszélő lány főiskolán tanult tovább, közgazdaságtani, majd nemzetközi jogi diplomát szerzett. Tanulmányai után diplomata lett, a varsói amerikai követségen, majd Törökországban teljesített szolgálatot. Itt szenvedett vadászbalesetet, meglőtte a saját lábát, és annyira szerencsétlenül, hogy bal lábát térdből amputálni kellett. Ez megpecsételte diplomata karrierjét, mert nem nézték jó szemmel a testi fogyatékosságot. Hiába szerzett egy műlábat, és tanult meg vele járni, az kevés volt karrierje folytatásához.
Párizsban kötött ki, ahol a francia mentőszolgálat sofőrje lett. A német támadás után Angliában csatlakozott a Különleges Hadműveletek Egységéhez (SOE), ahol kiképezték, és az itt szerzett tudást felhasználva lett később a háború egyik leghíresebb kémje. 1941 nyarán tért vissza Franciaországba, amerikai újságírónak adva ki magát, hogy megszervezze a HECKLER nevű hálózatot francia ellenállókból. A hálózat brit pilótákat mentett ki az országból, és más ügynökök is munkáját is segítette. Nagyon hatékonyak voltak, hamar fel is keltették a Gestapo figyelmét.
Megkezdődött a vadászat a „sánta hölgy” után. Több társát is elfogták, egyre szorult a hurok Hall körül, csak az ország elhagyásával menekülhetett ki a kelepcéből. Műlábával kellett a Pireneusok láncai között közel 50 kilométert gyalog megtéve Spanyolországba mennie, de sikerült neki. Odaát viszont letartóztatták, hiszen illegálisan érkezett az országba.
Pár hetes kényszerű börtönlét után szabadon engedték amerikai közreműködéssel, amit úgy hálált meg, hogy az Egyesült Államok szolgálatába lépett. Az immár amerikai kémet 1944 májusában vetették be Franciaországban. Egy kis faluban lett belőle idős, sánta munkásnő, aki senkiben nem keltett gyanút. Egy gazda családjával élt együtt, gondozta a teheneket, és hetente többször elvitte a közeli piacra eladni a tejet és a sajtot. Közben beszédbe elegyedett német katonákkal, akiktől hasznos információkat sikerült szereznie.
Az ő feladata volt az is, hogy koordinálja az ellenállásnak küldendő szállítmányokat, és jelentse a németek mozgását. De nem elégedett meg ennyivel: ellenállókat gyűjtött maga köré, akikkel hidakat robbantott, tehervonatokat siklatott ki, telefonvezetékeket vágott el. A csapata néhány hét alatt közel 150 némettel végzett, és 500 foglyot is ejtett, mire a szövetséges csapatok elérték működési területét 1944 szeptemberében. Ezzel a háború számára véget is ért.
Tettei elismeréseként francia, brit és amerikai kitüntetéseket is kapott. Hazájában – egyedüli nőként – megkapta a Distinguished Service Crosst, a második legrangosabb kitüntetést. Nem szakított teljes mértékben korábbi életével, mert az amerikai hírszerzésnél maradt, 1966-ig a CIA elemzője volt. 1982-ben, 76 évesen hunyt el Maryland állambeli otthonában.
A fent bemutatott hősnők a legismertebbek a második világháborúban partizánként, pilótaként, mesterlövészként és egyéb pozíciókban szolgáló nő közül. Ezernyi névtelen női hős szolgált világszerte, sokan közülük az életüket adták, és ez a hatalmas áldozat is hozzájárult a háború befejezéséhez.
További felhasznált irodalom:
Szabó Mária: A nők és a hadsereg, Rubicon 2001/6. szám,
Hahner Péter: Női szerepek a második világháborúban, Rubicon 2015/8. szám.
A szerző történelemtanár, további cikkei itt olvashatók.
