A jégkorszakoktól a globális felmelegedésig: amikor az éghajlat írja a történelmet

Bármilyen természeti nehézségekkel is találta magát szembe az ember történelme során, az alkalmazkodás képessége révén szinte bárhol elboldogult a Földön. De azt is meg kellett tapasztalnia, hogy az éghajlat nem mindig állandó: egész társadalmak, kultúrák, civilizációk lettek a klímaváltozás áldozatai. A túlélésre játszóknak két választásuk volt. Az egyik a menekülés, azaz kedvezőbb éghajlatú területre vándorlás. A másik lehetőségnek az újítások, a technológiai változások világa bizonyult, amelyek révén az ember saját területének eltartó képességét tornázta feljebb, így biztosítva a talpon maradást.  Egyes kutatók ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy ha egy civilizáció tartósan magas életszínvonalat tud fenntartani, az együtt jár a populáció növekedésével, ami idővel gyakorlatilag korlátlan méretet ölthet. Ha egy civilizáció ilyenkor szembesül egy drasztikus éghajlatváltozással, az katasztrófával, népek eltűnésével járhat.

Jégkorszak jégkorszak hátán

A Föld az elmúlt 2 millió évben több alkalommal is lehűlt, ezeket az periódusokat jégkorszak néven ismerjük. A lehűlés nem volt teljesen tartós, így melegebb és hidegebb időszakok váltogatták egymást néhány ezer évenként. Ennek a korszaknak a nagy túlélője volt az Európában és Ázsiában is élő neandervölgyi ember (Homo neanderthalensis vagy Homo sapiens neanderthalensis). Testfelépítése és életmódja is a túlélés érdekében változott, kiváló alkalmazkodóképessége pedig még a szélsőséges éghajlat-ingadozások során is életben tartotta a populációt. Ebben a kritikus időszakban, valószínűleg egy melegebb periódusban jelent meg a neandervölgyiek vetélytársa, a Homo sapiens, azaz a mai modern ember. Egyes kutatók szerint a neandervölgyiek alkalmazkodóképessége ekkor ellenük fordult, és a vesztüket okozta.

A homo sapiens testfelépítését tekintve  alulmaradt a neandervölgyi emberhez képest, mivel kevésbé volt robusztus, más téren viszont előnyben volt. Európából egyre nagyobb számban kezdtek eltűni a nagyvadak, a neandervölgyi fő táplálékai; a homo sapiens válla azonban más szerkezetű volt, így képes volt a dárdahasználatra, amivel a kisebb és gyorsabb állatokra is tudott vadászni, ez pedig jóval hatékonyabbnak bizonyult a neandervölgyiek lándzsáinál.

Neandervölgyi ember rekonstrukciója egy franciaországi kiállításonFotó: PIERRE ANDRIEU/AFP

A két embertípus több ezer évig egymás mellett létezett, sőt még keveredett is egymással. Európában és Ázsiában is kimutatták a mai emberek DNS-ében a neandervölgyi emberek nyomát, így nem tűntek el teljesen, de a több ezer éves egymás mellett élés és rivalizálás győztese a homo sapiens lett, a mai ember, aki jobban boldogult a változó éghajlati körülmények közepette.

Az utolsó jeges időszaknak hirtelen lett vége. A gyors olvadás rengeteg hideg vizet jutatott a világtengerekbe, így a Golf-áramlat meleg vizének fűtő hatása megszűnt. Emiatt Európában és a Közel-Keleten nemcsak hűvösebb volt egy ideig az éghajlat, hanem szárazabb is. Egyes tudósok véleménye szerint ennek a száraz periódusnak volt köszönhető a földművelés elterjedése Európában, ugyanis a szárazság miatt romlottak a feltételek a Tigris és az Eufrátesz környékén, a Termékeny félholdnak nevezett területen, amit a földművelés őshazájának és az emberi civilizáció bölcsőjének tartanak. Erre azt a választ adták az itt élők, hogy tudásukkal együtt sokan elhagyták a területet, egyszerűen elvándoroltak.

A jégkorszak után általános felmelegedés kezdődött szerte a Földön, aminek okát bolygónk pályaelemeinek változásában látják a szakértők. Az éghajlat i.e. 6-3000 között érte el a legmelegebb időszakot. A gleccserek nagy része elolvadt, volt elég csapadék a Közel-Kelettől az Indus völgyén át egészen Kínáig terjedő sávban, így a változó klíma katalizátorként hatott az itt élő népekre – nem véletlen, hogy az első fejlett civilizációk ekkor, és ezeken a helyeken fejlődtek ki. A mai Szahara sem sivatag volt ekkor Észak-Afrikában: területén virágzó vegetáció, erdős, fás, füves területek váltották egymást, így az emberek is nagy számban költöztek a környékre. Volt bőven víz is, folyók, tavak szabdalták a tájat, ami kedvezett a letelepedésnek.

A megmentő: a Nílus

Nagyjából 5000 évvel ezelőtt azonban a kedvező éghajlatot klímaromlás követte. A hőmérséklet és a csapadék mennyisége csökkent, aminek okát szintén a Föld keringési pályájának változásában látják. Ekkor indult meg a Szahara sivatagosodása is, de ez minden kontinensen így történt: kezdtek kialakulni a mai sivatagok. Ez a szárazabb időszak óriási hatással volt az emberiségre. A Szahara egyre lakhatatlanabá vált, amiben az ott élő embereknek is komoly szerepük volt, hiszen a romló körülmények ellenére igyekeztek minden csepp vizet elhasználni, állataikat legeltetni. De az egyre kevesebb eső miatt egyre kevesebb volt a zöld terület, ahol a vadon élő állatok és az emberek jószágai is lelegeltek, és a sivatagosodás folyamata egyre gyorsult. Más lehetőség híján az elvándorlás maradt az egyetlen járható út, közel s távol pedig egyetlen nagyobb vízfolyás akadt, amelynek partján lehetőség volt az életre: a Nílus. A több ezer évig tartó, szinte teljes kiszáradás ideje alatt egyre több ember húzódott a folyó partjára, így létrehozva az egyiptomi civilizációt.

Nebamun, az egyiptomi írnok és gabonakönyvelő (i.e. kb. 1350) madárra vadászik a Nílus környéki mocsarakban. Gazdagon díszített sírját a 19. században fedezték fel.Fotó: Ke yi/Imaginechina

Mezopotámiában a meleg és szárazabb idő először kedvezőnek bizonyult. A Perzsa-öböl vize visszahúzódott, így több területet lehetett művelés alá fogni, ami az öntözéses gazdálkodás révén meg is valósult. De ahogy nőtt a szárazság, úgy nőttek a bajok. A sok öntözés miatt egyre sósabb lett a talaj, csökkeni kezdett a termékenység, ami társadalmi zavarokhoz vezetett, és hozzájárult az Akkád Birodalom felbomlásához. De a változások máshol is okoztak gondokat: Egyiptomban az Óbirodalom végét hozták el, Ázsiában pedig az Indus-völgyi civilizációnak vetett véget a szárazság, de még a Kínában uralkodó Sang dinasztia hatalmát is megrengette.

A tengeri népek támadása, avagy az első klímaháború

A szárazság fokozódásával együtt i. e. 1200 körül a történelem első komoly „klímamenekülése” és  „klímaháborúja” is lezajlott. Ezt az eseményt a tengeri népek támadásának nevezi a történelemtudomány. A Földközi-tenger medencéjét sorozatos aszályok sújtották, így az ismeretlen hajósok ez elől menekülve indítottak támadást Hellász, a Közel-Kelet és Egyiptom ellen. Ugarit, a Hettita Birodalom, a mükénéi kultúra nem élte túl a támadásokat.  Egyiptomot két hullámban érte támadás, a második idején III. Ramszesz fáraó a Nílus-deltában aratott sorsdöntő győzelmet a tengeri népek koalíciója felett. Ma sem teljesen tisztázott, hogy kik voltak ezek a hajósok, a feltételezések között ott vannak az akhájok, szárdok, etruszkok, dórok és a filiszteusok is.

A hosszú és meleg időszakot i.e. 800 körül lehűlés követte. 1-2 °C -kal csökkent az átlaghőmérséklet, ezzel együtt nőtt a csapadék mennyisége. Észak-Afrikában magasabbra került a talajvíz szintje is, így az oázisokban elegendő víz volt a gabonatermesztéshez. Ezért is lett ez a terület a Földközi-tenger medencéjének legnagyobb gabonatermelője, idővel pedig a Római Birodalom éléskamrája. A gleccserek olvadásnak indultak, ezért könnyebbé vált a közlekedés a hegységeken át – így tudott Róma az Alpokon túl is terjeszkedni. Az Alpoktól északra elterülő vidékeken a kedvező éghajlatnak, a sok csapadéknak köszönhetően bőséges erdei vegetáció uralkodott. Itt éltek a hatalmas erdőségek mélyén a germán népek, amelyekkel Rómának meg is gyűlt a baja. Az időszámításunk szerinti 9. év 9. hónapjának 9. napján három római légiót semmisíttettek meg a barbárnak tartott germánok, ami sokként érte a birodalmat. A vereség egyik oka az éghajlat volt: a legionáriusoknak olyan esős időben kellett napokig menetelniük, amiben korábban soha nem volt részük, és ez szétzilálta a sorokat, megnehezítette a katonák dolgát.

A Golf-áramlat egy Benjamin Franklin által készített térképen, a 18. század végéről.Fotó: Roger-Viollet

Időszámításunk kezdete után az éghajlat hűvösödni kezdett, a Golf-áramlat vizének is csökkent a hőmérséklete. Ez elég volt ahhoz, hogy Észak-Afrikában kevesebb gabonát tudtak termelni, aminek komoly hatása volt Rómára nézve. Az éghajlat változása az Alpoktól északra okozott nagyobb gondokat, éhezést az ott élők körében. Ha ez nem lett volna elég, keletről a hunok helyezték nyomás alá a germánokat, akik olyannyira el voltak keseredve, hogy i. sz. 406 szokatlanul kemény telén a befagyott Rajna folyón közel 100 ezres tömeg kelt át az éhezés és a hunok elől menekülve. A klímamenekültekkel szemben a római katonák tehetetlenek voltak, nem készültek fel ekkora tömegre, kénytelenek voltak beengedni őket. A sok csapás közül ez volt az egyik, ami végül a Római Birodalom bukásához vezetett.

Amikor jel jött a Napból

A Keletrómai Birodalom Justinianus császár idején tért magához a korábbi válságos időszak után. A császár katonái megjelentek Észak-Afrikában, Itáliában és Hispániában is. Az állandó háborúk közepette az 530-540-es években viszont különös jelenségekről számoltak be a krónikák: „Jel jött a Napból, amilyen fajtát soha ezelőtt senki sem látott és nem is számolt be ilyenről. A Nap elsötétült és tizennyolc hónapon át tartott a sötétsége. Minden nap úgy négy órát sütött, és még ez a fény is halovány árnyék volt csupán” – írta Epheszoszi János, a szír ortodox egyház vezetője.  536-ban nagyon hideg tél volt, a következő évben pedig csökkent a termés, ami éhínséget okozott, ráadásul megjelent a bubópestis is.

Közép-Amerikában a maja kultúrát érte ekkor súlyos csapás: sok terület elnéptelenedett, éhezés, társadalmi zavargás ütötte fel a fejét. A klímakutatók megállapították, hogy 536-ban és 540-ben is olyan vulkánkitörés történt, ami jelentős mennyiségű kén-dioxidot juttatott a légkörbe. Bár nem tudni biztosan, hogy a salvadori Ilopango vagy a mexikói El Chichon tört-e ki, annyi biztos, hogy a kettős kitörés közel egy évtizedig éreztette a hatását.

Egyes tudósok a grönlandi jégmintákban talált magas nikkel-és ónrétegek alapján a Halley-üstökös 530 körüli túlságosan napközeli pályáját is a bűnösök közé sorolják. Az üstökös a közelebbi pálya miatt nagy sok jeget veszített, ami aztán meteoritzápor keretében a Földre hullott, klimatikus kilengést okozva. Bármi is okozta a kilengést, a hatás katasztrofálisnak bizonyult: Európa lélekszáma ekkor érte el középkori minimumát, és a népesség egyes területeken a harmadára csökkent. Némely történészek a kereszténység európai térhódítását, Indiában a buddhizmus elterjedését, Ázsiában az avarok nyugati vándorlásának a kezdetét vagy az iszlám felemelkedését is a klimatikus változások okozta társadalmi, gazdasági változások következményeként értékelik.

Meleg volt, hát útnak indultak a vikingek

Úgy 950-től 1250-ig melegebb periódus jellemezte az északi féltekét, ami átlagosan 1-2 fokos középhőmérséklet-emelkedést jelentett, de a legészakibb tájakon a melegedés mértéke a 4 fokot is elérte. A modern tudomány szerint ennek legfőbb oka a a naptevékenység változása volt. A melegebb, szárazabb periódus miatt lettek az északi vizek jégmentesek, és ez a változás elég volt ahhoz, hogy a vikingek elindulhassanak felfedező útjaikra. Ekkor találták meg Izlandot, majd Grönlandot, aminek partja a melegebb idő miatt jégmentes volt, és egy véletlen utazás során Amerikába is eljutottak. 

Viking gálya, az úgynevezett osebergi hajó kb. i.sz. 800-ból. Egy norvég tanyán ásták ki a földből a 20. század elején.Fotó: Photo12

Nyugat-Európában is melegebb volt a korábbi időszakhoz képest, megnőtt az erdők aránya, és lehetőség nyílt arra, hogy a domboldalakat, hegyoldalakat is megműveljék. Egyesek szerint a városiasodás, a nagy európai városok megjelenése is a klímaváltozás egyik terméke volt. Az enyhe időjárás még az építészetben, a művészetekben is nyomot hagyott: elég, ha a gótikus stílus nagy méretű ablakaira gondolunk, amik a korábbi román stílushoz képest sokkal több napfényt engedtek be az épületekbe.

Közép-Amerikában a melegebb idő járult hozzá a maja civilizáció összeomlásához. A sok háború, a túlnépesedés, a rengeteg járvány, betegség és a természeti környezet kizsigerelése mind egy-egy koporsószegnek bizonyult. Dél-Amerikában viszont az inkák alkalmazkodtak az új helyzethez, ekkor költöztek az Andok magasabb régióiba, ahol túlélték ezt a periódust.

Belefagyott a bor a hordóba

A 14. századtól egészen a 19. század második feléig tartott a kis jégkorszak elnevezésű klimatológiai periódus, amikor az átlaghőmérséklet Nyugat-Európában 1-2 °C-kal, világszerte pedig 0,5-1 °C-kal csökkent. Az okokat keresve a kutatók több lehetséges jelöltet találtak, így a naptevékenység csökkenése, a Föld pályaelemeinek kismértékű változása és a vulkanizmus révén a légkörbe kerülő anyagok együttes hatása okozhatta a több évszázados éghajlati ingadozást. Ahogy beköszöntött a hidegebb időszak, a legészakibb viking települések elveszítették a túlélésért folytatott harcot a természettel szemben, így hamarosan elnéptelenedtek. Még a Norvég Királyság központját is délebbre jelölték ki, így lett Oslo a mai Norvégia fővárosa. Nyugat- és Közép Európában a vegetációs időszak annyira összeszűkült, hogy még éretlen állapotban kellett learatni a gabonaféléket. Az ilyen magvak hamar bepenészedtek, a lakosság pedig jobb híján penészes magvakból készült kenyérre szorult, ami viszont emésztőrendszeri megbetegedéseseket okozott. Ez volt a Szent Antal tüzének hívott betegség, amit magas láz kísért, és sok esetben halállal végződött.

És ez még csak az igazi csapások előhírnöke volt. Az alultáplált népesség a Selyemúton keletről érkező pestisjárvánnyal szemben szinte védtelennek bizonyult. Mire vége lett a járványnak, csak Európában legalább 30 millió ember halt meg pestisben – napjainkig ez számít a kontinens legnagyobb demográfiai katasztrófájának. Az emberek isten büntetésének tekintették a pestisjárványt, de nem elégedtek meg ennyivel, bűnbakokat kerestek, akiket meg is találtak a boszorkányokban: Európa-szerte legalább 60 ezer nő esett áldozatul a boszorkánypereknek. 

A hideg miatt az Alpokon való átkelés is jelentősen megnehezedett, ezért a kereskedelem a Keleti-Alpok alacsonyabb hágóira helyeződött át. Közép-Európában a változó klíma mellett a 30 éves háború vitt végbe nagy pusztítást, és a népesség harmada elveszett. A hideg okozta éhínségek, gazdasági válságok Angliától Franciaországig, a Khmer Birodalomtól egészen Japánig éreztették hatásukat.

A Ta Prohm buddhista templom és kolostor Angkorban, a mai Kambodzsában. Angkor vesztét is a szárazság okozta?Fotó: Jacques Sierpinski / Aurimages/Aurimages

A nagyhatalomnak számító Oszmán Birodalomban olyan súlyos ellátási gondok léptek fel, hogy ennek is volt hatása arra, hogy a törökök felhagytak hódító törekvéseikkel, és a birodalom elkezdett hátrálni, védekezni. A sok negatív hatás mellett akadtak pozitívak is. A lehűlés következményeként például a heringek rajai délebbre húzódtak, közelebb a partokhoz és így a halászok hálóihoz. Magyarországon kemény hideg telek és időnként sok csapadék jellemezte a kis jégkorszak századait. 1684-ben egy krónika feljegyzései szerint olyan hideg volt, hogy a szobákban befagyott a víz, a falvak pincéiben megfagyott a bor, és a szőlőtőkék is elfagytak. Minden alföldi folyó befagyott, és a Tiszán Tokajnál olyan erős volt a jégpáncél, hogy nemcsak az embert és a lovat, hanem még az ágyúkat is elbírta.

Az 1780-as években Franciaországban akkora éhínség tombolt az aszály miatt, hogy a társadalmi elégedetlenség oda vezetett, hogy a nép fellázadt saját királya ellen. Így a klímaváltozás, illetve  annak következménye lett a francia forradalom egyik kiváltó oka.

Az év, amikor elmaradt a nyár

1815. április 5-én a távoli Indonéziában a Tambora vulkán életre kelt korábbi tetszhalott állapotából. Öt nappal később elszabadult a pokol: a vulkán felső része eltűnt egy robbanásban, és több mint 40 kilométer magas hamufelhő képződött. A szökőárat is generáló természeti katasztrófa legalább 10-20 ezer ember halálát okozta csak a szűkebb környezetében. A légkörbe kerülő vulkáni anyagok miatt a Föld átlaghőmérséklete pár héten belül fél fokkal csökkent, és az 1816-os év a „nyár nélküli évként” vonult be a történelembe. A terméshozam visszaesett, éhínség, tífuszjárvány tombolt több országban.

Emberek tízezrei keltek vándorútra, és kötöttek ki Észak-Amerikában a jobb élet reményében. Európában az állatállomány is megsínylette a terméskiesést. A kereskedelem összeomlani látszott, mert nem voltak használható igavonó állatok, nem volt erő a lovakban. A német Karl Drais 1817 júniusában mutatta be új találmányát, a velocipédet, a lábbal hajtható kétkerekű járgányt, a bicikli előfutárát, amit a Tambora okozta válság hatásai ihlettek.  1816 nyarán a Genfi-tó partján Lord Byron és Percy Shelley, a kor híres költői, valamint Shelley felesége, Mary a rossz idő miatt a négy fal között ragadva német kísértethistóriákkal múlatták az időt, majd Byron javaslatára versenyre keltek, ki írja a legfélelmetesebb rémtörténetet. Shelley felesége nyert Frankenstein történetének megformálásával, így közvetve a hirtelen klímaváltozás lett a híres regény egyik szülőanyja. 

1850 körül kezdődött egy lassú melegedés, ami a kis jégkorszak végét jelentette. De egy évszázad sem telt el, és a tudósok új veszélyforrással kezdtek foglalkozni, ami a globális felmelegedés nevet kapta. Egyre bizonyosabbak tűnik, hogy az emberi tevékenység, az iparosodás hatásai miatt melegrekordok dőlnek meg, aszályok tombolnak, olvadnak a jégsapkák, emelkedik a tengerek szintje. Könnyen lehet, hogy a jövő háborúi nem a vallási-kulturális törések mentén robbannak majd ki a Földön, hanem az életet adó vízért, a kedvező éghajlatú területekért, és az sem kizárt, hogy a globális felmelegedés előbb-utóbb globális katasztrófához vezet. 

A szerző történelemtanár, további cikkei a Qubiten itt olvashatók.