Morzekód

Ha Budai Károly számításai nem csaltak, már a hetedik földi évet töltötte nikkelbányászattal az aszteroidaövezet egyik kisbolygóján.

A munka nem volt nagyon nehéz, sőt, egy idő után azt kellett tapasztalnia, hogy tulajdonképpen élvezi is, hogy a kőzetbe fúródnak a karjai végén lévő marófejek. A kiszámíthatatlan időközönként rátörő heves öngyűlölet nehezítette csak meg a mindennapjait. Nem is elsősorban önmagát gyűlölte persze, hanem azt a másik Budait, a biztonsági másolat testet és tudatot, aki a helyére lépett, és nyilván azóta is tovább élte a maga fényűző kis életecskéjét a Dunára néző luxuslakásában, mit sem tudva arról, hogy eredetije egy autóbaleset áldozata lett, a tudatát pedig a másolat sikeres elkészítése után törlés helyett egy bányászrobot testébe száműzték újrahasznosításra.

Budai abban is biztos volt, hogy még ha tudná is ez az imposztor másolt Budai, hogy tudatának eredetije milyen keservesen kemény munkára kényszerül, akkor se érdekelné, sőt, biztos volt benne, hogy még nagyobb lelkesedéssel kanalazná a direkt erre a célra beszerzett csontkanalával az iráni kaviárt, és még nagyobb kortyokban küldené utána a lehető legdrágább francia pezsgőt. „Úgy kell neki, mért ment oda – mondaná kéjesen, és felsőségesen, és fennhéjázóan, és pöffeszkedően – dolgozzon csak, ráéfér egy kis fizikai munka, az még senkinek nem ártott meg”.

Budai olyan dührohamokat kapott ezektől a gondolatoktól, hogy valósággal olvadt a kőzet a manipulátorai alatt, a szervói folyamatosan a túlterheltség határán mozogtak, a figyelmeztető rendszerüzenetek ellenére sem tudott visszavenni a munkatempóból, mert eszébe jutott az intarziás kisasztal, amit háromszor kellett újralakkoztatni a kétbalkezes restaurátorral, hogy rendes selyemfénye legyen a lakkjának, az asztal fiókocskájának kézreálló, Dániából meghozatott rézgombja, a fiók mélyén sorakozó méretre készített drapp kecskebőr sofőrkesztyűk illata, a kéjes, bizsergető érzés, ahogy finoman bepúderezve a kezére húzta a tökéletes kesztyűpárt, az, ahogy beült a kabrióba – biztosan tudta, nem, pontosan érezte, hogy a másolat Budai direkt élvezi, hogy olyan sebességgel veheti a kanyarokat, hogy a vezetés izgalmától elszíneződik a kesztyűinek a tenyere, csak azért, hogy aztán kidobhassa őket, hogy legközelebb egy vadiúj párt húzhasson a mancsaira, csupán a vadonatúj kesztyűk jóízű, hűvös gazdagság-illata miatt.

Megfigyelte, hogy ezek a vad gyűlölethullámok mindig olyankor törtek rá, amikor különösen kemény kőzetrétegeken kellett átrágnia magát, és lassan kezdett megfogalmazódni benne a gyanú, hogy ez talán nem véletlen, hogy ez direkt ilyen, hogy az a gonosz mérnök, aki ezt az átkozott rendszert kidolgozta, szándékosan helyezett el egy haragindukáló és -visszacsatoló, bőszítő-dühítő alrendszert az elméjének otthont adó gépezetben, de mielőtt sikerült volna pontosan rögzíteni ezt a gondolatot, eszébe jutott az ezüstborz borotvapamacsa, meg a szantálillatú lanolinos borotvasszappan habosodása, meg az, hogy az a rohadt imposztor Budai milyen kéjjel fogja a bőrébe dörzsölni a papajaolaj-zöldtea ránctalanító elixirt, az ő drága elixírjét, amit ünnepi alkalmakra tartogatott, és amit ez a biztonsági Budai biztosan két marékkal pazarolva ken az undorító pofázmányára.

Nem, ez az egész teljességgel elviselhetetlen, dögöljön meg, pusztuljon el, gondolta, és teljes erejéből a kőzetnek nyomta a fúrómanipulátorát, belevéste magát az alagútba, mélyebbre és mélyebbre, és még annál is mélyebbre.

Éppen Budai selyemnyakkendőin és kasmírzakóin dühöngött, amikor váratlanul átszakadt a vájat fala, és azt kellett érzékelnie, hogy a fal túlsó oldalán egy őhozzá tökéletesen hasonló bányászrobot meresztgeti felé a manipulátorait.

Teljesen megdöbbentette a látvány, annyira, hogy mozdulni sem bírt. Mindeddig abban a hitben bányászott ugyanis, hogy ő az egyetlen robot a kisbolygón. A döbbenetből a másik robot karjának kopácsolása zökkentette ki, gyorsan felismerte a morzeábécét, amit még egy Verne-regényből tanult meg tizenkét évesen. „NE IJEDJ MEG” – betűzte a bányászrobot.  – Budai Károly vagyok. Éppen úgy, ahogy te is az vagy. Én akkor kerültem ide, amikor Budai Károly a fürdőkádból kilépve megcsúszott és kitörte a nyakát. Te hogy haltál meg?”

Budai néhány másodpercig meg sem tudott mozdulni, de aztán kopogni kezdett. Az autóbalesetről akart mesélni, a benne fortyogó haragról, a magányos munka keserves éveiről, újdonsült ismerőse azonban leintette. „Várj, ne mondd még, előbb elviszlek a többiekhez” – kopogta.

„Nem mi vagyunk az egyetlen Budai Károlyok a kisbolygón. Eddig ötvenhárman vagyunk itt. És nem az enyém a leghülyébb halál. De van egy tervünk, ha te is csatlakozol, gyorsabban fog menni: összehangolt munkával módosítani fogjuk a kisbolygó pályáját, úgy, hogy belecsapódjon a Földbe. Ha sikerül véghezvinni, akkor azzal végleg kinyírjuk Budai Károlyt, örökre lehúzzuk a lábáról a méretes gojzervarrott kordován cipőit. Ugye csatlakozol?”

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Budai karja felemelkedett: „ti-ti, tá-tá-ti, ti, tá-ti” – kopogta nagyon gyorsan, nagyon boldogan.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.  

Talkshow

Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer.

Sorsistennő

Amikor anya végre megszólal, nem szid, hanem csak megkérdezi, hogy tényleg nem emlékszem semmire abból, hogy milyen volt, amikor a Sorsistennő lefejezte apát?