Sean Penn Mars-sorozatában az a legjobb, hogy a Földön játszódik

Úgy tűnik, 2018 ősze az elsőkről szól: First Man (Az első ember) címmel hamarosan a magyar mozikba is jön a Holdra szállást bemutató film Ryan Goslinggal (a velencei filmfesztiválon írt kritikánk itt olvasható), a Hulu pedig most sorozatban képzelte el az első emberes Mars-missziót, Sean Penn főszereplésével, The First címen.

Mivel már az első epizód első húsz percében olyan dolgok történnek, amiket jobb előre nem tudni, spoiler nélkül, röviden: akkora a mai sorozatkínálat, hogy nem lehet kihagyhatatlannak nevezni, de akit a technikai maszatoláson és a látványos űrjeleneteken túl is érdekel az űrutazás háttere és annak következményei, annak simán megéri ez a nyolcszor negyvenöt perc. És akkor innentől részletesebben.

Sean Penn és LisaGay HamiltonFotó: Hulu

A Hulu 2018-ban jelentőset lépett afelé, hogy a nagy streamháborúban felnőjön a nagyok mellé. A Netflix és az Amazon nevéhez már számos kultsorozatot lehet kapcsolni, a Hulu ehhez képest – egy-két rétegkedvenctől eltekintve – eddig gyakorlatilag A szolgálólány meséjéből élt, idén viszont már a Looming Tower című 9/11-széria és a Castle Rock című Stephen King-antológia is nagy siker volt, most pedig Sean Penn első sorozatfőszerepével próbálja erősíteni a presztízsét a szolgáltató.

Űrsorozatból egyébként sincs túl sok, főleg nem eredeti ötletre alapuló. A Netflix egy új Star Trekkel és az 1965-ös Lost in Space remake-jével tarol az űrtévépiacon, a Family Guy atyjának The Orville című sorozata inkább egy Star Trek-paródia, a Syfy-on futó The Expanse (ami egyébként egy regénysorozat-adaptáció) viszont annak ellenére egész jó sci-fi, hogy a parasztvakításra és az olcsónak tűnő drága gagyira specializálódott Syfy-on fut.

A First viszont teljes egészében eredeti sorozat, ráadásul az amerikai House of Cards készítője, a korábban drámaíróként működő Beau Willimon első tévés munkája, mióta a negyedik évad után búcsút mondott a még Kevin Spacey-féle sorozatnak – ami, csak úgy mellékesen, feltette a Netflixet a térképre. Willimon felügyeletének köszönhetően az első emberes Mars-misszió hátterét bemutató The First is politikai játszmákról, a tárgyalótermi titkok és a nyilvánosság felé kommunikált idill kontrasztjáról szól, az ezek erősségét kicsit visszahúzó családi szálak mellett.

Natascha McElhone, Sean Penn és Oded FehrFotó: Hulu

Nem lehet elégszer elmondani, hogy azokat a nézőket, akiket a trailerek vagy a rakétakilövést és a vörös marsi felszínt mutató képek húzták be, szépen megvezette a Hulu – hiába hangsúlyozták, hogy az űrexpedíciók földi aspektusait is igyekszenek bemutatni, azért űrhajókkal és bolygókkal jobban el lehet adni a cuccot, mint bírósági tárgyalókkal, irányítóközpontokkal vagy családi drámával.

A sorozat a 2030-as években játszódik, de ebből sokat nem érzékelünk, azon kívül, hogy minden háztartási berendezés hangvezérelt, a telefonálást egyetlen fülbe dugható eszközzel intézik, és Sean Penn karaktere, Tom Hagerty már megjárta egyszer a Holdat. Az első rész elején pedig épp arra készül, hogy végignézze, ahogy az általa felkészített űrhajós brigád a történelemben elsőként elindul a Marsra, miután őt a misszió előtt kitették a csapatból.

A Providence öttagú legénységével viszont nem sokáig ismerkedhetünk – egy emberi hiba következtében már az első rész elején, a rakétakilövés után nem sokkal felrobban az űrhajó, a rokonok, a kutatók és mellesleg az egész világ szeme láttára. A gyász lecsengésével az addig a történelem új korszakát megnyitó hősből közellenséggé válik a NASA marsi szerződését elnyerő Vista, amelynek kimért, nagyot álmodó vezérigazgatóját, Laz Ingramot (Natascha McElhone) nem lehet nem a női Elon Musknak tekinteni.

Középen: Natascha McElhoneFotó: Hulu

Akkor él a sorozat a legjobban, amikor egymásnak feszül ez a két világ: a marsi missziót az emberiség egyetlen túlélési lehetőségének tartó űrkutatók és támogatóik, valamint a földi élethez ragaszkodó politikusok, tüntetők és egyéb szkeptikusok.

Ingram a bíróságon felsorolja, miért muszáj a Mars kolonizálására fókuszálnia az emberiségnek: a világszerte sűrűsödő aszályok, a fajok felgyorsult kihalási rátája, a Miami eltűnését is eredményező tengerszint-emelkedés, a közel egymilliárd ökológiai menekült elég érv lenne, de szülővárosa, New Orleans is csak azért létezik még, mert a kormány súlyos milliókat költ gátépítésre – többet, mint amennyibe az egész Mars-misszió kerül.

Ezzel szemben a tragédia felelőseit kereső szenátorok bevetik a lélegeztetőgép-érvelést: hát milyen jól jönne a megbízhatatlan technológiába ölt pénz az oktatásban, az energiaszektorban vagy a munkaerőpiacon – mondjuk az önvezető járművek miatt tömegesen leépített kamionosok elhelyezésénél. Ugyan pártokról nem esik szó, de az kiderül, hogy még az előző, ellentétes oldalon álló adminisztráció hagyta jóvá a Mars-projektet, ebben pedig a jelenleg regnáló párt politikusai szintén meglátják a támadási felületet.

A Providence kilövéseFotó: Hulu

Sokat mond még az űrutazás hősiességéről és a nemzeti értékekről a tragédiában a fiát elvesztő szülő véleménye is, aki azt még megértette, amikor a fia a tengerentúlra ment védeni a hazát, még ha féltette is, de azt, hogy egy űrmisszió miatt vesztette el, már úgy értékelte, hogy a semmiért halt meg. Az egyik epizódban pedig egy újságíró készít portrécikket a Vista vezéréről, aki a következőt mondja, miután Ingram észreveszi, hogy a huszadik századi reflexek miatt még kézzel jegyzetel: „nem minden innováció jelent fejlődést”.

Ha végig, vagy legalább nagyobb részben ezeket a játszmákat bontogatná a nyolc epizód, még az sem érdekelne, hogy az egész évad olyan, mint egy film első fél órája. A középpontban viszont Tom Hagerty és a lányával (Anna Jacoby-Heron) való kapcsolata áll, amely hiába tartogat fordulatokat, valahogy sosem tud túljutni a felütésén, vagyis hogy az anyja halála után drogproblémákkal küszködő lány tartja a Földön Hagertyt, akit a Providence-tragédiát követő balhé során jolly jokerként húznak elő, ezzel új esélyt érdemel ki a következő misszióban.

Anna Jacoby-Heron és Sean PennFotó: Hulu

Könnyű lenne azt írni, hogy ebből a hat órából egy nagyvonalú húzással simán ki lehetett volna hozni egy izgalmas két-két és fél órás filmet, de ezt a készítői szándék mellett már csak az egyértelműen tévére szabott látvány sem indokolná. Nem mintha rossz lenne ránézni, az a néhány űrjelenet tényleg szép, sőt Agnieszka Holland vagy Deniz Gamze Ergüven bevonásával a képi metaforákhoz (a több réteget kapó vízbefúlás vagy a nyüzsgő kabócák életciklusa) ragaszkodó koncepció is jobban működik. De a giccses monológokkal kísért, közhelyes konzervfelvételek (műholdképek a hömpölygő felhőkkel tarkított Földről, porvihar egy Marsnak tűnő sivatagban) nem tudom, jól álltak-e valaha valaminek, amit nem Terrence Malick rendezett.

Aki viszont igazán jól járt ezzel a sorozattal, az maga Sean Penn, aki a második Oscar-díjáért felelős Milk 2008-as premierje óta nem alkotott igazán maradandót – egyetlen azóta megjelent, kritikailag is elismert filmjében, Az élet fájában alig volt szerepe, 2016-ban pedig megrendezte az utóbbi évek egyik legrosszabb A-listás sztárokkal tűzdelt filmjét, Az utolsó próbát. Viszont kiderült, hogy a színésznek jól áll a sorozatformátum: Penn részről-részre jobb, először a megtépázott, kiégett, csalódott középkorú férfit, később pedig a kavargó érzelmekkel teli, állandóan a dühkitörés határán táncoló profit kellett hoznia – és ha Sean Penn tud valamit, akkor az ez a kettő.

Afelől nincs kétség, hogy amennyiben a Hulu úgy dönt, hogy érdemes egy második évadot is készíteni a sorozatból, akkor abban már ki lesznek szolgálva a Marsra vágyó nézők igényei is, de egyáltalán nem biztos, hogy ez az előnyére válik majd – a marsi széria első évadában ugyanis az volt a legjobb, hogy a Földön játszódott.

Penész

Márta azt mondta, nem kell mindent elhinni nekik. Az lehet, hogy igaz, hogy a jövőből menekültek vissza hozzánk, azért, hogy megbüntessenek, mert tönkretettük a Földet, de az már nem igaz, hogy mindent, de mindent előre tudnak, úgy, ahogy állítják.